Motorosok (The Bikeriders)

írta Nikodémus

Legyen szó családját óvni próbáló apáról, űzött vademberről vagy a felelősséget hírből sem ismerő kalandorról, Jeff Nichols amerikai függetlenfilmes rendező filmjeiben jórészt szűkebb pátriájának, az Arkansas-i „mély dél” világának kallódó férfihőseit örökíti meg.

Benny (Austin Butler), miután egy bárban találkozik Kathy-vel (Jodie Comer), a lány háza elé hajt motorjával, s szemben a bejárattal egyszerűen megáll. Letámasztja a gépet, nekidől, és vár. Éjjelen-nappalon át, ami némi riadalmat okoz a szomszédok körében, s hamarosan Kathy addigi párja is csomagolni kezd. Nincs ennél nagyobb macsóság: ugrásra kész nyugalmas vadként egyszerűen kivárni, amíg enyém lesz a préda. Annál tanulságosabb, mi lesz kettejük későbbi sorsa az idén nyáron bemutatott Motorosok (The Bikeriders) cselekménye során. A Chicagói Vandálok nevű motorosbanda történetét ugyanis Kathy mondja el egy visszaemlékezés keretében, Nichols tehát határozottan női szemszögből közelít a hatvanas évek Amerikájának egyik legnagyobb (és leghírhedtebb) hatású szubkultúrájához. A filmhez Danny Lyon ötven éve készült fotóalbuma volt a kiindulópont, s utóbbit érdemes szó szerint vennünk: miközben Nichols egyes fotó-beállításokat szinte teljes hűséggel „mozgóképesít”, addig maga a történet közel sem olyan dicsőséges, mint amit a motoros mozgalom vélt eszményei alapján várnánk. Nem is csoda: alkotónkat a régi dicsőség üres felmelegítése helyett a saját macsóságával – illetve hagyományos férfiszerep-felfogásával – küzdő férfi figurája érdekli.

így volt ez már debütáló filmjében, a 2007-es Fegyverek és emberek-ben (Shotgun Stories), ahol egy frissen elhunyt apa két fia feszül egymásnak, s hiába a józan ész egyre halkuló szava, az ősi – többnyire immár az ösztönökbe rögzült – indulatok végül erőszakba torkollnak. A minimál-költségvetésből, a rendező szülőföldjén forgatott mozi már előlegzi Nichols másik fontos témáját, a család és a szeretet-kötelékek kérdését is.

Hol a szerepe a férfinek a családon belül a mai, posztmodern társadalomban? Képes-e feltételek nélküli apa, férj és kenyérkereső lenni? Ezekkel a dilemmákkal birkózik Curtis (Michael Shannon), aki képtelen eldönteni, hogy apokaliptikus rémlátomásai valódiak-e, vagy képzeletének szüleményei. Bárhogy is áll a dolog, feleségét és kislányát mindenképp meg kell védenie – talán épp önmagától. A Take Shelter legizgalmasabb vonása, hogy a rejtélyes víziók valóságtartalmát sokáig a néző sem tudja eldönteni, ám rendezőnket nem is ez érdekli igazából, hanem mindezek hatása a főszereplő családra. Lehet, hogy igaz a közelgő vég; lehet, hogy a férj őrült meg – mindkettő elemi veszély az anyára és lányára, miközben mindketten ugyanúgy szeretnék szeretni családfőjüket, mint annak előtte. Michael Shannon a filmben nyújtott érzékeny alakításával a hollywoodi belépő mellett azt is kiérdemelte, hogy a rendező kabalaszínészeként annak szinte állandó alkotótársa legyen.

Hasonló témát feszeget Nichols öt évvel későbbi filmjében, ahol természeti katasztrófa (vagy annak rémképe) helyett a társadalmi közeg lehetetlenít el egy házasságot: a Loving egy fehér férfi (Joel Edgerton) és egy fekete nő (Ruth Negga) szerelmét meséli el, akiket tiltott vegyesházasságukért letartóztattak a hatvanas évek Virginiájában. Az ezután kezdődő hosszas jogi procedúra hiába bizonyul végül úttörőnek (hiszen a legfelsőbb bíróság kimondja a tiltó törvény érvénytelenségét), alaposan megpróbálja a pár kapcsolatát. A melodramatikus hangütésű film ugyan boldog véget ér, ám a nézőben kérdőjelek maradnak: révbe ér-e a házaspár, miután minden felfordult körülöttük? El lehet-e viselni, ha az ember legintimebb, legszemélyesebb ügye közüggyé válik? Lehet, hogy jobb volna elrejtőzni a világ elől.

A Mud űzött, koszos főszereplője (Matthew McConaughey) éppen ezt teszi a „mély dél” titokzatos torkolat-világában. A férfiról nem tudjuk, kicsoda, nem tudjuk, miért hajszolt a tekintete, s azt sem, ki üldözi (ha egyáltalán…). A túlélésre alig maradt reménye, annak ellenére, hogy az ideiglenes otthonaként szolgáló, lebontásra ítélt csónakház környékét úgy ismeri, mint a saját tenyerét. Egy kíváncsi fiú (Tye Sheridan) téved be a területére, és ez lesz hősünk veszte – vagy éppen a megváltása. Sajátos apa-fiú kapcsolat érlelődik a két fél között, s miközben a férfi üldözői végül tényleg felbukkannak, úgy tűnik, régi szerelmének (Reese Witherspoon) szívét is újra elnyerheti. A játszma többszörösen merész, a tétek magasak, és egyáltalán nem biztos, hogy a végső leszámolás főszereplőnknek kedvez.

Biztosan áldozatot hoz az Éjféli látomás (Midnight Special) apája is (Michael Shannon újra), aki különleges képességekkel megáldott fiát (Jaeden Martell) menekíti egész Amerikán át, miközben egy különös szekta, a kormányügynökség és a hadsereg is a nyomába szegődik. A szuperhős-tematikára, science-fiction műfaji jegyekre és egy road movie sajátosságaira felhúzott cselekmény két rejtélyt őrizget, de csak az egyiket fejti meg: a fiú szuperképessége szinte érdektelen marad, sokkal izgalmasabb szótlan, mégis gondos apjával való kapcsolata.

Épp ennyire kibogozhatatlan Kathy és Benny szerelme Nichols idei filmjében: nem értjük, mit láthattak meg egymásban, nem értjük, hogyan működhetnek ennek a kapcsolatnak a mindennapjai, s azt sem, miért ragaszkodik a pár egymáshoz még akkor is, amikor már rég nyilvánvaló, hogy nem egymásnak valók. A megállapodásra – otthon- és családalapításra – való képtelenség hangsúlyos témája a Motorosok-nak: Benny egyszerűen elmenekül még a lehetőség elől is, Johnny, a motorosbanda vezetője (Tom Hardy) pedig egy már megteremtett idillt hagy ott, hogy útonjáró legyen. Különös kettősség ez: mindketten eljátsszák a macsóságot, miközben a hobó-lét valódi következményeit nem vállalják fel. Közben folyik az alkohol, harsan a röhögés, betörik néhány orr és bárpult… A banda épp a róluk szóló legrosszabb sztereotípiákat teljesíti be, mialatt tagjai folyton hangoztatják, hogy ők jóravaló, rendes emberek, csak éppen nem kérnek a kispolgári társadalom képmutatásából.

Minél többen gondolkodunk Nichols szokatlan szabású filmjén, annál keserűbb következtetésekre jutunk: a szemünk előtt hullik szét egy közösség, amiről még azt is nehezen lehet megállapítani, hogy milyen értékek tartották össze. Hogy volt-e idilli kezdet. Hiába a menő kortárs zenék, a fölényes dumák, a Motorosok főszereplői többnyire üres szájhősök maradnak. Aki pedig szótlan, az csendben lép le – pont akkor, amikor felelősséget kellene vállalni valamiért. Ez finoman szólva nem idealizált kép az ötvenes-hatvanas évek motoros ellenkultúrájáról, melynek nagyszerűségét még Marlon Brando (A vad, 1953), majd később Peter Fonda és Dennis Hopper (Szelíd motorosok, 1969) hirdették.

A látványosan előtérbe tolt szerelmi szál ellenére a Motorosok végső soron mégis Johnny története, aki a banda alapítójaként és első vezetőjeként egyre nagyobb kétségbeeséssel figyeli, ahogy az irányítás kicsúszik a kezéből. Az ártatlannak induló közös piknikezésekből egyre durvább bulik lesznek, a balhé-kultusz egyre terjed a banda körül, s az új tagok belépését immár ez motiválja. Johnny tévedése, hogy olyasvalamiben hitt, ami időközben lassan széthullott – vagy már a kezdet kezdetén sem volt meg. Jeff Nichols filmjei tulajdonképpen ilyen hit-próbákról szólnak: olyan meggyőződések súlyos kihívásairól, melyekre életeket szokás feltenni. És remegve szorítani, hogy sikerül-e.

(Megjelent: Új Ember, 2024. szeptember)