0

Megragadni, nem elszúrni – tick, tick… Boom! (2021)

írta Nikodémus

A millenniumi (vagy Z-)generáció alapélménye a szorongás. Harag helyett különös, sértődékeny viszonyban állnak a világgal: egyik pillanatban behabzsolnák az egészet, a következőben még a megismerésétől is elrettennek. E türelmetlenséggel vegyes félelmet elemi bizonytalanságuk táplálja, melyet sok-sok film (köztük legutóbb A világ legrosszabb embere) is megénekelt már, de hogy a legódivatúbb műfaj, egy musical formájában dolgozzák fel a témát, az csakis Lin-Manuel Mirandának, a kortárs Broadway talán legnagyobb rendezősztárjának ötlete lehetett. Első filmrendezése, a Jonathan Larson musicalszerző fájdalmasan rövid életéről szóló tick, tick… Boom! úgy bújik meg a Netflix kínálatában, mint egy igazi gyöngyszem – utána kell járni, fel kell fedezni.

Olvasd tovább

1

Batman (The Batman, 2022)

írta Nikodémus

SPOILERMENTES kritika.

Batman visszatért a vászonra. Nolan értelmezése immár egy évtizede, hogy lezárult, a Snyder-féle üres pózolást gyorsan felejtsük el, Matt Reeves-nek (Cloverfield, A majmok bolygója-trilógia) viszont volt egy olyan víziója a figuráról, ami elementáris – és elképesztően működik a filmvásznon. Nehezen megszületett, sokat tologatott filmje nem hibátlan ugyan (még csak különösebben nem is eredeti), de döbbenetes hangulatot áraszt. És igen, megéri végigülni a háromórás játékidőt.

Olvasd tovább

0

Röviden: Pam & Tommy / The Book of Boba Fett / A Very British Scandal

írta Nikodémus

Pam & Tommy (minisorozat) – Nagy felhajtással érkezett, ám a kezdeti lendület a végére elfogyott: így összegezhetnénk a Pamela Anderson (Baywatch, Barb Wire, V.I.P.) és Tommy Lee (egyszerűen csak Mötley Crüe) viharos házasságának friss Hulu-s megfilmesítését, amely ígért mindent: zabolátlanságot, botrányt, szexet, aztán szép csendben elvékonyodik – szinte minden értelemben. Pedig Robert Siegel nagyon ért a nosztalgiára építő, azt kifigurázó, kicsit vad hangvételhez, és ez az első négy epizódban működik is. Jó messziről kezdünk: Randy, az ács (Seth Rogen) magában morgolódik, mert a kivagyi rocksztár (Sebastian Stan) állandóan újragondolja, hol legyen a franciaágy, aztán meg jól elküldi melegebb éghajlatra, amikor emberünk azzal áll elő, hogy valami előleg is kéne. Hirtelen felindulásból (karmát emlegetve) egyik éjjel ellopja a garázsban tartott széfet, és az ölébe pottyan az édes bosszú lehetősége. A széfben talált videókazetta meglehetős explicitással mutatja be Lee és Anderson nászutas hancúrozását egy hajón, kisemberünk pedig arra jut, hogy a betárcsázós internet hajnalán kihasználja ezt a fura dolgot, amit többen world wide webnek becéznek. A sorozat a maximumon pörgeti a botrányfaktort (van itt minden, amiért a bulvársajtó anno megőrült a sztárpárért), alaposan belemerül a ’90-es évek-nosztalgiában (két percenként felcsendül egy akkori sláger), Lily James és Sebastian Stan átalakulása pedig döbbenetes (és nem csupán sminkben: tényleg minden stimmel). Szikrázik köztük a levegő, nagykanállal habzsolják az életet, de alig derül ki, hogy a harsogó felszín alatt valójában milyen emberek. Persze lehet, hogy épp semmilyenek, és akkor helytálló ez a portré, de az alkotók a sorozat második felében megpróbálnak együttérzést csiholni irántuk a nézőben. Mindkét színész remekül eljátssza, hogyan érinti őket privát videójuk közhírré tétele, de dramaturgiai szempontból ekkor már alig tudunk hinni nekik (ráadásul még itt ez a fránya korszellem-vadászat is…). Andersont végül utoléri a hollywoodi kudarc (Barb Wire), Lee-t (és zenekarát) a grunge, Randy-t pedig a maffia, s mondhatnám erre, hogy karma, de a nagy csinnadratta annyira elgyengül az utolsó két részre, hogy csak halkan pukkan egyet.

Olvasd tovább

0

Belfast

írta Nikodémus

Kenneth Branagh, a világ manapság talán legismertebb Shakespeare-adaptátora néhány merész megfilmesítés, majd egy Hollywoodban építgetett hullámzó karrier után saját gyerekkorát idézi fel legújabb filmjében. A február végétől a hazai mozikban is megtekinthető Belfast kedves családtörténet és szubjektív történelmi visszatekintés egyben, ám legfőképpen nosztalgikus időutazás egy művészlélek gyerekkorába.

Olvasd tovább

0

A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske)

írta Nikodémus

Joachim Trier romkom-rajongó nézők millióit találta el legújabb filmjével. Pedig a norvég rendező nem tett mást, mint lehorgonyozta a klasszikus szerelmesfilmek rózsaszínbe illanó közhelyeit: a felröppentő boldogság mellett megmutatja a csendes elfásulást, a mély beszélgetések elmaradozását és a továbblépés szívfájdító nehézségét. S bemutat nekünk egy sugárzó szépségű főszereplőt, Julie-t (Renate Reinsve), aki olyan megkapó természetességgel játssza a kapunyitási pánikban szenvedő fiatal nőt, hogy a szívünk szakad belé.

Olvasd tovább

0

Aranyélet – 1-3. évad

írta Nikodémus

Meddig kell eljutnia egy embernek, hogy végleg kiölje magából a lelkiismeretet? Hová kell süllyednie, hogy már észre se vegyük a lelkét, csupán üzekedő vagy rúgkapáló állatként tekintsünk rá? Olyan morális végpont ez, amit kevés krimi képes (vagy mer) elérni, nem is szólva az onnan való visszatérés reményéről. Ezt ígérte az HBO magyar fejlesztésű sorozata, amely megjelenése idején alaposan felkavarta a közbeszédet, és sokan máig úttörő tévétörténeti sorozatként emlékeznek rá. Az Aranyélet három évadát mostanság, egyben pótolva tulajdonképpen igazat adok ezeknek a hangoknak, mégis nehéz eldöntenem, mivégre is ez a nagy felhajtás.

Olvasd tovább

0

A hős (Ghahreman)

írta Nikodémus

A rendező előző filmjeiről itt és itt olvashattok.

Rahim (Amir Jadidi) komoly jótettet hajt végre: visszaszolgáltat jogos tulajdonosának egy aranypénzzel teli táskát. Nem azért, mert makulátlan lelkű lovag volna (korántsem), inkább megszólalt a lelkiismerete – némi hezitálás után (ennek később még jelentősége lesz). S jótettéért alaposan megkapja a magáét, de nem azért, mert a világ, ami körülveszi, eredendően gonosz vagy kegyetlen, hanem egyszerűen csak közönyös. Álomgyári szabásminta szerint alakulhatna ebből szórakoztató krimi vagy nyaktörő akciófilm, aki viszont ismeri Asghar Farhadi életművét, már tudja, hogy sokkal kényelmetlenebb élmények várják. A legismertebb kortárs iráni rendező A hős (Ghahreman) című filmje tavaly Cannes-ban már elnyerte a rendezői fődíjat, Oscar-esélyei komolyak, s idén januártól a hazai mozikban is megtekinthető.

Olvasd tovább

0

A Francia Kiadás (The French Dispatch)

írta Nikodémus

Wes Anderson (Holdfény királyság, Grand Budapest Hotel, Kutyák szigete), a leghíresebb amerikai függetlenfilmes rendező egyetlen snittjéről felismerhető. Sajátos dioráma-világa vagy sztárszínészeinek szenvtelen játéka éppúgy meghatározza egyedi stílusát, mint témaválasztásai, melyek rendszerint sérült lelkű apák és fiúk körül forognak. Legújabb filmje, a tavaly ősszel a magyar mozikban is bemutatott A Francia Kiadás a modern újságírás hőskorának állít édes-bús emléket.

Olvasd tovább

0

Isten keze (È stata la mano di Dio)

írta Nikodémus

Hívják a fény és a zsebtolvajok városának; többek között a pizzát és a maffiát adta a világnak; patrónusa, Szent Januáriusz (San Gennaro) pedig máig a rendhagyó kérések közbenjáró szentjeként fogadja az imákat. Paolo Sorrentino 50 év, nyolc nagyjátékfilm és két évadnyi sorozat után visszatér gyökereihez, szülővárosába. Legújabb, bevallottan önéletrajzi ihletésű díj-várományos filmje Isten keze (È stata la mano di Dio) címmel múlt decemberben debütált a Netflixen.

Olvasd tovább

0

Röviden: Szellemirtók: Az örökség / A Gucci-ház / Richard király

írta Nikodémus

Szellemirtók: Az örökség (Ghostbusters: Afterlife) – Hollywood franchise-facsarásának újabb szomorú példája volt, amikor a két régi (s legendájában békén hagyandó) Szellemirtók-részt a nőiesítési vonal jegyében hat éve újraforgatták. A net népe ezúttal fején találta a szöget: a film fölösleges és rossz volt, függetlenül a szereplők nemcseréjétől. S hogy milyen gyorsan forognak az aktuális trendek, bizonyítja ez a legújabb rész, amely a Stranger Things-divatra építve próbálja eladni nekünk újra a nyolcvanas évek kacarászós-felhőtlen szellemüldözősdijét. A vígjátékrendező apjánál sokkal ígéretesebben induló Jason Reitman kissé komótos tempóban, ám remek hangulatteremtéssel alapoz meg az új kalandnak. A családi kapcsolatokat felfedezve a régi rajongók szeme befelhősül, a fiataloknak pedig ott a nosztalgia, ám a játékidő derekánál elszaporodnak a logikai bakik (csakis egy Paul Rudd által játszott fizikatanár lehet olyan ütődött, hogy ott és úgy végez kísérletet, ahol és ahogy…), aztán kellemetlenül a szánkba rágják, hogy itten most nosztalgikus vágybeteljesítés zajlik éppen, avagy családi találkozó (bizony felbukkan mindenki, tényleg mindenki)… avagy csúnya újrahasznosítás. A finálé ötlettelensége alaposan lerontja a filmet, pedig McKenna Grace és Carrie Coon megérdemelne egy újabb mozit ebben az univerzumban.

Olvasd tovább

0

Top 10 – 2021

Bevezetésnek régebbi évvégi top10-es listáink:
2020, 2019, 2018,
2017, 2016, 2015, 2015 legjei, 2014, 2013,
2012 (legjobb),
2012 (legrosszabb), 2011, 2010, 2008,
2007 (Miecs), 2007 (Koimbra)

Dűne – Lehet bírálni Denis Villeneuve munkásságát (néhány kritikával magam is egyetértek), de tény, Nolan Tenet-buktája után most nincs nála menőbb nagyvászonra festegetős rendező Hollywoodban. Ő pedig úgy tűnik, eljegyezte magát a scifivel, és ügyesen (olykor kifejezetten ellenállva korunk ízlésdivatjának) megbirkózott a hírhedten megfilmesíthetetlennek gondolt alapanyaggal. Hogy mi a végeredmény, arra persze két évet még várnunk kell, de az eddigiek sokat ígérőek.

Olvasd tovább

0

Röviden: Mátrix: Feltámadások / Pókember: Nincs hazaút / Free Guy

írta Nikodémus

Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections) – Sosem voltam oda különösebben a Mátrix világáért, de azt el kell ismernem, hogy a 22 évvel ezelőtti első film minden filozófiai zagyvasága ellenére stílus- és trendteremtő volt. A folytatások minőségét fedje jótékony homály, ám annyit megadhatunk nekik, hogy végül lezárták Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) kalandjait, ám a stúdió csak nem nyughatott. Végül a rendező testvérpár egyik tagját sikerült rávenniük arra, hogy részt vegyen a régóta tervezgetett bőrlehúzásban, és a végeredmény bizonyos vonatkozásaiban merész, nagyrészt azonban mégiscsak kiszámítható lett. A film egész ügyesen indít: megcsavarja a korábbi trilógiát, önironikusan beszólogat saját magának (és persze a Warnernek), miközben szép lassan kiemeli az életközepi válságán és visszatérő rémálmain tépelődő Thomas Andersont. Reeves nem egy színészisten, de remekül hozza a tétova ötvenest, aki szerelmes lesz. Vagyis elkezd emlékezni egy nő láttán a kávézóban. Lana Wachowski nem titkolta, hogy ezúttal alapvetően egy romantikus sztorit írt-rendezett két kedvenc figurájának, úgyhogy tegyünk mi is így, és engedjük el a körítést: az akciókat (ötlettelenek és agyonvágottak), a filozófiai hátteret (Coelho már megint beköszön), a mellékszereplőket (sajnos érdektelen szinte mind) és egyáltalán azt, hogyan lehetséges ez a folytatás a főszereplők egykori halála után. A stúdió a változatosság kedvéért ezúttal nem számolgatja a pénzt (merthogy jókora bukásnak tűnik a film), és ez talán elég ahhoz, hogy ne készüljön még egy sírrablás. Aki pedig a megfelelő (tini)korban látta az első filmet, és azóta felnőtt, fájóan érteni fogja azt a mélabús első félórát.

Olvasd tovább