7

A nyomorultak (Les Misérables)

“Do you hear the people sing? Singing a song of angry men? It is the music of a people Who will not be slaves again! When the beating of your heart Echoes the beating of the drums There is a life about to start When tomorrow comes!”

Ezt még gimiben énekeltük és valamiért azóta is emlékszem rá, de ez  minden, amit A nyomorultak-ról tudtam mind regény mind színpadi változatban. Nem vagyok rajongója sem a musicaleknek sem a 19. századi romantikus irodalomnak, de ahogy január elsején az összefoglalót olvastam az újévi új adókról és áremelésekről olyan forradalmi láz fogott el, hogy hirtelen felindulásból beültem A nyomorultak-ra, mert a dal alapján mindig is azt hittem, hogy az 1789-es francia forradalomról szól és fejek fognak a porba hullani a lángoló barikádok fényében.

01nyomorultak

Persze aki rendelkezik egy csöpp középiskolás ismerettel már tudja, hogy Victor Hugo regénye évtizedeket ölel fel és sajnos nem az 1789-es, hanem az 1832-es „júniusi lázadás” eseményeiben csúcsosodik ki. Az egy éjszakát megélt forradalmat diákkörök kezdeményezték a köztársaság helyreállítására, de nem álltak mögéjük tömegek és a demokratikus kísérlet szó szerint kivérzett a párizsi kockaköveken. Ajjaj.

Ettől függetlenül nagyon kellemeset csalódtam a filmben, nem musical rajongóként is úgy tűnt, hogy nagyon profin lett összerakva. Ehhez részben hozzájárul, hogy korábbi Westend/Boradway adaptációkkal szemben (Chicago, Mamma Mia!) nem csak a nevük alapján szerződtették le a színészeket, hanem sikerült olyan szereplőgárdát összehozni, akik énekelni is tudnak. Talán Russel Crowe az egyetlen gyenge pont, de a főszereplő Hugh Jackman musical színész volt, mielőtt Wolverine lett, a mellékszerepeket és a kórust pedig olyan profikkal töltötték fel, akik színpadon már szerepeltek a darabban. A másik jelentős tényező, hogy nem előre stúdióban vették fel a színészek hangját, amire aztán rátátognak forgatás közben, hanem élőben vették fel a hangot is, amitől a dalok és a színészi játék is sokkal természetesebbnek hatnak. Persze akinek feldolgozhatatlan problémát jelent, hogy végig énekelnek, még azt is, hogy „Add ide a sót, köszönöm!”, annak A nyomorultak sem fog bejönni, és azoknak sem, akik nem szeretnek nyilvánosan sírni.  Tom Hooper rendező A király beszédével már bizonyította, hogy ügyesen tudja manipulálni a közönsége érzelmeit, és itt az alapanyag még inkább adja magát, amire  Claude-Michel Schönberg zenéje is rásegít, szóval aki nem bírja az olyan filmeket ahol a forgatókönyvben ott van lábjegyzetben, hogy „Itt felemelő zene, közönség hüppög” az messzire kerülje el A nyomorultak-at is.

nyomorultak filmdroid jackman

De aki nem bánja, hogy gátlástalanul elragadják az érzelmek, A nyomorultak egy csodálatos „szomorú, de végső soron felemelő” alkotás remek alakításokkal. A történet középpontjána Jean Valjean áll, egy volt fegyenc, aki jó útra tért, de miután megszegi a feltételes szabdlábrahelyezése feltételeit egész életében bújkálnia kell a törvény elől, de ahogy az egy 19. századi regényhez illik még egy tucat karakter életútja keresztezi egymást teljesen valószínűtlen gyakorisággal. A legemlékezetesebb alakítást kétségtelenül Anne Hathaway nyújtja, aki csak rövid ideig szerepel a vásznon Fantine, a prostitúcióig lecsúszott szegény lány szerepében, de annyira törékeny és szívbemarkoló, hogy valahányszor megjelenik, garantált zsebkendő pillanat. Jackman pedig végre kijátszhatott magából minden érzelmet amire nincs lehetősége Wolverine-ként. Még említést érdemel Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter a piti bűnöző Thénardier házaspárként, akik ugyanazt a formát hozzák, mint minden filmjükben – Cohen valami nem evilági akcentust hoz, Bonham Carter pedig mintha a Sweeney Toddból sétált volna át – de jól működnek komikus feszültségoldóként. A színészeken kívül minden díszlet és CGI, ami szándékosan vagy véletlenül de az egész filmnek egy stilizált, mesebeli hangulatot kölcsönöz, ami illik is a történethez.

A nyomorultak kimagasló példája a műfajának, de úgy általában filmnek is remek, hacsak nem utálja valaki zsigerből a musicaleket mindenképpen megér egy esélyt.

nyomorultak filmdroid

IMDb: 8,2

Rotten Tomatoes: 70%

7 komment

  1. Friss az élmény, épp most láttam.
    Nem vagyok nagy musical-rajongó, leginkább azért, mert a műfaj szerintem alkalmatlan sűrített drámaiság visszaadására, helyette marad a könnyzacskó-durrogtató, eléggé manipulatív teatralitás. (A rockopera más tészta.) Ezen a zenén is hallatszik, hogy slágernek kidekázva készült, a filmről pedig egy szókapcsolat ötlött be: tisztes bérmunka. Sajnos sehol sincs A király beszéde visszafogott eleganciája, az meg, hogy a “nagy forradalom” (még ha az 1832-es is) egyetlen kis sikátorban zajlik le, azért elég gáz.
    Szó se róla, a színészek becsületesen helyt állnak, szinte mindenki szépen, átéléssel énekel. Az biztos, hogy 2012 Anne Hathaway éve, Hugh Jackman simán hozza, amit kell (jól adagol érzelmet, hangot, gesztust egyaránt), és még az egyébként irritáló Amanda Seyfriedet is elviseltem. Russel Crowe pedig nagyot tévedett, amikor elfogadta a szerepet: végig faarccal kántál, nulla átéléssel. Díszlet, vágás pazar, dramaturgia, cselekmény elmegy, az utolsó előtti jelenet viszont nagyon-nagyon túlhúzott.
    Összességében jó volt egynek, de aki nem szereti a musicaleket, az tényleg kerülje.

  2. Nem is tudom mikor láttam utoljára igazán jó musicalt. A Moulin Rouge azonnal beugrik, de azt követően nem sok:)

    A filmre kíváncsi vagyok, főleg hogy Crowe miképp telejsít:)

  3. Hát, különvéleménynek kell, hogy hangot adjak. Én igenis szeretem a musical-eket, a Moulin Rouge örök kedvenc, de imádtam a Sweeny Todd-ot és a (sokak által érthetetlenül lehúzott) Rock of Ages-t is. De ez a film valahogy nem jött be. Az egyik pont az itt megemlített “mindent énekelve mondunk” dolog volt, amitől majd lefordultam a székről. Ez színpadon biztos okés, de hogy filmen röhejesen bénának hatott – legalábbis számomra – az biztos. Emellett tényleg túl hosszú volt, egyes jelenetek egy kis szobában játszódtak percekig, ahol a főhős fel alá járkálva énekelte el egy csomó közelivel, hogy mit is érez…. kínos volt, na. A végén már úgy kerestünk benne szórakozási pontoto, hogy…. röhögtünk. 😛 A vásznon a gyerek vért izzad, hogy világfájdalmat varázsoljon az arcára, mi meg kacagtunk, mint a kokózó sakál. Ez van. Nem lehetett komolyan venni az egészet.
    Talán majd a következő musical jó lesz.

    • Azért szerintem van különbség a “jukebox” musicelek között, amiket említettetek – Baz Lhurman, Rock of Ages -, amikhez úgy szedik össze menő zenéket, hogy bejöjjön egy mainstream közönségnek és inkább csak körítés, és az eredeti zenéjű musicalek között, ahol a zene a lényeg. Szerintem mint egy könyv adaptációnál, aki szereti az eredetit ezt is kedvelni fogja, és ez minden idők egyik legsikeresebb musicale, a ’85-ös bemutató szinte folyamatosan játszák, szóval van közönsége. Az apoteózis befejezés pl. egy az egyben a színpadi díszlet volt. De ennek a Boradway/Westend stílusú musicalek csak az angolszászoknál van hagyománya, a franciáknak sem jött be, pedig francia, de eredetileg nagyot bukott otthon.

    • Hát szerintem ennek a filmnek a legkínosabb jelenete is messze hitelesebb volt, mint a Rock Of Ages szánalmas, önironizálni próbáló hangvétele.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *