írta Nikodémus
Elvis – Elvis Presley legendás alakja a XX. századi popkultúrának, ezért nagyon nehéz, szinte lehetetlen józanul mondani róla bármit. Mitikus alak, aki imádni vagy gyűlölni lehet, középút nem nagyon van. Pedig meg lehetne próbálni a mítosz mögé pillantani, ám Baz Luhrmann (A nagy Gatsby, Ausztrália, Rómeó + Júlia), a pimaszul adagolt giccs és a kirobbanó tánckoreográfiák mestere sejtette, hogy erre nem képes. Helyette azzal igyekezett színes-szagos wikipédia-mozijának egyedi ízt adni, hogy a hős menedzserét, a máig ellentmondásos megítélésű Tom Parker “ezredest” tette meg narrátornak. Tom Hanks becsülettel helytáll (a szájába adott önmentegető szövegekről nem tehet), Austin Butler átlényegülése szenzációs (nem kérdés, hogy ezzel megvan az ő nagy kiugrása), de a folyton pörgő-forgó karneválban egyetlen őszinte, csendes pillanat sincs, amikor kifürkészhetnénk, mégis ki rejtőzik a világ legnagyobb entertainere mögött. Elvis engedelmesen végigrongylábazza a játékidőt, kicsit sír, kicsit magányos… igazából meglepően gyorsan belesimul mindenbe, hiába a “nagy lázadó” imázs. Az már az ő (filmen kívüli) egyéni tragédiája, hogy amivel (rock)forradalmat csinált, azt nagyrészt csente (számtalan feldolgozás formájában, többnyire fekete előadóktól), tíz év múlva pedig, a brit invázió érkeztével (ld. Beatles) egy pillanat alatt vált végzetesen idejétmúlttá.
Jurassic World: Világuralom (Jurassic World: Dominion) – Michael Crichton ide vagy oda, a Jurassic-franchise sosem az intellektuális csavarosságáról volt híres. A már filmtörténeti mérföldkőnek számító első mozinál is alaposan könnyítettek az alapanyagon, de akkor még ott volt egy Steven Spielberg, aki képes volt izgalommal és játékossággal megtölteni a nagy kalandot. A folyamatos lejtmenet innentől szinte előrelátható volt, amelynek végpontjára most sikerült eljutni. Colin Trevorrow friss, trilógiazárónak szánt filmje pont azt az egy dolgot sumákolja el, amitől új szintre léphetett volna ez az egész dinó-kergetőzősdi: az előző részben már belengetett ember-dinoszaurusz együttélést. Igen, nincs tévedés: ahelyett, hogy azt figyelnénk, miképp birkózik meg a civilizáció az elszabadult ősi behemótokkal, a helyzetet egy ötperces snitt alatt lerendezik, és ezután génmódosított óriássáskák miatt kell izgulnunk, amin sajnos nem segít, hogy a fináléra berendelték a klasszikus első rész minden fontosabb szereplőjét. Itt van Laura Dern, Sam Neill és Jeff Goldblum (s még csak nem is csupán cameóznak), ám a pocsék forgatókönyv képtelen velük bármit is kezdeni. A klónlánnyal (Isabella Sermon) csöpögős családi melodrámát kerítenek a történetnek (Chris Pratt karaktere egy ponton szóban megígéri egy dinónak, hogy ígéri, visszaszerzi a gyerekét…), a fogócska pedig egy hányavetin előadott öko-trendi cél érdekében már megint egy zárt, elromló bázison zajlik. Új, radikálisan más lapot kéne nyitni…
Uncharted – Hollywood nagyjából a nyolcvanas-kilencvenes évek óta erőlteti a játékadaptációkat, hiszen franchise-mámort és stabil kasszarobbantást vár tőle. Az eddigi, jobbára gyatra próbálkozások erdejében (mondjuk Assassin’s Creed…) szinte fel se tűnik, ha valami mondjuk nem sikerül épp pocsékra. A régóta fejlesztett Uncharted-adaptáció egyik legnagyobb meglepetése tehát, hogy viszonylag jól működik. Ruben Fleischer nem sokat törődik karakterei bemutatásával, és nem is kell: Tom Hollandot és Mark Wahlberget úgyis mindenki ismeri (merthogy itt nem a megformált figura számít, hanem a gondosan marketingelt színész-alteregó). A példásan magas fordulatszámon tartott tempó és a nyaktörő akciójelenetek sikeresen megakadályozzák, hogy akár egy percre is elgondolkodjunk a látottak értelmén, bár a filmvégi nagy attrakció fizikáját azért még így is elég nehéz elhinni… Sophia Ali kicsit harmatos társ/áruló, Tati Gabrielle karót nyelt főgonosz, Antonio Banderas eldobható kellék, a világkörüli látvány-utazás (a covid-forgatás ellenére) meggyőző, és az egész film olyan, mint a négy évvel ezelőtti Tomb Raider: kellemes, de felejthető szórakozás. S ahogy nézem a bevételt, úgy tűnik, lesz folytatás. Nocsak, miközben egyre kínosabban várunk Ford-papára, felúszott a színre még egy ritmusos, de jellegtelen Indy-koppintás.
- Agymanók 2. / A vad robot - 2025. február 09.
- Senna minisorozat - 2025. február 02.
- Brawn: A lehetetlen Formula 1 sztori / A korona – 6. évad / Botrány királyi módra - 2025. január 26.
- Konklávé (Conclave) - 2024. december 08.
- Szent (Święty) - 2024. november 10.
- A csend hangjai – Három kortárs animációs film a gyászról - 2024. november 03.
- Back to Black / Bob Marley: One Love / A popzene legjobb éjszakája - 2024. október 13.
- Montreáli Jézus (Jésus de Montréal, 1989) - 2024. október 06.
- Motorosok (The Bikeriders) - 2024. szeptember 29.
- A szembenézés kényszere - 2024. szeptember 15.