Montreáli Jézus (Jésus de Montréal, 1989)

írta Nikodémus

Denys Arcand harmincöt évvel ezelőtt bemutatott filmje Jézus szenvedéstörténetének modern feldolgozása; igazi ritkaság a szélesvásznú biblikus mozgóképek mezőnyében.

Ha egy rendező az evangéliumok megfilmesítésére adja a fejét, többnyire korhű környezetet választ, hiszen elsősorban az izgatja, milyen lehetett kortárs tanúként a Mester közelében lenni. Suhognak tehát a tunikák, süvít a szél, éget a nap, s egyszerre hív és taszít a kopár közel-keleti táj. A kétezres évek elején valóságos divathullámot indított el az abszolút történelmi hitelességre törekvő A Passió. Alig talált azonban követőkre a kanadai filmkészítés egyik legismertebb alakjának izgalmas kísérlete, aki saját korába helyezte a Názáreti szenvedés-történetét, s a játék (vagy épp az áthallások) kedvéért mindjárt meg is kettőzte azt.

Daniel (Lothaire Blutheau) fiatal, tehetséges színész. Örömmel gratulál pályatársának az esti premiert követően, ő azonban a diplomázás után nem igazán találja a helyét. Kapóra jön számára a helyi plébános (egyben kegyhely-igazgató), Leclerc atya (Gilles Pelletier) ajánlata, miszerint újítsa fel a húsvét táján játszott, mára azonban kicsit megkopott passiójátékot. A férfi eleinte hezitál, szabad kezet kér, majd beleveti magát a munkába. Úgy képzeli, ez amolyan kollektív alkotás lesz, melyre leginspirálóbb színésztársait kéri fel. Az új szöveg közösen készül, s integrálja a történeti kutatások és Jézus-teóriák legújabb eredményeit is. Az előadás – melyből mi, nézők csak egy hosszabb részletet látunk – szokatlan siker, s rögtön el is kezdődnek a bonyodalmak. Leclerc atya ugyanis felháborodva kéri számon az előadóktól a bibliai hitelességet, s jelent feletteseinek.

Mire idáig eljutunk a játékidőben, sok mindenre felfigyelhetünk: Arcand legkifejezettebb szándéka a média és a szórakoztatóipar alapos bírálata, s ez nem mentes a szatirikus felhangoktól sem. A semmirekellő producer, a pipogya főrendező, a magát minden egyes előadáson elbőgő „kritikus”, a megélhetés érdekében saját bájait mutogatni kénytelen színésznő rendre egy hazug rendszer kiszolgálója, melynek az igazi művészethez éppúgy nincs köze, mint a színvonalas szórakoztatáshoz. Ma, a közösségi média és a hollywoodi tudatipar korában talán idejétmúltnak tűnik ez a fajta kritika, 1989-ből azonban rendkívül bátran szól az üzenet. Ez az olvasat végig hangsúlyos marad a cselekmény során, sőt, a fináléban kicsit mintha le is győzné a másik, sokkal mélyebb értelmezési lehetőség érvényesülését. Utóbbi pedig nem más, mint a passiótörténet és az azt előadók sorsának tükröztetése.

Aki énekelt vagy szavalt már passiót otthon, saját közösségében nagyböjt sodrásában, az tudja, hogy nem lehet a történeten kívül maradni. Legyenek bármilyen kedélyesek a próbák vagy akármilyen az esztétikai színvonal, ami végül megszólal virágvasárnap és nagypénteken, abban benne vannak a mi küzdelmeink is. Daniel a maga csöndes szerénységével már az első pillanattól fogva engedi, hogy hasson rá a régi, kétezer éves történet. Maga választja ki és hívja meg „tanítványait”, mindenét beleadja a színdarabba, s amikor felmerülnek az első nehézségek, kiáll a darab, s benne saját szerepe mellett. Körülötte szinte mindenki esendő figura: René (Robert Lepage) hamleti kiugrásra vágyó, jobb sorsra érdemes karakterszínész, Martin (Rémy Girard) addig erotikus filmet volt kénytelen szinkronizálni, Mireille-t (Catherine Wilkening) üresfejű reklámbabánk tartja a szakma, Constance-nak (Johanne-Marie Tremblay) pedig épp azzal a pappal van titkos viszonya, akitől a megbízást kapják. Sistergően őszinte játékuk azonban mégis hitelessé teszi őket, hiszen saját bűnbánatuk fűti azt. A közönség pedig tapsol, meghatódik, örül és sír.

Különös élmény három és fél évtized távlatából megnézni Denys Arcand filmjét: ha a korabeli médiakritika le is pereg rólunk, ha az evangéliumi történetet akár legyintve nyugtázzuk, van azért néhány olyan jelenet, mely mindezzel együtt is gondolkodásra késztet minket. A metróállomáson önkívületben hamis prófétákról kiabáló „megváltó” vagy a filmet keretező Händel-oratóriumrészlet kontextusa nem arról győz meg minket, hogy a krisztusi eszme a maga lángoló egyszerűségében dobozba – rítusba, kultúrába, civilizációba – zárható lenne. A dolog mégis megtörtént: az intézmény intézkedik, a csoda szavatossága három nap, az élet pedig megy tovább. Ez maga a polgáriasult kereszténység alapvetése, a „ne zavarj meg, én tudom” vallásossága.

Van egy elgondolás, miszerint Jézus pere, elítélése és kereszthalála kortárs mércével mérve nem volt túl korszakos esemény. Ha tetszik, jelentéktelen epizódnak látszott a világbirodalmi Róma és egy elnyomott közel-keleti nép huzakodásában. Ha így is volt, az mindennél ékesebben beszél a Názáreti működésének valódi üzenetéről, aki hatalommal tanított, némán szenvedett, és halottaiból csöndesen – az éjszaka leple alatt – támadt fel. S kultúrák ide vagy oda, azóta is csendes izzásban tartja a rá fogékony szíveket.

(Megjelent: A Szív, 2024. október)