0

Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor, 2018)

írta Nikodémus

Florian Henckel von Donnersmarck visszatért. A mások életével világsikert arató, majd egy balszerencsés hollywoodi kitérőt bejáró német rendező legfrissebb filmje, az itthon egy év késéssel, idén októberben bemutatott Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor / Never Look Away) újból a történelmi múltban vizsgálódik. Tárgya a véres-huzatos közép-európai huszadik század, eszköze pedig egy fiatal festő élete, melyért Gerhard Richter kortárs avantgárd képzőművész élettörténetéhez fordult ihletért. A terjedelmében és hangvételében is rendhagyó filmutazás pedig lenyűgöző: többek között azt is megtudhatjuk belőle, hogyan menthet életet (és életművet) némi zsír és posztó, illetve miképp okoz extázist autóbuszok fülsüketítő dudálása.

Olvasd tovább

0

Nem megelégedni a kevéssel – Superwelt (2015)

írta Borda Máté

Karl Markovics, a november végén tartandó 22. Faludi Nemzetközi Filmszemle és Fotópályázat filmes zsűrijének elnöke 2015-ben bemutatott második nagyjátékfilmjével akár pályázhatott volna is az idei szemlére, melynek témája: a hívás. A Superwelt (Szupervilág) című alkotás ugyanis egy hívás története; egy hívásé, amely alapjaiban forgatja föl és alakítja át főszereplőnk életét.

Gabi (Ulrike Beimpold) egy osztrák kisváros egyik élelmiszer-áruházában dolgozik pénztárosként. Hétköznapi jelenetek peregnek előttünk: egyik árucikk a másik után halad át a kezén, pittye­gések, fizetés, blokk. Otthon is a rutin várja – főzés, mosás, egy kis ropogtatnivaló és tea uzsonnára, este torna a barátnőkkel. De mindeközben apró, egyre erősödő jelekre leszünk figyelmesek. Gabi hirtelen hátrafordul, mintha követné valaki. Elméje olykor mintha kihagyna néhány másodpercre, ilyenkor túlönti a teát, vagy kiesik egy párbeszédből. Aztán hirtelen kapcsol, és újra jelen van, folytatja a megszokott mozdulatsorokat.

Olvasd tovább

0

Zombieland: A második lövés (Zombieland: Double Tap)

írta Minime

Te jó ég, már tíz éves az első rész? Mintha tegnap lett volna, mondjuk rendszeres újranézőként valóban ez az érzés fogja el az embert. Közönségkedvenc zombi-apokalipszisünk folytatása végre befutott, szuper. Ruben Fleischer maradt a rendezői székben. A Paul Wernick–Rhett Reese páros maradt az írói pozíciókban, kiegészítve Dave Callaham-mel. Az alap szereplőgárda együtt van, mi kéne még? Popcorn és kóla? Aha, kb. ennyi.

Olvasd tovább

1

Gemini Man

írta Minime

Ha Will Smith önmagában általában már garancia a sikerre, akkor mi lenne, ha rögtön dupla adagban kapnánk, és miért ne fiatalítanánk is rajta? Akkor talán a felnövekvő tinik is ráharapnak az egyébként szinte öregedésre alkalmatlan genetikájú szupersztár mozijaira. A Gemini Man egy olyan projekt volt, amelyet nagyon sokáig jegeltek a megfelelő technikai háttér megszületéséig, hogy a kellő időben, kellő minőségben készülhessen el.

Olvasd tovább

1

Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are, 2009)

írta Nikodémus

A világ kegyetlen. Szembejön, beléd rúg, vérig sért, és még csak ott se hagy: mindig veled marad, az elviselhetetlenségig. Nem tudsz mást tenni, mint visszaadod neki, ami jár: jön a frusztráció, a düh, az ordítozás. Mind menekülés, hogy lerázhasd magadról azt a terhet, amit az élet jelent. Sírni, örülni, feloldódni, elkülönülni – a tiszta érzelmek lehengerlő intenzitását nem lehet egy egész életen át bírni. Tán épp ezért növünk fel. A gyerekkor mélységes érzelmi rémületességéről nem sokan mernek beszélni, hát még filmet forgatni, ráadásul úgy, hogy Amerika egyik legkedveltebb mesekönyvét veszik hozzá alapul. Tízéves Spike Jonze éjsötét drámája, ami gyerekmozinak álcázza magát.

Olvasd tovább

5

Joker – rendhagyó kritika

írta Minime

A megszokottól eltérően írom meg ezt a kritikát, ha egyáltalán tekinthetjük annak… inkább nevezném kórtörténetnek és számvetésnek. Hogy letudjuk a kötelező kört, említsük meg, hogy Todd Phillips filmjéről van szó, aki íróként és rendezőként is új arcát szerette volna megmutatni a nézőknek, és kiváló színészekből rakott össze egy szereplőgárdát, amelyet az alapjában véve is pszichotikus külsejű Joaquin Phoenix címszerepe „koronázott meg.”

  • Joker: Olyan anarchisztikus antagonista, aki híján van minden jellegű személyes érzelemnek, önhasznú vágynak, miközben „tudatában van” annak, hogy egy bűnözői lángelme, aki csak „fel akarja égetni a világot.”
  • Arthur Fleck: Szorongó, visszahúzódó, pszichiátriai beteg, ragaszkodó, nárcisztikus önigazolási vággyal, ami felhőtlen rajongásban és önmaga túlértékelt önkép-formálásában testesül meg.

Olvasd tovább

0

A hely / A vendégek (2017)

írta Nikodémus

Vendégség? Izgatott készülődés, majd könnyedén szaladó idő, önfeledt hangulat és nagy, világmegváltó beszélgetések jutnak eszünkbe. Ám mi a helyzet akkor, ha a gondosan előkészített ünnepi alkalom valamilyen okból félresiklik? Drámára, sőt, filmre kínálkozó téma, ám a megannyi remek kamaradarab közül is kiragyog két közelmúltban elkészült alkotás: A hely és A vendégek csípősebb, mint várnánk, s mélyebbre hatol, mint szeretnénk.

Olvasd tovább

0

Röviden: Rambo V. / Támadás a Fehér Ház ellen 3. / Aki bújt / Jó srácok

írta Minime

Rambo V. – Utolsó vér (Rambo: Last Blood)Adrian Grunberg bemutatkozó rendezésében megidézi a ’80-as évek egyik legnagyobb akcióikonjának érzelmes oldalát, ám az öregecske Sylvester Stallone hiába próbál mindent beleadni színészileg és fizikailag is a szerepbe, sajnos ez a film már nem az, amitől a korábbi részek szerethetőek voltak. Ne legyen illúziónk, gyakorlatilag az első kivételével minden Rambo-mozi egy erősen B kategóriás, eszetlen vagdalkozás, ahogyan ez is. Ami viszont előnyére válik a filmnek, hogy Stallone gyakorlatilag Rockyként és Ramboként is kortalannak tűnik. A film egyébként a főhős régi barátjának, Maria Beltrannak (Adriana Barraza) unokája utáni keresést göngyölíti fel eléggé erőszakos formában, miután a fiatal Gabriela (Yvette Monreal) az apja keresése közben egy kartell lánykereskedőinek fogságába esik. Rambónak ezúttal is akad segítsége, az újságíró Carmen Delgado (Paz Vega) személyében. Egy érzelmekre hatni próbáló, lassan csordogáló, majd rendkívül erőszakos végkifejletbe torkolló újabb Stallone-mozi, amely remélhetőleg utoljára szólította meg a címszereplő karaktert, mielőtt végleg komikussá válna. Rendezésileg, szkriptileg és úgy egészben hozza az elvártat, de kissé már megkopott. Értékelés: 50 %.

Olvasd tovább

0

Újraélesztés – Lélegzés (Atmen, 2011)

írta Nikodémus

A 22. Faludi Nemzetközi Filmszemlét 2019. november 27. és 30. között rendezik Budapesten, a Premier Kultcafé és Moziban. Az idei mottó a Hívás. A témához kapcsolódó filmmel vagy fotóval, október 18-ig bárki pályázhat.

Mi egy élet értéke? Megítélhetjük-e azt, amikor épp zajlik? Készek vagyunk rá, hogy a legvégső határokig vessük magunkat? Karl Markovics, az idei Faludi Nemzetközi Filmszemle és Fotópályázat filmes zsűrijének elnöke bátran átlépte saját komfortzónáját, amikor a Rex felügyelő-sorozat és számtalan mozifilm karakterszínészeként megrendezte első nagyjátékfilmjét.

Olvasd tovább

1

Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra)

írta Nikodémus

Nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott. A lényegre koncentrálok, minden mást kizárok – így beszél Roy McBride (Brad Pitt) az apró mikrofonba, s végzi a rendre esedékes pszichológiai tesztet, amelyen többnyire meg is felel. A SpaceCom veterán űrhajósaként felettesei épp azért szeretik, mert nem felesel, nem gondolkodik, az utasításokat pontosan végrehajtja. S ha váratlan vészhelyzet áll elő, nem megy nyolcvan fölé a pulzusa. Kívülről úgy tűnik, igazából sosem izgatta magát különösebben semmiért, a feleség (Liv Tyler) talán épp ezért hagyja a lakáskulcsot az asztalon. A férfi egy űrig érő antenna-állomáson dolgozik épp, amikor rejtélyes mágneses vihar söpör végig a Földön, s miután túléli, behívják. A meghallgatáson aztán őt éri a legnagyobb meglepetés: halottnak hitt apja (Tommy Lee Jones) után kellene erednie, aki immár három évtizede nem hallatott magáról a Neptunusz mellől. Az út pedig – amint az menet közben kiderül – nem a külső, hanem a belső űr miatt kockázatos.

Olvasd tovább

1

Bűnből faragott hármasoltár – A törvény nevében (True Detective) – 1-3. évad

írta Nikodémus

Az igazán jó krimi tulajdonképpen dráma: a klasszikus tragédia alapvonalait őrzi, amennyiben a bűnügy rejtvény-logikája helyett a bűn sajátos természetére koncentrál. A bűn ugyanis nem társadalmi probléma vagy erkölcsi megingás, hanem egzisztenciális esemény. A bűnt megtapasztalván a nyomozó (s vele a néző) megrendül, hiszen érzi, hogy maga a lét sérült – a társadalmi igazságosság érvényesítése kevés a gyógyításhoz. Emiatt hazug Columbo, Petrocelli, Don Matteo és a többi, epizódonként kerekre formált sorozat, ahol a főhős szinte játszi könnyedséggel oldja meg az aktuális esetet, hogy a játékidő végére mindig helyreálljon a világ rendje. Az efféle posztmodern krimik (vagy akár a Dr. Csont és a Helyszínelők) áradatában igazi felüdülés volt az HBO A törvény nevében (True Detective) sorozata, melynek három, külön-külön történetet felvázoló évada szokatlan, ám megérdemelt sikert aratott. A sugárzással egyidőben születő hosszas elemzések és rajongói teóriák alaposan körüljárták a 2014-ben indult, idén befejeződött sorozat világát, egyvalami azonban kimaradt az értelmezésekből: az író-kreátor Nic Pizzolato hősein keresztül az isteni erényekről, pontosabban azok dermesztő hiányáról gondolkodik.

Olvasd tovább

0

Az – Második fejezet (It: Chapter Two)

írta Minime

Az első részről itt olvashatsz.

Két esztendőnyi várakozás előzte meg a film mozikba érkezését, amelyről egyébként gyakorlatilag mindenki tudhatta előre, mit tartogat számunkra, hiszen az olvasók és az 1990-es tévéfilm nézői is ismerték a befejezést. Azonban az első fejezet egy olyan jól irányzott gyomrossal gondolta át Stephen King klasszikusát, amellyel a jelenkor mozinézőinek is szívébe férkőzött. Andy Muschietti rendezhette meg a folytatást is, és Gary Dauberman maradt a forgatókönyv alkotója, az eredeti hármasból, akik az első fejezetet csinosítgatták éveken át.

Olvasd tovább