írta Nikodémus
Egyetlen árva kokárda okoz országos kalamajkát Reisz Gábor legújabb, Velencében díjazott filmjében, mely egyszerre próbál helytállni kamaszmoziként, korlenyomatként és társadalmi látleletként. Az ambíciók szokatlanul nagyok, főleg ha hozzátesszük, a film mikro-költségvetésből, gerillamódszerekkel forgott Budapesten. A Magyarázat mindenre nem hibátlan, mégis az utóbbi évek legfontosabb magyar filmje. S bár talán dadog itt-ott, mondanivalójára oda kellene figyelnünk.
írta Nikodémus
A Romlott oktatásról itt is írtunk.
Kevés nehezebb, s egyúttal letaglózóbb filmes műfaj létezik a politikai thrillernél. Legyen bármilyen szövevényes a történet vagy kimódolt az allegória, elképzelt fantázialények helyett mégiscsak élő-lélegző emberekkel érzünk együtt – szívünk pedig velük dobban az igazságért. A hamis hírek és álelméletek korában viszont megroppan a zsáner valóságreferenciája; tán ezért is üdvözölhető utolsó mohikánként az HBO két, idén tavasztól itthon is elérhető filmje. A Romlott oktatás fikciós, a Colectiv dokumentumfilmes keretek között tesz hitet az igazság létezése mellett – és rendre utána ered, nyugtalanítóan aktuális áthallásokkal.
írta Nikodémus
Sokunk riasztó felismerése, hogy egyre szatirizálódik a valóság: ékes bizonyíték erre, hogy a nyugati világ (szorosabban: Amerika) közéletére kisebb-nagyobb (most éppen nagyobb) ügybuzgalommal reflektáló Hollywoodban mind több abszurdba hajló komédia készül politikai témákban. A humor különféle fajtáit merészen keverő vígjátékairól híres Adam McKay író-rendező egy idő óta úgy érzi, súlyos világpolitikai kérdésekben is van mondanivalója: a 2008-as gazdasági válságról szóló, négy évvel ezelőtt készült A nagy dobás-ban jól találta el a vicces-ironikus és a drámai pillanatok arányát. Legújabb filmje, az Alelnök nagyszabású portré-kísérlet egy karizma nélküli, szürke bürokratáról, aki karrierje csúcsán nyolc éven át hatalmában tartotta az Amerikai Egyesült Államok elnökét.
írta Nikodémus
Életünket, szeretteinket biztonságban akarjuk tudni – alapvető emberi igény ez, s annál szomorúbb, hogy sokaknak bizony még manapság sem adatik meg. Étel, ital, otthon, szabad gondolat, szó és cselekvés: megannyi természetesnek tekintett adottság a nyugati ember számára. A világ azonban fordul, s úgy tűnik, nem a mi javunkra: Wes Anderson korábbi témáit részben hátrahagyva erről is mesél legújabb filmjében, a május elejétől itthon is vetített Kutyák szigetében.
írta Nikodémus
Könnyen áltatjuk magunkat azzal, hogy az individualizmus világméretű hódításának ellenére mi azért figyelünk embertársainkra – egy-egy odafordulással, jó szóval, lelkiismeret-könnyítő apró gesztussal. Hogy mégis mennyire áthatja kapcsolatainkat a közöny, arra keserű példát ad két nő, Christine és Miss Sloane nemrég Bluray-en/DVD-n megjelent története.
írta Nikodémus
Nem feltétlenül kell posztmodern alapvetésekben gondolkodnunk a világról és önmagunkról, hogy olykor úgy érezzük, menthetetlenül összekeveredik mindaz, ami körülöttünk és bennünk zajlik – elég ehhez egy sorsfordító életesemény. Pontosan ez történik Jacqueline „Jackie” Bouvier Kennedyvel, akinek férje, John Fitzgerald Kennedy elnök 1963-as meggyilkolása után kell helyt állnia személyes gyászában, a temetést övező intrikákban és a merénylettől megriadt amerikai néplélek gyógyításában. Pablo Larraín chilei rendező legújabb, itthon februárban debütált filmjében sem hősét, sem nézőjét nem kíméli, ám a gyilkosság véres részletei helyett a lélek fájdalmait igyekszik vászonra festeni.
Nem kell megijedni, az alábbi sorokban nem lesz sem párt-, sem aktuálpolitizálás, csupán azt szeretném megmutatni, hogy a Star Warsban a közhiedelemmel ellentétben nem elhanyagolható elem a politika.
„I’ve never had the luxury of political opinions”, mondja Jyn Erso a Zsivány Egyes elején, s ezt készséggel elhisszük neki, hiszen a Star Wars mint kulturális ikon úgy él a fejünkben, mint egy kalandos, könnyed űropera, különösebb társadalmi-politikai vacakolások nélkül. Legalábbis első pillantásra.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Több volt benne – volt az első gondolatom, miután megnéztem a filmet. Persze gyaníthattam volna: azzal a mozival, amely elvileg piszkos drogügyekről és politikai machinációkról szól, miközben magyar plakátján egy sima (na jó, megszaggatott) 12-es karika virít, valami eleve nem stimmel. A Jobb, ha hallgatsz ígéretes alaphelyzetből indul, és jórészt rendezőjének bizonytalankodása miatt válik végül középszerűvé és felejthetővé.
Ami azért nagy kár, mert hőse többet érdemelt volna. Gary Webb (Jeremy Renner) ugyanis valóban létező személy volt, egy nevesincs helyi lapnak dolgozó újságíró, s a 80-as évek nagy állami drogellenes harcának utólagos elemzése közben észrevesz valami furcsát. Utána megy, és kiderül, hogy a drogellenes szólamokat hajtogató hatalom titokban nagyon is jól megél a Közép-Amerikából származó kokóból, sőt, elősegíti az azzal való kereskedést. A CIA nyakig benne van az ügyben, és a szálak a legfelsőbb körökig vezetnek. Emberünk tehát jó nagy slamasztikába navigálja magát, s amikor cikke megjelenik, robban a botrány.
FilmDROID