írta Nikodémus
Nem lehet véletlen: az utóbbi egy-másfél évben sorra mutatnak be olyan filmeket, melyek több-kevesebb (jobbára több) indulattal kritizálják a jelenkori gazdasági-társadalmi elit életmódját. Mark Mylod, Rian Johnson és Ruben Östlund persze nem jókedvében kanyarít antikapitalista üzenetet legújabb filmjébe, ám kétséges, hogy bírálatuk – túl a mindig izgalmas nyomozáson vagy a tettes megérdemelt leleplezésén – többre jut-e felszínes demagógiánál.
írta Nikodémus
Boston Strangler – 1968 után Hollywood úgy gondolta, újra nekivág az évszázad egyik legrejtélyesebb sorozatgyilkossági ügyének: egyedül élő nőket fojt meg perverz kegyetlenséggel egy ismeretlen tettes, ami a rendőrség mellett felkelti Loretta McLaughlin (Kiera Knightley meglepően visszafogott és precíz) újságíró figyelmét is. Ahelyett, hogy az újonnan kijött háztartási pirítósról csevegne az életstílus rovatban, Jean Cole-lal (Carrie Coon már megint remek) szövetkezve csakhamar a titokzatos ügy közepén találják magukat. A titkok mellett küzdeniük kell a kissé hanyag rendőrséggel és a hatvanas évek férfi-előítéleteivel is (ez családilag kicsit közhelyesen be is van mutatva), miközben komor zenére suhan a kamera sötét tereken, borús utcákon át. Matt Ruskin író-rendező szerencsére nem mutogatja a meggyalázott holttesteket, inkább a város lakosságának pánikreakcióit fonja össze a szövevényes, rengeteg holtvágányt megjáró nyomozással. Az illendőnél sajnos jóval erősebb Fincher Zodiákusának hatása, de annyi baj legyen, a hangulat és a tempó kiváló. Külön értéke az elegáns, visszafogott adaptációnak, hogy a régi film óta kiderült fejleményeket okosan építi be a cselekménybe, s bár a finálé kissé erőtlen, azért hagy némi lélek-borzongást a stáblistára.
írta Nikodémus
Wednesday – 1. évad – Az az igazság, hogy a Netflix legújabb őrülete kihagyhatatlan, még akkor is, ha a dolognak összességében nagyobb a füstje, mint a lángja. Tim Burton már megint grimaszol, hozza bevált stábját (köztük Danny Elfmannel), és újra egy kívülállóról forgat, akit senki sem ért, és ezért gyanúsan méreget. Szerencsére a kölcsönös elfogadásról szóló tanmese kellemes kulisszák között van előadva, és jelentősen növeli a produkciós értéket, hogy egy popkulturális ikon(család) figuráiba van öltöztetve. Wednesday (Jenna Ortega) a legendás Addams família nagyobbik gyermekeként intézi el a nyitójelenetben, hogy anyja (Catherine Zeta-Jones) elküldje saját egykori alma materébe, a mindenféle fura szerzetek gyűjtőhelyéül szolgáló speciális akadémiára. Blazírt stílusú hősnőnk mindjárt összeismerkedik egy idegesítő vérfarkassal (Emma Myers), a kiismerhetetlen igazgatónővel (Gwendoline Christie zseniális), felbukkan Izé, és természetesen az első nyugtalanító bűnügy. A krimiszál élvezetesen vegyül a diákos-iskolás felnövéstörténettel, s az is üdítő, hogy notóriusan feketébe öltöző Szerdánk következetesen menekül felbukkanó férfi hódolói elől. A rejtély persze kiszámítható, és végül elcsattan egy csók is, Jenna Ortega azonban nemcsak karakterét uralja, hanem az egész sorozatot is (az a tánc…): remekül egyensúlyozik a jéghideg kellem és az érzelmek finom kifejezése között. Sebaj, dübörög helyette Elfman unásig közhelyes gothic-szimfonik-muzsikája – és a siker láttán tuti érkezni fog a folytatás is.
2017. október 5-én Jodi Kantor és Megan Twohy, a New York Times nyomozó riporterei olyan egetverő sztorival álltak elő, ami megrázta a szórakoztatóipart, és egész Amerikában visszhangzott: „Harvey Weinsten évtizedeken át pénzzel hallgattatta el azokat, akik szexuális zaklatással vádolták.” Harvey Weinstein hollywoodi nagyágyú régóta a filmipar egyik legnagyobb hatalmú tényezőjeként uralkodott. Producerként hatszor nyerte el a legjobb filmnek járó Oscar-t olyan mozikért, mint a Szex, hazugság, videó, a Ponyvaregény vagy a Good Will Hunting, így olyan hatalmas befolyása volt, hogy könnyűszerrel el tudott indítani vagy képes volt tönkretenni karriereket. Mint Kantor és Twohey közzétették, állítólag arra használta ezt a befolyását, hogy nőket zaklasson és szexuális kapcsolatra kényszerítsen.
írta Nikodémus
Meddig kell eljutnia egy embernek, hogy végleg kiölje magából a lelkiismeretet? Hová kell süllyednie, hogy már észre se vegyük a lelkét, csupán üzekedő vagy rúgkapáló állatként tekintsünk rá? Olyan morális végpont ez, amit kevés krimi képes (vagy mer) elérni, nem is szólva az onnan való visszatérés reményéről. Ezt ígérte az HBO magyar fejlesztésű sorozata, amely megjelenése idején alaposan felkavarta a közbeszédet, és sokan máig úttörő tévétörténeti sorozatként emlékeznek rá. Az Aranyélet három évadát mostanság, egyben pótolva tulajdonképpen igazat adok ezeknek a hangoknak, mégis nehéz eldöntenem, mivégre is ez a nagy felhajtás.
írta Nikodémus
A rendező előző filmjeiről itt és itt olvashattok.
Rahim (Amir Jadidi) komoly jótettet hajt végre: visszaszolgáltat jogos tulajdonosának egy aranypénzzel teli táskát. Nem azért, mert makulátlan lelkű lovag volna (korántsem), inkább megszólalt a lelkiismerete – némi hezitálás után (ennek később még jelentősége lesz). S jótettéért alaposan megkapja a magáét, de nem azért, mert a világ, ami körülveszi, eredendően gonosz vagy kegyetlen, hanem egyszerűen csak közönyös. Álomgyári szabásminta szerint alakulhatna ebből szórakoztató krimi vagy nyaktörő akciófilm, aki viszont ismeri Asghar Farhadi életművét, már tudja, hogy sokkal kényelmetlenebb élmények várják. A legismertebb kortárs iráni rendező A hős (Ghahreman) című filmje tavaly Cannes-ban már elnyerte a rendezői fődíjat, Oscar-esélyei komolyak, s idén januártól a hazai mozikban is megtekinthető.
írta Nikodémus
Wes Anderson (Holdfény királyság, Grand Budapest Hotel, Kutyák szigete), a leghíresebb amerikai függetlenfilmes rendező egyetlen snittjéről felismerhető. Sajátos dioráma-világa vagy sztárszínészeinek szenvtelen játéka éppúgy meghatározza egyedi stílusát, mint témaválasztásai, melyek rendszerint sérült lelkű apák és fiúk körül forognak. Legújabb filmje, a tavaly ősszel a magyar mozikban is bemutatott A Francia Kiadás a modern újságírás hőskorának állít édes-bús emléket.
írta Nikodémus
Az életmű legfrissebb darabjának alkalmából pótoltunk két korábbi filmet.
Clint Eastwood egy genetikai csoda: nem elég, hogy az ötvenes évek óta tolja az ipart, mindjárt egyszerre három karriert épít: önmaga cowboy-mitológiáját (John Wayne után szabadon), ennek módszeres árnyalását, illetve a kortárs Amerika társadalmi problémáinak kommentálását. Persze nem feltétlenül mindet egyszerre, inkább finom párhuzamossággal: ahogy az idejébe belefér. S lám, a jó öreg Clint idejébe sok minden belefér (nem egyszer évente két film!), s bár az életmű csúcsai már kétségtelenül megszülettek, nem volna bölcs dolog kihagyni a mester legújabb termését, mely az egy sima, egy fordított sémát követi.
írta Minime
Guy Ritchie rendező ezúttal egy 2004-es francia, Nicholas Boukhrief által rendezett krimi újrájával jelentkezett be a mozikba. A főszerepre Jason Statham jelentkezett be és újra láthatjuk a mostanában kevésbé mozgalmas mozis karriert befutó Josh Hartnettet, valamint Scott Eastwoodot és Andy Garciát is.
A sztori egy magányos és titokzatos fickó, Patrick „H” Hill (Statham) történetét követi nyomon, aki jelentkezik a Fortico biztonsági és pénzszállító céghez páncélkocsi sofőr és kísérő állásra. Miután éppen hogy sikerül a bekerüléshez szükséges minimum-elvárásokat teljesítenie, azonnal a mélyvízbe dobják, hiszen a cég autóit az utóbbi időben több támadás is érte, amely halálos áldozatokat is követelt, így a zökkenőmentes munkavégzéshez az újonc mielőbbi alkalmazása is szükséges. Az első kellemetlen élményt viszonylag hamar kénytelen átélni főhősünk, ám reagálása a kocsit ért támadásra és tetteinek profizmusa azt sejteti, többről van itt szó, mint egy csendes, mogorva újonc kezdő lépéseiről. Fellépése és helytállása elismerést hoz H számára, ám a háttérben megbúvó valós motivációjáról és személyének mélyebb megismeréséről csak lépésről lépésre adagolt információkkal leszünk felvértezve. Megismerjük kicsit őt, megismerjük, mit szeretne, és azt is, miért szeretné ezt a problémát megoldani.
„Édes a bosszú, de gyorsan megronthatja a lelket. Azt kérem, hogy senki ne kövesse Cassie példáját.” Emerald Fennell valósággal berobbant a filmszakma élvonalába Megszállottak viadala (Killing Eve) című sorozatával (executive producerként jegyezte a szériát), most pedig a bosszú új aspektusait veszi górcső alá.
Mindenki úgy vélte, hogy Cassie (Carey Mulligan) ígéretes fiatal nő, ám egy váratlan esemény hirtelen új irányt szabott a pályafutásának. Ám Cassie-t nem olyan fából faragták, hogy feladta volna a harcot: iszonyúan okos, sőt veszedelmesen agyafúrt, és éjszakánként titokban egy másik karakter bőrébe bújik. A filmben egy váratlan találkozás megadja számára a lehetőséget, hogy begyógyítsa a múlt sebeit ebben az izgalmas és szórakoztató történetben. Miután hirtelen otthagyta az orvosi egyetemet, nem érdekli, hogy karriert fusson egy nagy cégnél, vagy hogy megtalálja az Igazit. Megelégszik azzal, hogy tejeskávét készít egy kávézóban kolléganője, Gail (Laverne Cox) oldalán. Emiatt szülei (Jennifer Coolidge, Clancy Brown) mélyen csalódottak és aggódnak. Minden vágyuk, hogy majdnem 30 éves lányuk többre vigye az életben, és kiköltözzön házukból.
David John Moore Cornwell, azaz John le Carré (1931–2020). A koronavírussal terhelt idei év egyik legnagyobb vesztesége, aki megreformálta a kémirodalmat, angolosan pesszimista képet festett az ember esendőségéről, és kivívta nem csupán a nagyközönség, de írótársai csodálatát is. Nem csoda, hisz pályatársával, az általa kevéssé szívlelt James Bond-figura megalkotójával, Ian Fleminggel szemben ő tényleg tudta, miről ír – tizenhat évig a brit titkosszolgálat kötelékében dolgozott. Regényeinek filmadaptációit a legenda szerint egy mosolygós angol úr eleganciájával és határozottsággal felügyelte, s amint írott mondataira, filmográfiájára is büszke lehet. Íme tíz le Carré-kémfilm időrendben és némi bónusz, a legnemesebb forrásból.
írta Nikodémus
Pont egy évtizede történt: egy argentin filmről beszélt az egész világ. Juan José Campanella rendezése, a Szemekbe zárt titkok (El secreto de sus ojos) jött, látott, és mindenkit lenyűgözött. A bámulatos arányérzékkel építkező film poros tárgyalótermi szappanoperából hamar hangulatos krimibe vált, hogy a fináléban egy szívszorító dráma bontakozzon ki előttünk a múlt megváltoztathatatlanságának keserű felismeréséről. Kapott is számtalan elismerést (köztük Oscar-díjat), nagyjából olyasféle tündérmesét kanyarítva alkotója köré, mint néhány évvel később a Saul fia. A zsáner azóta alaposan elterjedt Dél-Amerika feltörekvő filmrendezőinek körében, a Netflixen már elérhető Családi kötelékek (Crímenes de familia) azonban másolás helyett felérni szeretne a hírneves elődhöz.
FilmDROID