0

Röviden: Elvis / Jurassic World: Világuralom / Uncharted

írta Nikodémus

Elvis – Elvis Presley legendás alakja a XX. századi popkultúrának, ezért nagyon nehéz, szinte lehetetlen józanul mondani róla bármit. Mitikus alak, aki imádni vagy gyűlölni lehet, középút nem nagyon van. Pedig meg lehetne próbálni a mítosz mögé pillantani, ám Baz Luhrmann (A nagy Gatsby, Ausztrália, Rómeó + Júlia), a pimaszul adagolt giccs és a kirobbanó tánckoreográfiák mestere sejtette, hogy erre nem képes. Helyette azzal igyekezett színes-szagos wikipédia-mozijának egyedi ízt adni, hogy a hős menedzserét, a máig ellentmondásos megítélésű Tom Parker “ezredest” tette meg narrátornak. Tom Hanks becsülettel helytáll (a szájába adott önmentegető szövegekről nem tehet), Austin Butler átlényegülése szenzációs (nem kérdés, hogy ezzel megvan az ő nagy kiugrása), de a folyton pörgő-forgó karneválban egyetlen őszinte, csendes pillanat sincs, amikor kifürkészhetnénk, mégis ki rejtőzik a világ legnagyobb entertainere mögött. Elvis engedelmesen végigrongylábazza a játékidőt, kicsit sír, kicsit magányos… igazából meglepően gyorsan belesimul mindenbe, hiába a “nagy lázadó” imázs. Az már az ő (filmen kívüli) egyéni tragédiája, hogy amivel (rock)forradalmat csinált, azt nagyrészt csente (számtalan feldolgozás formájában, többnyire fekete előadóktól), tíz év múlva pedig, a brit invázió érkeztével (ld. Beatles) egy pillanat alatt vált végzetesen idejétmúlttá.

Olvasd tovább

0

Megragadni, nem elszúrni – tick, tick… Boom! (2021)

írta Nikodémus

A millenniumi (vagy Z-)generáció alapélménye a szorongás. Harag helyett különös, sértődékeny viszonyban állnak a világgal: egyik pillanatban behabzsolnák az egészet, a következőben még a megismerésétől is elrettennek. E türelmetlenséggel vegyes félelmet elemi bizonytalanságuk táplálja, melyet sok-sok film (köztük legutóbb A világ legrosszabb embere) is megénekelt már, de hogy a legódivatúbb műfaj, egy musical formájában dolgozzák fel a témát, az csakis Lin-Manuel Mirandának, a kortárs Broadway talán legnagyobb rendezősztárjának ötlete lehetett. Első filmrendezése, a Jonathan Larson musicalszerző fájdalmasan rövid életéről szóló tick, tick… Boom! úgy bújik meg a Netflix kínálatában, mint egy igazi gyöngyszem – utána kell járni, fel kell fedezni.

Olvasd tovább

0

Távolodó túlpart – Wendy / Coda (2020)

írta Nikodémus

A gyerek nem tud nosztalgiát érezni, hiszen a tiszta érzelmek örök jelenében él. Örül, sír, dühöng, lelkesedik – és odasimul valakikhez, akik szelíd terelgetésükkel szép lassan bevezetik abba a világba, amit felnőtt társadalomnak nevezünk. A folyamat egyszerre habkönnyű és bitang nehéz, gyönyörűséges és fájdalmas – s befejezhetetlen, bár léteznek határozottan véget érő szakaszai. E visszavonhatatlanul távolodó fantáziavilágokról mesél a közelmúltban megjelent két, varázslatosságában is letaglózó film: a Wendy és a Coda.

Olvasd tovább

5

Pappa Pia

pappapiaposter

Rögtön az elején le kell szögeznem: A Pappa Pia végtelenül sablonos és eléggé kiszámítható. Tulajdonképpen már az elejétől kezdve nem tűnt másnak, ígértek humort, némi romantikát és sok zenés pillanatot. Maga a történet sem tartogat semmi különlegességet: Hazamotorozik az évekkel ezelőtt külföldre húzó Tomi és miután kiderül, hogy egy irgalmatlanul gazdag vállalkozónak útban van a csónakház, hát összehozza a régi csapatot, akik jönnek önként (és persze dalolva), megpróbálják saját megmenteni az épületet. Olvasd tovább

6

Út a csillagokig – Kaliforniai álom (La La Land)

írta Nikodémus

2017-01-kaliforniai-álom-1

Damien Chazelle tizenkilencre lapot húzott, és nyert: legutóbbi filmje, a három Oscar-díjig jutó Whiplash után az itthon december 29-én bemutatott Kaliforniai álom (La La Land) újabb felejthetetlen moziélménnyel ajándékozza meg a nézőt. S ha a varázslat nem is működik mindenkinél, azt még a legkérgesebb szívűek is elismerhetik, ez a film csak úgy kicsattan az életkedvtől és a virtuozitástól – és nem mellékesen jó ízléssel támaszt fel egy rég elfeledett műfajt.

Olvasd tovább

1

Swing / Mancs (2014)

írta Nikodémus

2015-09-swing-mancs-1b

Tudom, egy alapvetően hollywoodi filmekkel foglalkozó blogon nem sok érdeklődésre tarthat számot a magyar film általános helyzete, ám az immár öt éve tartó Vajna-korszak már adott egy kis termékmintát saját magából. A fesztiválfilmekkel eddig elég fontos díjakat sikerült eddig besöpörni (sőt, a Saul fia jövőre akár Oscart is kaphat), a közönségfilmek terén azonban egyelőre ellentmondásos a kép. A félresikerült Coming Out, a kiszámítható Megdönteni Hajnal Tímeát és a kultfim-státuszt megcélzó Isteni műszak után a Filmalap tavaly Swinggel és Manccsal támadott, felemás eredményt produkálva.

Olvasd tovább

2

Vadregény (Into The Woods)

írta Nikodémus

2015-02-vadregény-1

Elsőre kitűnő ötletnek tűnt James Lapine és Stephen Sondheim vastagon önreflexív, enyhén pszichoanalitikus musicaljét megfilmesíteni. Az 1987-ben a Broadway-n bemutatott Vadregény ugyanis úgy mixeli a Grimm-mesék jól ismert hőseit, hogy végig a gyermekének mesélő szülő felelősségére figyelmeztet. A Disney azonban sajnos Rob Marshallra bízta az adaptációt, és hát aki nem átallja meggyalázni Fellini Nyolc és fél-jét, az egyéb rémtettekre is képes – és nem kell hozzá gonosz mesehősnek lenni.

Olvasd tovább

2

A 72. Golden Globe nyertesei

goldenglobeHajnalban átadták az Arany Glóbuszokat, az átadót ugye gyakran emlegetik az Oscar előszobájaként, hiszen aki itt nyer, esélyes, hogy az Akadémia is díjazni fogja. De ne szaladjunk előre. A lényeg, hogy a Sráckor nyert a legjobb dráma kategóriában és Richard Linklater is átvehette az elismerést. Julianne Moore és Eddie Radmayne színpadra fáradhatott. Talán az est nagy vesztese a Foxcatcher volt. Alant láthatóak jelöltek, a nyerteseket kiemeltem. A listát az odeonról másoltam be. Olvasd tovább

7

A nyomorultak (Les Misérables)

“Do you hear the people sing? Singing a song of angry men? It is the music of a people Who will not be slaves again! When the beating of your heart Echoes the beating of the drums There is a life about to start When tomorrow comes!”

Ezt még gimiben énekeltük és valamiért azóta is emlékszem rá, de ez  minden, amit A nyomorultak-ról tudtam mind regény mind színpadi változatban. Nem vagyok rajongója sem a musicaleknek sem a 19. századi romantikus irodalomnak, de ahogy január elsején az összefoglalót olvastam az újévi új adókról és áremelésekről olyan forradalmi láz fogott el, hogy hirtelen felindulásból beültem A nyomorultak-ra, mert a dal alapján mindig is azt hittem, hogy az 1789-es francia forradalomról szól és fejek fognak a porba hullani a lángoló barikádok fényében.

01nyomorultak

Olvasd tovább

1

Mindörökké rock (Rock of Ages)

A rock halott – szokták mondogatni lelkesen. Először meghallva a kijelentést még némiképp megijedhetünk, tanácstalanul tekinthetünk körbe, hogy most mi lesz. Ám az elmúlt évek (évtizedek) alatt annyiszor elsütötték, hogy csak egy hatalmasat tudunk ásítani rajta. A Mindörökké rock a 80-as évek stílusát veszi elő, persze már ekkor is rengetegen ágálták a a műfaj ellen, sokan ördögtől valónak tartották, amivel persze tömegeket tudtak maguk mellé állítani. Nyilván viccesen hatott, ahogy a 40 éves anyukák frissen mosott kosztümjükben, villámló tekintettel néztek farkasszemet a hosszú hajú és félmeztelen tömeggel. Adam Shankman a 80-as évekből előkapart képeket és fellépéseket elnézve úgy érezte, hogy ez már így gyakorlatilag kész paródia, az a hajviselet, pózolás és öltözködési stílus és sztreccsgatyák mindenképp megérne egy filmet.

Olvasd tovább

6

Filmről színpadra

01moviemusical

Szinte mindennap hangoztatjuk, hogy Hollywood kreatívan csődbe ment, hiszen a belátható időn belül más sem kerül a mozikba, mint reboot, remake, prequel vagy sequel. De nehéz gazdasági időszakokban nem csak Hollywood támaszkodik a jól bejáratott brandekre, az elmúlt években ellepték a Boradway és a Westend deszkáit a film adaptációk. Nem csak Hollywood imád mindent, ami Shakespeare, az élő művészetek is igyekeznek meglovagolni egy-egy sikerfilm népszerűségét. Ezen a héten érkezett a hír, hogy musicalt terveznek a Rocky-ból és a The Ladykillers (Betörő az albérlőm) c. klasszikus vígjátékból is, és már próbálják a Batman Live-ot, ezért gondoltam összedobok egy postot a közelmúltban és jelenleg futó filmes színházi adaptációkról – a teljesség igénye nélkül.

Valószínűleg mindenki hallott a katasztrófák sújtotta Spider-Man: Turn off the Dark produkcióról. A Broadway egyik legjobban várt premierje volt egy nagy kaliberű alkotógárdától; Bono és Julie Taymor szupersztár rendezőnő neve fémjelezte, aki korábban már világsikerre vitte az Oroszlánkirály színpadi változatát. Az előadásokat hónapokig technikai hibák és balesetek kísérték, de ez egyáltalán nem ártott a népszerűségének, sőt, tódultak az emberek a színházba, hátha szemtanúi lehetnek, ahogy egy színész fentragad a levegőben vagy éppen zuhan néhány métert. Hiába, az egyszeri és megismételhetetlen pillanat varázsa.

1

Énekelgetős-táncikálós jelenetek

0clA musicalekben és a mesékben nem csodálkozunk azon, ha a szereplők dalra fakadnak, esetleg táncra perdülnek. Viszont vannak olyan filmek, amelyekben egyáltalán nem várjuk, hogy valamelyik karakter énekelni kezd vagy mondjuk táncikál egy kicsit. Előfordul, hogy ez a rész a legjobb az adott alkotásban, de többször csak emeli az amúgy is nagyszerű hangulatot, esetleg még furcsábbá teszi a produkciót. A cinematical összegyűjtött hét éneklős-táncikálós jelenetet.

Olvasd tovább