6

Út a csillagokig – Kaliforniai álom (La La Land)

írta Nikodémus

2017-01-kaliforniai-álom-1

Damien Chazelle tizenkilencre lapot húzott, és nyert: legutóbbi filmje, a három Oscar-díjig jutó Whiplash után az itthon december 29-én bemutatott Kaliforniai álom (La La Land) újabb felejthetetlen moziélménnyel ajándékozza meg a nézőt. S ha a varázslat nem is működik mindenkinél, azt még a legkérgesebb szívűek is elismerhetik, ez a film csak úgy kicsattan az életkedvtől és a virtuozitástól – és nem mellékesen jó ízléssel támaszt fel egy rég elfeledett műfajt.

Táncikálós musical és jó ízlés? Sokunk számára eleve egymást kizáró fogalmak, ám Chazelle nem viccel: tényleg revideálja az álomgyári sztárkultusz hajdan egyik legfontosabb eszközeként működő műfajt. Nosztalgiáról szó sincs, történetünk a jelenkorban kezdődik: forró tavaszi reggel, az autópályán hatalmas dugó. Egyszer csak valaki kiszáll, s fergeteges táncbetét veszi kezdetét. Az eredetileg munkába induló utasok vad koreográfiájától csak úgy forog velünk a világ, aztán mintha mi sem történt volna, az utolsó refrén után mindenki megy tovább a dolgára. Fityisz az elvárásoknak? Posztmodern művészi gesztus? Vagy csupán egyszerű, kamaszos kópéság? Sokáig nem tudjuk eldönteni, s miközben lassan kibontakozik két álmodozó fiatal, Mia (Emma Stone) és Sebastian (Ryan Gosling) szerelme a vásznon, azon kapjuk magunkat, hogy karfát szorítva drukkolunk egy színészi meghallgatás (Mia) vagy egy zenés próbafelvétel (Seb) sikeréért. S vele együtt a fiatalokért, akik jóformán alig beszélnek, inkább testükkel és tekintetükkel játszanak. S persze énekelnek, de korántsem jól bevált slágereket (ez volna a könnyebb megoldás): a filmhez friss, eredeti és fülbemászó zene készült (Justin Hurwitz munkája), mely – csakúgy, mint a látvány – elbűvölő eleganciával és ötletességgel építkezik.

S ez a kulcs: a Kaliforniai álom ugyanis nem pusztán egy zenés betétekkel megtűzdelt prózai nagyjátékfilm. A muzsika fölébe kerekedik a látványnak, és átveszi az uralmat: a vizuális gesztusok – legyen szó egy szokatlan beállításról, egyedi díszletről vagy bravúros vágásról – úgy vetélkednek egymással, mint egy versenymű hangszercsoportjai, miközben közösen simulnak egyetlen nagy, dinamikusan hullámzó egészbe. Ezért lelheti örömét a filmben az is, akit az egyébként kissé közhelyes, ám finom stílusérzékkel „elemelt” szerelmi szál mégsem talál szíven: bőven van itt látnivaló, csak úgy lubickolunk a pazar vizuális tűzijátékban. Chazelle mindemellett természetesen kikacsint a nagy elődökre: megidéződik Gene Kelly és Fred Astaire világa mellett a bebop fénykora és egy mulattató epizód erejéig a nyolcvanas évek szintipopja is. Emma Stone és Ryan Gosling elbájoló könnyedséggel vágják ki a legnehezebb koreográfiákat, s arcukon ott tükröződik egy nagy szerelem és egy művészi karrierkezdet minden nyűge. Meglepetés-vacsorából kibontakozó vitájuk pedig ott van az elmúlt év legdrámaibb jelenetei között. A Whiplash könyörtelen tanárfigurája, J. K. Simmons ezúttal fagyos bártulajdonosként közön vissza, a zenész John Legend pedig a jóléttel kecsegtető művészi kompromisszum szimbólumaként csábít, ám jellemük nem több néhány felvázolt ecsetvonásnál: itt minden a főhősökről szól, övék a reflektorfény. Útjukon keresztül pedig maga a rendező elmélkedik önnön sorsáról, művészi érvényesülés, szórakoztatóipari önfeladás és boldog magánélet dilemmájáról.

Épp mikor már kezdjük otthon érezni magunkat a szemünk elé varázsolt álomban, meglepő fordulat történik: a nyitány valóságosból szürreálisba forduló gesztusa után a zárlatban a tündérmese kerül idézőjelbe egy szívszakasztó táncos-zenés szekvencia során. Damien Chazelle tisztában van azzal, milyen korban élünk. A musicalek felhőtlen mosolya mára már rég lehervadt az arcokról, a nosztalgiázás pedig hamis lenne: melankóliába csomagolja hát szívünket, és ezzel repít a csillagokig.

(Megjelent: Új Ember, 2017. január)

6 komment

  1. Lehet en vagyok az aki annyira nem szimpantott be a film. Nekem a Jazz vonalon kívül mas momentum nem volt valami egeket verő. (Fényképezési es operatőri munka zseni) Utolsó 20 perc volt igazán jó. Whiplash nekem minden tekintetben jobb volt. Számomra a film tulertekelt.

  2. Roppant emberi történet. Nekem az eleje annyira nem tetszett. Emma Stone szerintem pösze. Mindemt egybevetve tetszett a film, de nem hibàtlan. Ryan Gosling nekem elvitte az egészet. De a kettejük kémiàja is jó volt. A City of Stars-t azóta is dùlolom, pedig hàrom hete làttam. Ehhez a filmhez tényleg kell az érettség, különben nem lehet àtérezni, min mennek keresztül a karakterek. Nagyon jó film.

  3. Amikor az elején a nő dalra fakad, majd mindenki táncra perdült és vigyorgott rögtön megfogtak. De hiányoznak az ilyen szép színes filmek, ahol önkéntelenül is csak mosolyogsz, mosolyogsz. Örömteli alkotás ez, modern és valahogy mégis nosztalgikus.
    Ráadásul mindig kesergek, hogy a romantikus filmek egykaptafára készülnek. Na, Chazelle megmutatta, hogy lehet ezt másképp is:)
    Ezek után már nem tartom túlzónak a 14 Oscar jelölést. Még ugyan van mit pótolni, de eddig az Oroszlánnak szurkoltam volna. De az a másik véglet.

  4. Ennél nyálasabb filmet még nem láttam. Hatalmas csalódás.
    Nem repített ez engem sehova, inkább dühített az a mézes-mázas maszlag, amibe beburkolták ezt a halvány kis sztorit. Köze nem volt a valósághoz, mondanivalója is max a művészlelkeket fogta meg. Fel nem tudom fogni, hogy kajálhatta ezt be Hollywood és a fél világ.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *