A majmok bolygója: Lázadás (Rise of the Planet of the Apes, 2011)

írta Nikodémus

A filmről három éve itt is írtunk.

Mivel a folytatás hazai premierje vészesen közeleg (az előzetes vélemények a nyár legjobb moziját sejtetik), ráadásul a három évvel ezelőtti kritika valahogy a régi blogon ragadt (végül áthoztuk, itt olvashatod), érdemes bemelegítésként újra szemügyre venni a már számtalan magasságot és mélységet megért majmos film-sorozat mindeddig legfrissebb darabját.

Mint a majmok kurkászási szokásai, olyannyira közismert, hogy az 1968-as klasszikus nem elsősorban fordulatos cselekményű hard sci-fi, hanem borzongató társadalmi látlelet. Persze Franklin J. Schaffner rendező egy tisztességes csavart azért tartogatott a végére, tulajdonképpen beindítva a cliffhanger újkori divatját. Ilyesféle erényeket ne várjunk a négy, egyre süllyedő színvonalú folytatás, valamint a teljesen elhibázott 2001-es remake után tíz évvel elkészült darabtól, melynek sztorivonal-beli helye a hetvenes évekbeli folytatások kavarásainak tükrében már amúgy sem érdekes. Rupert Wyatt zöldfülű rendező inkább hangulatot és legfőképpen jellemet épít nagy buzgósággal, csakhogy utóbbi egy csimpánzé. A filmben minden, de minden Cézár (Andy Serkis) árnyalt karakterábrázolásának szolgálatában áll, s ha ezt a tényt látatlanban elfogadjuk, hollywoodi blockbusterhez képest meglepően emlékezetes élményben lesz részünk. Andy Serkis és az Avatart is készítő WETA ugyanis csodát művelt: a kis csimpánzként induló, majd hatalmassá váló hősünk mozdulatai életszerűek, arca ezernyi érzelmet közvetít hitelesen, a szeme pedig – igen – ragyog az élettől. Serkisnek köszönhetően mi is végigjárjuk a feltétlen bizalom és ragaszkodás, az első megingás, majd az elutasítás stációit, s mindehhez szerencsére nem kellenek szavak. Amikor viszont igen, ott el is hangzanak, ütős rendezésben.

Apropó, rendezés: Wyatt a film első felében csendben a háttérbe vonul, engedi kibontakozni a cselekményt, mely kissé kusza, sőt, ha szigorúbb vagyok, azt is mondhatnám, közhelyes. Valószínűleg a stúdió szoros felügyelete mellett generálhatták a szkriptet valamilyen algoritmussal, így az emberi szereplők legtöbbje bizony papírmasé-figura. James Franco tudósa érzékeny és túlbuzgó kiscserkész, John Lithgow beteg édesapaként hörög és szomorúan néz, Freida Pinto pedig állatkerti orvosként hiába meresztgeti nagy szemeit, bántóan hiányzik a vibrálás köztük Francóval. A pénzéhes vállalati menedzser (David Oyelowo), a szadista zárkafőnök (Brian Cox) és az elviselhetetlen hólyag (Tom Felton már megint) csak a megszokás kedvéért sorakozik fel a filmben, szerepük nem más, mint hogy előre mozdítsák a cselekményt.

Nem véletlen, hogy a film legmegkapóbb pillanatai a tulajdonképpeni főszereplőkhöz, a majmokhoz kötődnek: a genetikai kutatásról szóló prezentáció és a laborbéli felfordulás párhuzamos vágása, egy villát megfordító kéz, az a bizonyos “no” és a kertvárosbeli vészjósló levélhullás mind azt példázza, hogy Wyatt nem volt ihlet híján, s egy arra megfelelő projekttel megmutathatja egyéni stílusát is. A majmok bolygója-franchise biztos sikerére azonban szorosan ügyelt a stúdió, és ez meglátszik a tisztes, de semmilyen újdonságot fel nem vonultató akciójeleneteken (a fizikát egyébként felejtsük el) vagy a film tudományos hátterének felvázolásán (itt meg biológiai tanulmányainktól vegyünk gyorsan búcsút). S persze a befejezésen, mely, ha akarom, érdekes és egyéni megoldás, ha akarom, rettentően erőltetett, folytatásért ácsingózó finálé.

Humánus majmok, állatiasodó emberek? A tragikomikus irónia, miszerint mi magunk hozzuk saját fejünkre a pusztulást, megvan, ahogy a régi filmekre való ötletes utalások is (szabadság-szobor, Mars-expedíció, személynevek stb.), s örömteli, hogy a preboot idővonalát nem erőltették össze a régi filmekével. A nagyobb időtávot ugró, a trailereket figyelve egy jó adag posztapokaliptikus dózissal játszadozó folytatás pedig kifejezetten biztatónak tűnik.