A mozirajongó közönség az idei bemutató-naptárat böngészve különös dologra lehetett figyelmes: Hollywood az előző éveknél sokkal szerényebben adagolja aktuális látványfilmjeit, s azok rendre meg is buknak a mozikban. Elérkezett volna a három évtizede virágzó képregényfilmek első nagy hullámvölgye? Trendek az átalakulóban lévő álomgyárból.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Flash – A Villám (The Flash) – Kevés hollywoodi produkciót húzott annyira az ág is, mint a DC EU leggyorsabb léptű hősének szóló történetét: a Flashpoint Paradox-sztorin alapuló forgatókönyvet többször átírták, rendezők jöttek-mentek (no meg a Covid…), és hát az sem segített, hogy a főszerepet játszó Ezra Miller eléggé látványosan megkattant az utóbbi években. Döcögősen is indul a film: rövid családi idillbe csöppenünk a gyermek Barry Allennel (Miller), aztán következik egy városi-kórházi babamentő akció, hogy bemutassa szuperhősünk hétköznapjait. A magát másodosztályú Liga-tagnak érző Barryt azonban nem hagyja nyugodni egy régi emlék, s közben felfedezi, hogy sebessége nyomán képes utazni az időben. Egy szó mint száz, egy alternatív múltban találja magát saját alternatív (még hülyébb) alteregójával, egy loboncos hajú, már nem praktizáló Batmannel (Michael Keaton) és azzal a dilemmával, hogy megakadályozza-e családja széthullását, vagy elfogadja-e az őt ért tragédiát. A jól megszaggatott (s ezért egyenetlen) forgatókönyv és a kínosan ostoba poénok ellenére a lényeg átszűrődik a filmen: Barry ifjonti hévvel éli meg felszakadó múltbéli traumáját, a reményt annak begyógyítására, majd a fájdalmas elengedést. Miller szívét-lelkét kiteszi, Keaton még mindig nagyon menő és Sasha Calle Karájában is van valami karizmatikus. Sajnos a pocsék CGI és az összecsapott, súlytalan akciófinálé keserű szájízt hagy – azt az érzést, hogy hiába az epilógus nagy drámázása, ennek az univerzumnak már úgyis lőttek.
Miután évekig rejtőztek az emberek világa elől, a Teknőc-tesók nekivágnak, hogy megnyerjék a New York-iak szívét, és hogy a hőstetteik által elfogadtassák magukat rendes tinédzserekként. Új barátjuk, April O’Neil segít nekik szembeszállni egy titokzatos bűnözői szindikátussal, de hamarosan kiderül, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket, amikor egy egész mutánshadsereg szabadul rájuk…
írta Nikodémus
SPOILERMENTES kritika.
Batman visszatért a vászonra. Nolan értelmezése immár egy évtizede, hogy lezárult, a Snyder-féle üres pózolást gyorsan felejtsük el, Matt Reeves-nek (Cloverfield, A majmok bolygója-trilógia) viszont volt egy olyan víziója a figuráról, ami elementáris – és elképesztően működik a filmvásznon. Nehezen megszületett, sokat tologatott filmje nem hibátlan ugyan (még csak különösebben nem is eredeti), de döbbenetes hangulatot áraszt. És igen, megéri végigülni a háromórás játékidőt.
írta Nikodémus
Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections) – Sosem voltam oda különösebben a Mátrix világáért, de azt el kell ismernem, hogy a 22 évvel ezelőtti első film minden filozófiai zagyvasága ellenére stílus- és trendteremtő volt. A folytatások minőségét fedje jótékony homály, ám annyit megadhatunk nekik, hogy végül lezárták Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) kalandjait, ám a stúdió csak nem nyughatott. Végül a rendező testvérpár egyik tagját sikerült rávenniük arra, hogy részt vegyen a régóta tervezgetett bőrlehúzásban, és a végeredmény bizonyos vonatkozásaiban merész, nagyrészt azonban mégiscsak kiszámítható lett. A film egész ügyesen indít: megcsavarja a korábbi trilógiát, önironikusan beszólogat saját magának (és persze a Warnernek), miközben szép lassan kiemeli az életközepi válságán és visszatérő rémálmain tépelődő Thomas Andersont. Reeves nem egy színészisten, de remekül hozza a tétova ötvenest, aki szerelmes lesz. Vagyis elkezd emlékezni egy nő láttán a kávézóban. Lana Wachowski nem titkolta, hogy ezúttal alapvetően egy romantikus sztorit írt-rendezett két kedvenc figurájának, úgyhogy tegyünk mi is így, és engedjük el a körítést: az akciókat (ötlettelenek és agyonvágottak), a filozófiai hátteret (Coelho már megint beköszön), a mellékszereplőket (sajnos érdektelen szinte mind) és egyáltalán azt, hogyan lehetséges ez a folytatás a főszereplők egykori halála után. A stúdió a változatosság kedvéért ezúttal nem számolgatja a pénzt (merthogy jókora bukásnak tűnik a film), és ez talán elég ahhoz, hogy ne készüljön még egy sírrablás. Aki pedig a megfelelő (tini)korban látta az első filmet, és azóta felnőtt, fájóan érteni fogja azt a mélabús első félórát.
írta Nikodémus
Alig hisszük már, de volt olyan kor Hollywood történetében, hogy a Disney csak legyintett a képregényfilmekre. Tim Burton és a Warner épp csak két éve szabadította a világra az első komolyan vehető szuperhős-sztorit (Batman, 1989), Superman mozivásznas pályafutása épp ilyentájt fulladt ki végleg (Superman IV, 1987), az álomgyárnak viszont épp nosztalgiázni volt kedve – így született meg (kissé nehezen) az egyik legbumfordibb, mégis legszerethetőbb képregényfilm, ami túl későn érkezett, hogy úttörő legyen, ám túl korán, hogy pénzt is termeljen gyártójának. Harminc éves a Vasember évtizedes elődje, a The Rocketeer.
írta Nikodémus
A Warner/DC animációs részlege úgy tűnik, nem nagyon zavartatja magát a játékfilmes fejleményektől, menetrendszerűen érkeznek az újabb és újabb, jórészt képregényhű adaptációk. Az unalmat leggyakrabban az adaptálás fantáziátlansága, illetve a bevált egyen-retró rajzstílus okozza. Mindez igaz a legújabb, ezúttal valóban nehézsúlyú forrásművet mozgóképpé varázsoló Batman: Hosszú Halloween-re is, amely Jeph Loeb és Tim Sale közös remekének próbál nyomába eredni. Ami sikerül Chris Palmer rendezőnek, az jórészt a képregényből érkezik, ami nem annyira, az – ezúttal meglepő módon – szintén.
írta Nikodémus
Az Öngyilkos Osztag (The Suicide Squad, 2021) – Az évszám demonstratív kiírása nem véletlen: ettől eltekintve csupán egy ártatlan határozott névelő választja el a Warner legújabb szuperhősmoziját az öt évvel ezelőtti, csúnya katasztrófával végződő próbálkozástól. Arra is jött rendesen a hype-vonat, ezúttal pedig az a James Gunn volt a húzónév, aki trashfilmes előzmények (pl. Super) után két Galaxis őrzői-adaptációval elég alaposan letette a névjegyét a szomszédban (aztán kirúgták, aztán visszavették, tudjuk a sztorit). Derekasan igyekszik is bebizonyítani, hogy mennyire más ez az őrület, amiben a képregényhősök B-csapatja csapatja – jó sikamlósan, véresen. De azon túl, hogy a forgatókönyv most normálisan meg van írva, és bőven repkednek a húscafatok meg az egysorosok, ez a film tulajdonképpen nem különbözik túlságosan rosszemlékű elődjétől. Amott zenés klipekben mutatkoztak be a karakterek, itt meglehetősen egyszerű indirekt párbeszédekben (még jó, hogy nem fordulnak ki a kamerának), és az öncélú erőszakorgia meg a bizarr feketehumor ellenére gyakorlatilag megismétlik önnön útjukat, csak más avatár alatt (Idris Elba Bloodsportja egyenesen ordítja, hogy ő eredetileg Will Smithnek készült). Gunn pedig sajnos nem elég bátor ahhoz, hogy a végére ne formálja jóságossá figuráit, akik természetesen az igazi főellenség ellen fordulnak a megfelelő pillanatban (családozás szerencsére azért nincs). Tudom, súlyos pénzekből készült stúdiófilmet nézek, szóval mit is vártam? Talán többet egy mocskosszájú, cafatos, de végülis felszínes polgárpukkasztásnál?
írta Minime
Az MCU negyedik fázisának indító alkotása, amely a többszöri megjelenési dátummódosítás után végre a mozikba érkezett, Scarlett Johansson jutalomjátékaként és fontos új szereplők, valamint „helyszínek” bemutatásának eszközeként funkcionáló legújabb Marvel-kaland. Nagyon sokan és sokáig vártunk rá. Rengeteg kecsegtető és hálistennek ismét manipulált előzetes után végre megnézhetjük a teljes és végre „valós” anyagot.
írta Nikodémus
Nem kérdés, hogy írásom főszereplője, Zack Snyder manapság az egyik legmegosztóbb rendező Hollywoodban. Masszív rajongótábora kitartóan élteti (s épp most érte el, hogy egy nagystúdió dollármilliókat fektessen idolja félbehagyott filmjének kipofozásába), ellenfelei folyamatosan gyalázzák. Messze áll tőlem az indulatosság, ám én sem tudok elmenni amellett, hogy Snydert a hype néhány éve mennyire túlértékelt alkotóvá tette. A most következő néhány sor tehát nem egy szabályos rendezői portré lesz (azt úgyis megkapjátok más filmes oldalakon top 10-ekkel, érdekességekkel, miegymással), inkább egy sarkos vélemény, érvekkel alátámasztva, s közben az álomgyár kortárs trendjeit is felrajzolva. Kezdjünk bele!
írta Minime
A több év óta húzódó nézői nyomás hatására és a Joss Whedon kezei között megszülető Igazság Ligája buktája után az HBO Max elérkezettnek látta az időt, hogy a moziböjt idején lehetőséget adjon számunkra Zack Snyder eredeti víziójának megtekintésére. A hosszan tartó folyamat és várakozás úgy tűnik, kifizetődőnek bizonyul, de lássuk részletesen az alábbiakban, miről is maradtunk le annak idején Snyder sajnálatos családi tragédiája miatt.
írta Minime
Az előző részről itt olvashatsz.
Őszintén szólva eléggé tróger egy évet írunk, és sokan vártak valamire, amitől talán kicsit jobb kedvük lesz, ami pótolja az elveszett élményeket, időt, a kimaradt lehetőségeket, és ha mást nem is kaptak, karácsonyi ajándékként, a húzása miatt borzasztóan támadott Warner elindította a Wonder Woman franchise második epizódját mind a mozikban, mind az HBO Max streaming-szolgáltató műsorán. Kárpótolja ez bármelyikünket? Nos, kellene, de ismerve az embereket és a mai világ működését, sajnos nem fogja.
FilmDROID