Swing / Mancs (2014)

írta Nikodémus

Tudom, egy alapvetően hollywoodi filmekkel foglalkozó blogon nem sok érdeklődésre tarthat számot a magyar film általános helyzete, ám az immár öt éve tartó Vajna-korszak már adott egy kis termékmintát saját magából. A fesztiválfilmekkel eddig elég fontos díjakat sikerült eddig besöpörni (sőt, a Saul fia jövőre akár Oscart is kaphat), a közönségfilmek terén azonban egyelőre ellentmondásos a kép. A félresikerült Coming Out, a kiszámítható Megdönteni Hajnal Tímeát és a kultfim-státuszt megcélzó Isteni műszak után a Filmalap tavaly Swinggel és Manccsal támadott, felemás eredményt produkálva.

Fazekas Csaba második rendezése már címében is jelzi a jó ízlésű amerikanizálósdás igényét: a frappáns, több értelmű angol kifejezés igazi zenés-táncos életmesét ígért, sajátosan magyar ízekkel fűszerezve. A végeredmény ezt úgy háromnegyed arányban hozza is – talán ezért olyan bosszantó az a fennmaradt (illetve: elmaradt) egynegyed rész. A Swing három, különböző életkorban és válságban vergődő nő közös megváltásmeséje, akik némi mentori segítséggel énektriót alapítanak, s a hakniturné közben nemcsak énekhangjukat, de jellemüket is egymáshoz kell csiszolniuk. No és persze válogatott magánéleti nyavalyáikat: pályakezdő félénkséget, életközepi válságot és a biztonságos(nak tűnő) nyugdíjas évek összeomlását.

Angéla (Törőcsik Franciska), Kati (Ónodi Eszter) és Rita (Csákányi Eszter) e három jellemtípus megtestesülése, és szerencsére mindhárom színész megbirkózik a filmes feladattal. Csákányi és Ónodi biztosan uralja szerepét, Törőcsik Franciska azonban kicsit halványabb a kelleténél, ami akkor sem változik sajnos, amikor a fináléban szerepe szerint ki kellene teljesednie. A reflektorfényt, a drámázást és privát kis hepiendjüket azért mindannyian megkapják, kiválóan adagolt hollywoodi szabásminta szerint, ami a szépen kiegyensúlyozott, ám semmiféle újdonságot nem tartogató forgatókönyv, illetve a dinamikus, jól megrendezett zenei betétek érdeme. Néhány gyengébb pillanat azért becsúszik, főleg akkor, amikor a szálakat el kellene varrni, de Kulka János viccesen önironikus figurája és Törőcsik Mari zsenialitása feledteti velünk a hibákat. S aki még mindig morog, annak Törőcsik Mari magánszámát ajánlom: azért az egy jelenetért az egész filmet érdemes volt megcsinálni.

Pejó Róbertben szintén a küldetéstudat munkálhatott, amikor elhatározta, mozifilmet csinál Mancsról, a legendás mentőkutyáról. A forgatás közben érkező hírek, majd a való életbeli (immár elhunyt) gazda nevében való perrel fenyegetőzés már aggodalomra adhatott okot, a végeredményt látva pedig a jószándékon kívül nem sok mindent lehet értékelni. A Mancs című film ugyanis – amellett, hogy elég lazán kezeli az alapjául szolgáló valós történetet – leginkább egy toldozott-foldozott tesztfilmre hasonlít.

Mesének álcázza magát, ami azt jelenti, hogy bizonyos jeleneteket rajzolt animációval helyettesítenek, valamint a kerettörténetben az anyuka mesél kislányának. Logikát, következetességet azonban ne keressünk sem a formai megoldásokban, sem a cselekményben: a gazdi rémesen idealizált figura (ezt az amúgy kiváló Trill Zsolt sem tudja hitelesnek eladni), a várandós feleség (Holecskó Orsolya) folyton morog (ez a családi dráma akar lenni), a munkahelyi főnök egyik pillanatban vasszigorral ráncol szemöldököt, a másikban megdöbbentően engedékeny (a Kádár-korszak viszonyainak ábrázolása bántóan valóságidegen), a díszlet a retró és az IKEA-esztétika ízléstelen találkozása, a történet pedig apró epizódokra esik szét. A kínlódás némileg csak a film végefelé enyhül, amikor végre valós mentési helyzettel akadnak össze hőseink, és itt bebizonyosodik, hogy Pejó Róbert rendezni is tud, ha akar. A Mancsot elnézve úgy tűnik, a forgatási idő nagy részében nem akart. S ez sajnos meg is látszik.

Három grácia és a magyar film nagyasszonya.

Kevés olyan nemzeti karakter van, melyet nagyjából konszenzus övez. Mancs ilyen, s a filmváltozat művészi bukása elsősorban emiatt olyan fájó. Lehetett volna egy sajátosan magyar, ugyanakkor nemzetközi sztorink, ami mindenhová eladható. A Swing fordított úttal próbálkozik: az amerikai popkultúrát importálja, hazai ízekkel fűszerezve. Ez már többé-kevésbé működik, de jó lenne, ha végre – Andy Vajnával vagy nélküle – az ellenkező irányba is beletanulnánk.