Vadregény (Into The Woods)

írta Nikodémus

Elsőre kitűnő ötletnek tűnt James Lapine és Stephen Sondheim vastagon önreflexív, enyhén pszichoanalitikus musicaljét megfilmesíteni. Az 1987-ben a Broadway-n bemutatott Vadregény ugyanis úgy mixeli a Grimm-mesék jól ismert hőseit, hogy végig a gyermekének mesélő szülő felelősségére figyelmeztet. A Disney azonban sajnos Rob Marshallra bízta az adaptációt, és hát aki nem átallja meggyalázni Fellini Nyolc és fél-jét, az egyéb rémtettekre is képes – és nem kell hozzá gonosz mesehősnek lenni.

Egy gyermektelen házaspárral indítunk (James Corden és Emily Blunt), akik miután jól megfélemlíttettek a forgószéllel érkező boszorkánytól (Meryl Streep), vállalják, hogy az átok feloldásának érdekében beszereznek pár dolgot az erdőben. Olyasmiket, mint egy hófehér tehén, egy aranyhaj-darab, egy vérvörös köpeny, néhány szem bab és egy arany topánka. Tulajdonosaik gyorsan be is lépnek a sztoriba: Hamupipőke (Anna Kendrick) és a Herceg (Chris Pine), Piroska (Lilla Crawford) és a Farkas (Johnny Depp), Babszem Jankó (Daniel Huttlestone) és édesanyja (Tracey Ullman), valamint Aranyhaj (Mackenzie Mauzy) és az ő lovagja (Billy Magnussen). A sztárparádé tehát garantált, és még valami: az észvesztő tempó. Az első félórában csak úgy kapkodjuk a fejünket, próza alig hangzik el, a szereplők szinte vágtatva dalolják el örömüket-bánatukat. Az első komolyabb áriára (amikor egy szereplő kedvéért megáll a cselekmény) sokáig várnunk kell (Hamupipőke lesz az a szurokkal teli lépcsőn), csak úgy pattognak a dialógusok.

Mire az első óra végén – csavaros fordulatokon át ugyan, de – végre mindenki elnyeri a boldogság jutalmát, új film kezdődik, és itt hatalmasat zuhan a Vadregény minősége. Az amúgy sem túl emlékezetes zene (meglehetősen egysíkú dallamvezetés jellemzi a darabot) egy szempillantásra eltűnik, s maradnak a szereplők a megszerzett, unalmas boldogsággal. Dehát az ember olyan, hogy sosem elég neki, így magára szabadítja a bajt. A tónusváltás, a mesék boldog végének önreflexív firtatása remek ötlet (a darabban élnek is a lehetőséggel), ám a film képtelen beváltani az ígéretet: összevissza csapongunk a hősökkel, a boszorkány kilépője funkciótlan és nevetséges, a veszteségeknek nincs drámai súlyuk (pedig bizony hullanak a szereplők) és a finálé sem adja meg azt a katarzist, amire számítottunk volna.

Pedig még jól a szánkba is rágják a tanulságot: vigyázz, mit kívánsz, mert végletekig hajszolt vágyaidnak súlyos következményei lehetnek. A szülőknek szóló üzenet néhány utalástól (pl. a Piroska-történet pszichoszexuális vonatkozásai) eltekintve elsikkad, csupán annyit pedzeget a film, hogy a mesebeli borzalmakat nem lehet szemérmesen kispórolni, hiszen a gyereknek idejekorán találkoznia kell nehézséggel, konfliktussal és veszteséggel, hogy megtanulja későbbi élete során kezelni azokat. Nagy kár, hogy a Disney mindezt bátortalanul, szépelgően és végső soron – sztárgárda ide vagy oda – gyenge színvonalon adja nekünk elő.