10

Saul fia

írta Nikodémus

2015-06-saul-fia-1

Szentséges halál.

Ez a meglepő, sőt, sokak számára talán botrányos, mi több, blaszfémikus kifejezés keringett bennem vissza-visszatérve, amint Nemes Jeles László debütfilmjét, a Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyerő Saul fiát néztem. A néző elméjére és szívére pörölycsapásként lesújtó film ugyanis nem hagy egérutat az intellektuális vagy érzelmi distinkciónak, beszélni róla pedig szinte csak paradoxonokban lehet – annak ellenére, hogy elsőfilm létére félelmetesen egységes alkotás.

Az előéletet mindannyian ismerjük: fiatal, a szakmát külföldön elsajátító rendező első nagyjátékfimjével berobban a Cannes-i versenyprogramba, vetítését döbbent csend és percekig tartó vastaps követi, és a felhajtás meghozza gyümölcsét: három másik díj után vasárnap este a kissé megilletődött direktor átveszi a zsűri nagydíját a pódiumon. Szédületes karrier, ám a Saul fia bőségesen megérdemli a reflektorfényt: tartalom és forma régen látott egysége, letisztult fogalmazásmódja és elemi hatása a magyar filmtörténet egyik legfontosabb mozijává avatja.

2015-06-saul-fia-2

S ahogy az szokásos, mindez egy zseniálisan egyszerű ötleten alapul: a nyitójelenet homályos képei még csak sejtetik, ám hamarosan látóterünkbe kerül Saul (Röhrig Géza nem játszik: létezik), az Auschwitzban dolgozó sonderkommandós arca, és a film végéig nem is kerül ki onnan. Társaival “kivételezett fogolyként”  gépiesen segédkezik az iparszerű pusztításban (öltözék-kifosztás, takarítás, krematóriumi tűztáplálás, hamulapátolás), ám elgyötört, szenvtelenné kérgesedett lényében felébred valami, mikor az egyik transzport elgázosítottjai között meglát egy kisfiút. A halál életet csihol. Innentől egy Antigoné-történet veszi kezdetét, keretezve a II. világháborús haláltáborok egyetlen dokumentált sonderkommandós felkelésének bemutatásával.

Régóta ismerős sztori ez, ahogy Nemes Jeles és Erdély Mátyás operatőr formai ötlete is: mindvégig főhőse közelében maradni, rohanni, lekuporodni és fölkelni vele, eltéphetetlen köteléket alkotva, s egyúttal önkéntelen azonosulást kikényszerítve nézőjéből. S persze a könnyed esztétizálódás bármilyen vádját elkerülve. A Saul fia második nagy erénye ugyanis az elsőből következik: dicséretesen híján van a holokausztfilmek többségét jellemző túlélő-szemléletnek. Annak a kimondatlan reménynek, hogy a főhős egyszer majd megszabadul, s hát végülis nem volt annyira szörnyű ez a földi pokol. Nem, a Saul fia valósággal földbe döngöl e tétel következetes tagadásával. S a borzalmakat olcsó kukkoltatás helyett fantáziánkra bízza: elmosódott hátterek, sikolyok, ordítások, imafoszlányok sejtetik a kimondhatatlant, megmutathatatlant. (Ne higgyetek az alanti előzetesnek: a filmben semmiféle zene nincs.) Hitchcock óta tudjuk, ennél nagyobb veszély pedig nem leselkedhet gyanútlan nézőre. (Apropó, Hitchcock: a szövetségesek filmfelvételeiből ő szerkesztett dokumentumfilmet a frissen felszabadított koncentrációs táborokról – naná, hogy nem engedték nyilvánosan bemutatni, de a nürnbergi perben azért felhasználták.)

2015-06-saul-fia-3

Nemes Jeles László filmje alaposan végiggondolt következetessége helyenként meg-meginog kicsit, de mindvégig tartja magát az alapkoncepcióhoz, egészen az előzmények ismeretében is gyomorbavágó fináléig. S akárcsak a hasonló karriert befutott (s hasonlóan szigorú következetességgel leforgatott) Ida, két szempontból is felkavarja az állóvizet: egyrészt nyugtalanító élmény azoknak, akik úgy vélik, a holokauszt már rég feldolgozott, körbejárt, így lezárható (s egyúttal felejthető) téma; másrészt alaposan megdöbbenti soá relativizálását alattomos szándékokkal feszegetőket.

“Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” Pilinszky mondata olyan valóságot ír körül – teljes pontossággal kifejezni nem tudja –, mely a Saul fia alaptörekvését is megadja. A halál botrányossága és felfoghatatlansága nyomán szentté lesz. Elperelhetetlenül emberi vonás ez, s megtagadtatásában fejeződik ki az, amire hétköznapi életünk során fel sem figyelünk: méltósága. E méltóság megőrzésének monomániás hajszolása csihol életet.

Egy áldott mosoly pedig megsejtet valamit a túl-ból.

10 komment

  1. Nem akartam megnézni, mert úgy éreztem már láttam mindent a II. világháborúról. Nem akartam még több szörnyűséget, de annyi díjat nyert, hogy muszáj voltam mégiscsak megnézni.
    Annyira megrázó, olyan mélyen lélekre ható, hogy alig tudom szavakkal kifejezni. Az operatőri munka zseniális, Röhrig olyan érzékeny, olyan emberi – legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna. A történetet csak az érzelmi analfabéták nem érzik át, a többieket biztos ugyanúgy a földbe döngöli, mint engem.
    Nem tudom, mennyire vették pszichológusok segítségét a sztorihoz, de amikor eljutottam gondolatban ahhoz a kérdéshez, hogy miért nem törnek ki, miért nem állnak ellen, miért, hiszen sokkal többen vannak, mint a németek – rá pár másodperccel megkaptam a választ.
    Ez a történet tökéletesen van felépítve.
    Az első perctől az utolsóig úgy éreztem magam, mintha egy kéz erősen szorongatta volna a nyakam, és csak akkor múlt el az érzés, amikor vége lett a filmnek.
    Megérdemelte az Oscart.

  2. Nyomasztó film, nagyon nyomasztó. Rendkívül jó döntés volt, hogy a háttérben zajló események homályosak maradnak, ellenkező esetben talán túl sok(k) lenne és a hatásvadász jelzőt is rásüthetnénk.
    A főszereplő, Saul (szerintem) kattant, kissé örült személy. Megszállottan keres valamilyen rabbit és nem törődik a következményekkel. Éppen e miatt nem tudtam úgymond szorítani érte.
    Viszont nagyon is kiemelkedik a filmtermésből, Vajna csak hozott egy kis színt a magyar moziiparba.
    Az Oscart megérdemelte a film.

  3. Megmondom őszintén nem igazán tudom eldönteni hogy megnézzem-e a filmet vagy sem.
    Mindenfelé olyanokat olvasgatok hogy ha ne adj Isten jem tetszik (amire persze van esély, nincs film ami mindenkinek tetszik) akkor én egy rossz ember vagyok. (És ez még a finom jelző).
    Szóval nem tudom…

    • Simán megnézheted a filmet, maximum nem írod meg a véleményed (ha félsz a reakcióktól).
      Különben is, azért mert mondjuk valakinek nem tetszik a film, az még nem jelenti azt, hogy náci vagy mittomén, hanem egyszerűen nem tetszik neki. És ezzel nincs semmi baj.
      Az biztos, hogy én csak egyszer néztem meg, és soha többet nem fogom. Túlságosan kegyetlen ez az én lelkemnek.

        • Nagyon sürgősen olvasd vissza mit írtam pontosan, aztán ha nem megy a szövegértés, vegyél elő egy értelmező szótárat.

          • Igy visszaolvasva meg jobban átgondolva kicsit máshogy hangzik valóban.

            Azt meg majd meggondolom hogy vegúl megnézem-e. Most a nemhez közelebb vagyok.
            Ami a reakciókat illeti azt már így is megkaptam hogy hülye vagyok mert szerintem az új Star Wars nem egy rakás szar az Avatar meg nem minden idők legjobb filmje. :)

            De igazad lehet sokszor tényleg egyszerűbb lenne ha nem írnék véleményt egy-egy filmről :) (A saját blogomat anno be is szüntettem)

          • Annyi az egész, hogy lassan, figyelmesen olvass, és nem lesz gond. Ha tudod magadról, hogy gyakran félreértenek, akkor főleg hagyj időt mindenkinek – magadnak is, másoknak is – a fogalmazásra/szövegértésre mert könnyen elcsúszhat a beszélgetés.
            Mindannyian mások vagyunk, és azért mert neked tetszett az új SW és nem annyira az Avatar, azzal meg aztán végképp semmi baj nincs.

    • Szerintem ne hallgass másokra, nézd meg a filmet, és nyugodtan írd meg akár ide is a véleményed. Nem hiszem, hogy csak ezért bárki neked ugorna, én biztos nem.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


6 × = harminc