Távolodó túlpart – Wendy / Coda (2020)

írta Nikodémus

A gyerek nem tud nosztalgiát érezni, hiszen a tiszta érzelmek örök jelenében él. Örül, sír, dühöng, lelkesedik – és odasimul valakikhez, akik szelíd terelgetésükkel szép lassan bevezetik abba a világba, amit felnőtt társadalomnak nevezünk. A folyamat egyszerre habkönnyű és bitang nehéz, gyönyörűséges és fájdalmas – s befejezhetetlen, bár léteznek határozottan véget érő szakaszai. E visszavonhatatlanul távolodó fantáziavilágokról mesél a közelmúltban megjelent két, varázslatosságában is letaglózó film: a Wendy és a Coda.

Benh Zeitlint vaskos sikert hozó debütálása, a négyszeres Oscar-jelölt A messzi dél vadjai után sok mindennel megkínálták Hollywood ügyeletes tehetségkutatói, második nagyjátékfilmje mégis nehezen készült el. Ez jórészt a New York-i alkotó önfejűségének köszönhető: középszerű műfajfilm vagy hangosan durrogó Marvel-mozi helyett mindvégig ragaszkodott saját alkotói függetlenségéhez. Ez pozitív (s kisebb részben negatív) értelemben egyaránt szembetűnő új munkáján, amelyben újra gyerekeket kísér el a mesék varázslatos világába. Főhősünk, Wendy (Devin France) egy kocsma felső emeletén él testvéreivel: napközben játszadozik és besegít (a kapatos vendégek épp találgatják, mi lesz így a lurkókból), este pedig napi robotolástól fáradt édesanyja (Shay Walker) mesél neki – persze csak akkor, ha már lejárt a műszak. Egy kocsmában azonban ritkán áll meg az élet napnyugtakor, így a lány csakhamar maga kezd el történeteket szőni. A környék lepukkant, kéz a kézben jár boldogság és nyomor, a különös elhívás pedig egy rozzant tehervonaton rohangáló fekete kisfiú (Yashua Mack) képében érkezik. Wendy azt reméli, végre eljön az önfeledt szabadság, és alig sejti, hogy hamarosan neki kell meghoznia élete első felelősségteljes döntéseit.

Zeitlin elsőrangúan egyesíti kamerájával a fabula szédítő távlatait, a gyerekszínészei arcára írt intim pillanatokat és a lehangoló rögvalót – épp úgy, mint korábbi filmjében. Az újdonság varázsa kicsit megkopik tehát, ám amikor egy különös, lázálom-szerű Pán Péter-parafrázis kezd előttünk kibontakozni, újra izgalomba jövünk. Lehet is, ugyanis rendezőnk sajátos nézőpontból meséli újra az ismert történetet, és ez laza köteléket is fon az egyenként lenyűgöző beállítások és a vékonyka forgatókönyv köré. A fináléban megbillen kicsit az egyensúly, de bizonyos, hogy a végefőcím után különleges élménnyel távozunk a moziból.

Nem mondható ez el Siân Heder legújabb egészestés alkotásáról, de nem azért, mert a Coda rossz film lenne, csak épp nem játsszák a mozik: nyár végétől elérhető az Apple TV+ streaming-szolgáltatónál. A szinopszist olvasva a legrosszabb családi tévéfilmek folytatásának tűnik a film, amely még csak nem is önálló ötletből született, hiszen a rendező a 2014-es Bélier család történetét forgatta újra. A siket családba született halló Ruby (Emilia Jones) változó elkötelezettséggel segít szüleinek a mindennapi betevő előteremtésében, ám az iskola énektanára (Eugenio Derbez) felfigyel addig önmaga elől is rejtegetett énektehetségére. Az addig megszokott mindennapok hirtelen megkérdőjeleződnek, és a lánynak hamarosan választania kell családja és induló karrierje között.

Igen, mindez az unalomig koptatott tehetségkutató-tündérmesék közhelyeit juttatja eszünkbe, a film azonban elképesztő intelligenciával cáfol rá elvárásainkra. Heder filmjének legfőbb erénye, hogy nem akarja újból feltalálni a műfajt, ám annak elemeivel, fordulataival okosan játszadozik. S közben érzékeny szeretetkapcsolatokat épít: megismerjük a Massachusetts-béli parti halászok kemény életét, egy rumlisságában is boldog szülőpárt (Marlee Matlin és Troy Kotsur) és egy alapvetően támogató közeget, amit főhősünk egy idő után mégis fojtogatónak érez. S joggal: miközben szülei szeretik és elfogadják, képtelenek arra, hogy megszokott életmódjukon túllássanak. A Coda paradox módon így válik sokkal inkább a szülők, semmint lányuk felnövés-történetévé. Heder filmje a hét évvel ezelőtti eredetihez mérve is képes újdonsággal szolgálni: az a néhány változtatás, amit eszközölt az egyébként egyenes vonalú történeten, szervesebbé teszi a cselekményt, árnyaltabbá a figurákat, és minket is jobban elgondolkoztat életünk határpontjain meghozott döntéseinkről. A felhőtlen happyend persze garantált, ám ez műfaji sajátosság – ahogy a csendes, boldog pityergés is a stáblista alatt.

Derűs hangvételük ellenére mindként filmünket finom melankólia járja át, a szégyellt-maszatolt könnyek pedig a mi szemünkben csillognak – illúziótlan felnőttekében, akik rég kinőttünk már mesés-varázsos gyerekkorunkból. S talán épp ezért, öntudatlanul is megszépítjük azt: még egyszer, utoljára szeretnénk boldog időtlenségben létezni önnön várkastélyunk közepén. Ám a nagy kalandot ígérő túlpart egyre távolodik, megállíthatatlanul – s tétován, megtörve valljuk be (legalább magunknak), hogy jól van ez így.

(Megjelent: Új Ember, 2021. október)