Beteljesedett – Dűne: Második rész (Dune: Part Two)

írta Nikodémus

Erősen SPOILERes írás.

Egy nagyszabású scifi-regényadaptációtól szokatlanul (bár a Dűne fura hagyományaihoz tulajdonképpen illeszkedve) alig bújtatott narrációval indul Denis Villeneuve gigantikus filmfolyamának második része: Irulan hercegnő (Florence Pugh), a galaxist uraló IV. Shaddam császár (Christopher Walken) lánya beszél egy aprócska felvevőbe arról, milyen hírek zavarják meg az udvar nyugalmas mindennapjait. A Harkonnenek ugyanis nem bírnak az Arrakis-i fűszerkitermelést szabotáló fremenekkel, s egyre szaporodó akcióik mögött egy ideje mintha tudatos tervezés állna. Hogy a hír igaz-e, még nem tudjuk pontosan (nesze neked, fake news-ipar…), de nem is ez a fontos, hanem a bizonytalanság, amit kelt. Pontosan ez a célja annak az embernek, akit az előző rész óta sokan halottnak hisznek, s aki egy kicsiny, fürge sivatagi kisegérről nevezi el magát.

Villeneuve nem viccelt, amikor Timothée Chalamet-t állítólag azzal hívta fel az előkészületekkor, hogy: it’s Muad-Dib time! Igen, a három évvel ezelőtt bemutatott első rész inkább világépítésre koncentráló hangütése után most tényleg beindulnak az események. Amolyan végzetszerűen, ahogy Frank Herbert regényéhez illik. Hiába járkálnak azonban mindenféle szuperképességű jövőbelátók a Dűne cselekményében, e végzetszerűség lényege egyelőre sűrű homályba burkolózik még. Paul útja első látásra hőstörténet, másodikra viszont nagyon nem, és erre Villeneuve rá is erősít, de nem azért, hogy engedjen a deheroizáló korszellemnek, hanem azért, mert Herbert eredeti szándékát szeretné aládúcolni pár változtatással.

A forgatókönyv szinte pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol három évvel ezelőtt elejtette: a menedékhelyre igyekvő maroknyi fremen csapaton rajtaüt egy sardaukar különítmény, és Paulnak bizony kapaszkodnia kell, hogy a beavatás-szerű párbajtőr-vívás után pár perccel ott ne hagyja a fogát. A Dűne második része ezután viszonylag egyenes modorban tálalja legfőbb cselekményszálát, melynek főbb állomásai közé okosan építi be az ezúttal hangsúlyosabb politikai/intrikus machinációkat, illetve Paul és Chani (Zendaya) szerelmének kivirágzását. Egy-egy gesztussal utal a még nagyobb háttérvilág történéseire (ez igazi csemege a regény rajongóinak), ám most is fokozottan számít a néző figyelmére: minden megjegyzés, szemrebbenés, apró mozdulat komoly jelentőséggel bír, miközben a lelki folyamatok megmutatásának eklatánsabb eszközévé válnak a dialógusok. Van belső párbeszéd (nem a Lynch-mozi rossz emlékű narrációja!) egy olyan karakterrel, melynek sorsát és szerepét alapos okkal változtatta meg John Spaihts forgatókönyvíró.

A másik fontos igazítás Chani karakterét érinti, aki az egyre inkább lelkesedő (más értelmezésben: mindinkább radikalizálódó) fremen közösségben a józan ész hangja próbál maradni. Miközben emberileg vonzódik Paulhoz, elborzasztja a benne formálódó messiás-tudat, s főként ennek az ő közvetlen környezetére gyakorolt hatása. Az iménti változtatások miatt Paul feremeneknél töltött időszaka megrövidül, ami talán az egyetlen látható fogyatékossága Villeneuve adaptációjának. Minden más mesteri: a színészi alakítások (Rebecca Ferguson így is kiemelkedő), az új figurák (Austin Butler hidegrázós), a féreglovaglás (tökéletes csendből a fülsüketítő zúgásig), a szabotázsakciók kivitelezése és a fekete-fehér arénajelenet, a törzsön belüli (részben kitalált, ám teljesen hihető) súrlódások, egy régi mentor csatlakozása, s végül a finálé, ahol összefut minden.

Villeneuve szimultán több helyszínen zajló végső akciónál azt is meg meri lépni, hogy a blockbuster-mágnes jeleneteket egyszerűen csak elindítja, majd elvág a főszereplők közti szócsatára. Utóbbi ugyanis – hiába a gátrobbantás és a Harkonnen-csapatokat ledermesztő szupermenő féreg-hadsereg – sokkal fontosabb, mint holmi pillanatnyi spektákulum. Paul ezekben a pillanatokban számol le utolsó illúzióival, és fogadja el, hogy olyan szerepbe kényszerült, amiből nincs menekvés. Herbert regényének legfőbb, szándékolt ellentmondása, bármilyen jövőbelátás ellenére van az emberi sorsban valamilyen elkerülhetetlenség: ha küzdesz ellene, legyőz, ha sodródsz vele, oda visz, amit nem is remélsz.

Paul végül enged a végzetének, és még remél: hátha menet közben képes lesz majd terelni a folyamatokat. Ennek azonban súlyos ára van: a messiási teher. Villeneuve ezúttal már nem finomkodik, ahogy azt az előző részben tette: kérlelhetetlenül hajszol minket a végkifejlet felé, hogy a fináléban a lehető legkényelmetlenebb dilemmával lepjen meg. Méltó-e szimpátiámra az a hős, akinek mindvégig drukkoltam, ám közben elbizonytalanodtam? Intrikán, világépítésen, fantasztikumon túl Frank Herbert regénysorozatának jéghideg szíve ez – Villeneuve majd’ hat évtized múltán megértette. És vászonra vitte.