0

Az igazság bajnokai (Riders of Justice)

írta Nikodémus

Alexandriai Eukleidész óta tudjuk, a kör a legtökéletesebb mértani alakzat. Forgatható, tükrözhető bárhogy, szimmetriáját és lenyűgöző egyszerűségét sosem veszíti el. Ilyen köröket ró örömében kék biciklijével egy kislány a karácsonyi hóba filmünk zárójelenetében. Lehetne ez egy giccses családi mozi fináléja is, ám mire idáig eljutunk, már rég világos számunkra, hogy ilyesmiről szó sincs – talán csak erős idézőjelek között. A forgatókönyvíró-rendező és a főszereplő nevére pillantva persze már előre sejthettük volna a dolgot: akik másfél évtizede elhozták nekünk az Ádám almái-t, azoktól most sem várhatunk szabályos filmet. Anders Thomas Jensen és Mads Mikkelsen közös őrülete, Az igazság bajnokai (Riders Of Justice) laza, mint egy kocsmai beszélgetés, féktelen, mint egy szombat esti buli, és még szíve is van. Drámában, sötétségben és abszurd humorban megáztatott nagy szíve.

Minden azzal kezdődik, hogy egy kislány biciklit szeretne nagyapjától karácsonyi ajándéknak. A piros nem tetszik neki, miközben az öreg titokzatos monológot hallat a világ véletlenszerűségéről. A kereskedő mímelt mosollyal figyel, karácsony amúgy is messze van. Az áhított kerékpárt néhány száz kilométerrel odébb épp Mathildétől (Andrea Heick Gadeberg) lovasítják meg, akit így édesanyja (Anne Birgitte Lind) vinne autóval iskolába, ám az események tragikus láncolata folytán végül súlyos vonatbalesetet szenvednek. Megtudja ezt a katonai szolgálatból frissen hazahívott férj és apa (Mikkelsen), aki egy kis mellékinformációval felszerelkezve jó ötletnek tartja, hogy személyes gyászát instant bosszúállással kezelje. Botcsinálta megtorlócsapatának tagja egy frissen kirúgott adatelemző (Nikola Lie Kaas), egy statisztikus (Lars Brygmann) és egy informatikus (Nicolas Bro), akik azt a bizonyos mellékinformációt szolgáltatják hősünknek. Már a film nyitányában gyúlékony elegy formálódik tehát, és aki látott már ATJ-mozit, az tudja, komoly robbanásoknak nézünk elébe – mind a díszletben, mind a cselekményben.

Jensen Dánia legfoglalkoztatottabb forgatókönyvírójaként egy-két ecsetvonással vázolja fel figuráit, akiket váratlan helyzetekbe dob, hogy meghökkentéssel, abszurd humorral és hirtelen lecsapó, száraz drámaisággal mélyítse őket. Egyensúlyérzékének hála, nincs is igazi főszereplője a filmnek: karaktereink saját traumái, jellemhibái egymással párhuzamosan tárulnak fel a néző előtt, közös megváltásuk azonban kétséges – még szerencse, hiszen nem álomgyári giccset nézünk. A hangvétel pedig az alkotókhoz méltóan meglehetősen meredek (ami szintén nem vall hollywoodi futószalag-termékre): a cselekmény éles hajtűkanyarokkal robog előre, szereplőink karikatúraszerűen elrajzoltak, s bizony tízpercenként akad egy olyan jelenet, melynek láttán nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk. Többnyire utóbbi győz (elvégre vígjátékról volna szó), ám érdemes vigyázni nézői elvárásainkkal: játékideje során filmünk a kínos hahotától a megrendült, könnyes mosolyig bármit képes kiváltani.

Az igazság bajnokai a féktelenül száguldó érzelmi hullámvasút közben értelmünket is alaposan megdolgoztatja: rendezőnk többek között reflektál a kortárs szuperhősmániára és annak kiparodizálására, kineveti az összeesküvéselmélet-fabrikálókat és elszánt tagadóikat egyaránt, odaszúr a közösségi média arrogáns okoskodóinak és a bulvárkönyvekből eltanult áltudás felkent terjesztőinek legfőképpen azonban véletlen és sorsszerűség dilemmáin gondolkodtat el. Intellektuális rétegzettsége lenyűgöző, ám korántsem olyan hivalkodó, mint a vele több tekintetben rokonítható Ígéretes fiatal nő. Szóba kerül Isten (ha már úgyis alig-alig hiszünk benne), végzet (ha informatikai algoritmusaink birtokában megmosolyogjuk), multikauzalitás (ez a hálózatelméletek korában most épp divatos), Jensen azonban nem akar helyettünk válaszolni, csupán felteszi a kérdést: van-e értelme? Közben mind a Feljebbvaló, mind a fátum, mind a racionalitás visszalopakodik a színre, mi pedig a csattanós finálé láttán csak pislogunk: már megint lóvá, pardon, biciklivé tettek bennünket.

Gyakran elfelejtjük, de az, hogy valaminek van-e értelme, kétféle jelentéssel is bírhat. A saját, bűneivel, frusztrációival és útvesztettségével régóta birkózó európai ember hajlamos drámai téttel gondolni a világban megjelenő értelemre vagy annak hiányára. Ám az értelem-nélküliség nem jelent egyúttal értelmetlenséget: hisz annyi mindent teszünk, aminek – szigorúan véve – nem találjuk semmi értelmét. Mégis jólesik. Mint például kerékpárral körözni önfeledten a hóban.

(Megjelent: Új Ember, 2021. június)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *