0

Röviden: The Trip to Spain (2017)

írta Nikodémus

Rob (Rob Brydon) és Steve (Steve Coogan) régi haverok. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt voltak jóban-rosszban, s most gasztrotúrára indulnak – immár harmadszor. Az úti cél ezúttal Spanyolország: a katalán kolbász, a tapas, a füstölt-főtt sonka és a könnyű, mediterrán borok hazája. Hőseink nekivágnak, s közben be nem áll a szájuk.

Rob és Steve tulajdonképpen önmagukat játsszák: Michael Winterbottom rendező egyik őrületes vígjátékának forgatásán annyira egymásra találtak, hogy közösen improvizált jeleneteikből nőtt ki a mára kultikussá vált gasztro-filmsorozat. A Trip-trilógia darabjaitól ezért nem érdemes összefogott narratívát, netán nagy tanulságokat várnunk: színészeink alapvetően a szituációs komédiázásban jeleskednek, melynek elsődleges eszközei a jórészt rögtönzött, és így spontánnak, életszagúnak ható párbeszédek. S persze nem kell a szomszédba menni egy kis ego-fitogtatásért vagy enyhe ripacskodásért: Brydon és Coogan kedves bájjal teszik lóvá egymást és önmagukat, eljátsszák a sértődöttet, majd teátrálisan megbocsátanak, s miközben Michael Caine akcentusának parádés utánzásán, lökött összeesküvés-elméleteken, parádés okfejtéseken vagy mulattató közhelyekbe fullasztott életbölcsességeken nevetünk, olykor-olykor elgondolkodunk: ilyen volna egy jellegzetesen nyugati kultúrkör-beli értelmiségi élete?

Rob és Steve hazavágyik: előbbi nemrég alapított családjától búcsúzott el, utóbbi pedig (újra) egyedülálló nőcsábászként elárvult gyerekére próbál figyelni, miközben új ügynököt keres magának. Winterbottom a szikrázó dialógusok és a kulináris élvezetek mellé csendesen felsorakoztatja a társas magány, az elidegenedés és az életközepi válság dilemmáit, ám szerencsére nem fest túl komor színekkel: sorozatának legfrissebb darabjából is szívmelengető életigenlés sugárzik. No és a gasztrokultúra féktelen dicsérete.

(Megjelent: A Szív, 2018. június)

Olvasd tovább

0

Suicide Squad: Hell to Pay / Batman Ninja

írta Nikodémus

Míg a Warner-DC élőszereplős fronton évek óta kínlódik (most épp cégátrendezés és sokadik újratervezés zajlik), az animációs részleg meglepő nyugodtsággal baktat a maga útján. Nem mintha errefelé nem lennének balfogások, és a stúdió bizony képes minket időnként alaposan meglepni. Én is így jártam, amikor legújabb két munkájukat megnéztem: elvárásaim érdekes módon épp fordítva teljesültek.

Olvasd tovább

3

20 éves a Truman Show

írta Nikodémus

Két évtizede ezen a napon debütált a mozikban Peter Weir kultikus filmje.

Azt hiszem, a mi generációnknak háromféle Truman Show-élménye van. Az első a kortárs kiskamasz rajongása: újra egy Jim Carrey-film, csak nem értem, ebben miért nem viccelődik annyit a gumiarcú színész. A második egy felemelő szabadulósztori (fiúknak) avagy egy megható szerelmes történet (lányoknak). A harmadik pedig amikor a tévében elkapod a sokadik ismétlést: nosztalgiából kezded nézni, de egyre inkább hatalmába kerít az érzés, hogy ez egy nyugtalanító, sötét mozi a média totális, lealjasító hatalmáról. A döbbenet, hogy ez a három értelmezési sík mind igaz, sőt, egymást erősítve működik a filmben. Az érdem pedig az író-rendező-főszereplő hármasé.

Olvasd tovább

0

Loving Vincent (2017) / Maudie (2016)

írta Nikodémus

A festőfilmek elsődleges kérdését, miszerint át lehet-e ültetni az alkotó vizuális világát mozgóképre, a legtöbb életrajzi mozi simán kikerüli. Képeskönyvvé degradálja az életművét vagy elmeséli a művész életét. Nincs ezzel gond, számtalan kitűnő biográfiát láttunk már, a Loving Vincent viszont merészen nagyobb ambíciókat sző. A Maudie nem, ám mégis teljesebb élmény.

Olvasd tovább

5

Solo: Egy Star Wars történet (Solo: A Star Wars Story)

írta Nikodémus

A kritika spoilermentes.

Vérmes rajongók, örök kétkedők, nyugi: a Solo: Egy Star Wars történet rendben van. Hogy ez pontosabban mit jelent a két tábornak, avagy az egyszerű mozinézőnek (és hát ne legyenek illúzióink, a Disney elsősorban őket célozza az újabb és újabb filmekkel), arról alább még lesz szó, de ahogy Minime kolléga tette a Deadpool 2-nél, úgy itt is szentelnünk kell egy bekezdést a rendhagyóan fajsúlyos előzményeknek.

Olvasd tovább

0

Kutyák szigete (Isle Of Dogs)

írta Nikodémus

Életünket, szeretteinket biztonságban akarjuk tudni – alapvető emberi igény ez, s annál szomorúbb, hogy sokaknak bizony még manapság sem adatik meg. Étel, ital, otthon, szabad gondolat, szó és cselekvés: megannyi természetesnek tekintett adottság a nyugati ember számára. A világ azonban fordul, s úgy tűnik, nem a mi javunkra: Wes Anderson korábbi témáit részben hátrahagyva erről is mesél legújabb filmjében, a május elejétől itthon is vetített Kutyák szigetében.

Olvasd tovább

5

Deadpool 2.

írta Minime

Az előző részről itt írtunk.

Kezdjük a hype-pal! Ennél eszementebb, szerteágazóbb, sokrétűbb, viccesebb és bunkóbb marketingkampányt mindeddig még egyetlen mozifilm sem kapott. A bor és a cégér esete lenne? Egy erőteljes vörös, némi pikáns véres bukéval és enyhén fanyar utóízzel? Simán. Akárki is találta ki ezeket a promó videókat, akárkinek az ötlete volt ekkora beharangozót csinálni a filmhez, nagyon jól tette. Semmilyen igazi fordulatot nem lőttek le sem az előzetesekben, sem a minireklámokban, megnyertek egy csomó világsztárt a film népszerűsítésére, és így látva a végeredményt, azt kell mondanom, bejött. Ryan Reynolds és a producerek értik a dolgukat, nem beszélve a stúdió marketingeseiről. Az interjúk, a szereplők egymásra utaló és mutogató trollkodásai, hmm. Remek.

Olvasd tovább

0

Röviden: A rettegés háza / A bosszú / Felelsz vagy mersz / Primal Rage / Terminal / Bleeding Steel

írta Minime

A rettegés háza (Ghostland)Pascal Laugier már a 2008-as Mártírokkal letette névjegyét mint a pszicho-horrorok jeles képviselője. A magas ember (Tall Man) című alkotása ugyan kevésbé volt sikeres, de nyomokban emlékeztetett a franciás – kissé elborult – horror-alkotás jellegzetes elemeire, amelyek a Ghostland esetében már egyértelműen visszatértek. A történet szerint egy anyát (Myléne Farmer) és két lányát, Verát (Anastasia Phillips, fiatalon Taylor Hickson), valamint Beth-t (Crystal Reed, fiatalon Emilia Jones) új otthonukban támadás éri, amelyet két csendes, ám kegyetlen és meglehetősen perverz idegen hajt végre. Miközben Pauline, az anya lányait védi, a kissé elvont Beth a rettegés elől a saját maga által kreált és vizionált rémtörténetek világából ihletet merítve talál menedéket, Vera azonban a „valóság” rabságába esve éli át mindazokat a szenvedéseket, amelyeket az idegen páros rájuk mér. A történet egy tudathasadás, mesterségesen teremtett valóság vetületét mutatja meg a nézőknek, amelyből kiszakadva eljut a kegyetlen és rideg valóság beteges ábrázolásához, amit Laugier meglehetősen érzékletesen visz a vászonra. A pszichológiai nyomás, a teher, amely a kislányokat nyomasztja, szöges ellentétként jelentkezik a Beth által kreált mesterséges történet cselekményeivel. Ébredése és a valóság érzékelése nyomasztó és ijesztő képet fest helyzetükről, hiszen a kegyetlenségek elszenvedése nem múlt el nyomtalanul, hanem egyáltalán el sem tűnt, és a lányok kétségbeesetten keresik menekülésük útját és lehetőségeit, miközben a vélt és valós realitás pszichotikus mezsgyéjén egyensúlyoznak. Az alakítások rendben vannak, a horrorelemek kevésbé vadak, ám annál hatásosabb a mentális szenvedés és pszichikai nyomás érzékeltetése. Laugier ezúttal visszatért kezdeti sikere receptjéhez, amelynek az „értő” közönség örülni fog. Értékelés: 70%

Olvasd tovább

0

Elégtétel (Eidurinn, 2016)

írta Nikodémus

Új stílus hódít az európai művészfilmes színtéren: kimért képek, ritkás szavak, lassú tempó. A bő egy évtizede megfigyelhető irányzat filmjei – nem függetlenül az épp északi tájakon született dogmafilmes eszközök, valamint a skandináv bűnügyi regény-elemek használatától – minden beállításukban jelentőségteljessé igyekeznek emelkedni, s jó posztmodern alkotáshoz illően ezzel leplezik a koherens mondanivaló hiányát. Baltasar Kormákur legújabb, az idei Titanic Filmfesztiválon nálunk bemutatott mozija, az Elégtétel (Eidurinn) örömteli kivételnek ígérkezett.

Olvasd tovább

1

Hang nélkül (A Quiet Place)

írta Minime

A csend nyomasztó szimfóniája.

John Krasinski társíró-rendező-főszereplő egy olyan „misztikus” témát ragadott meg és ábrázolt filmjében, amelynek a mindennapi életünkben egyre kevésbé élvezhetjük áldásos és megnyugtató hatását, ez pedig nem más, mint a csend. Minden előnye ellenére azonban a csend tud félelmetes, nyomasztó és ijesztő lenni, amitől megfagy az ereinkben a vér, amikor halljuk saját szívverésünket, és minden apró neszre összerezdülve, a levegő surranását is kiáltásként érzékelve roppan össze minden biztonságérzetünk. A csend paradox módon sugall egyfajta biztonságot és kelt félelmet, amelyet Krasinski mozijában mindkét aspektusból egyértelműen megtapasztalhatunk.

Olvasd tovább

9

Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War)

írta Minime

Gyakorlatilag SPOILERMENTES kritika.

Az előző részekről itt és itt esett szó.

„Az volt a terv, hogy összegyűjtenek egy csapat különleges embert…”

…akik 10 éven át szisztematikusan felépítenek egy olyan filmes univerzumot, amely alapjául szolgálhat minden utána következő generációnak. Részletesen és aprólékosan kialakítják a Marvel moziverzumát, amellyel nézők milliói számára hozzák el azokat a hősöket, akiket mindeddig csak felemás adaptációkból és a képregényekből ismerhettünk. Kevin Feige, mint a Marvel stúdió elnöke és a mozik producere, sajátos elképzelései által vezérelve, szinte minden alkalommal gondos kiválasztással alkotta meg azt a csapatot, amely egyrészről vászonra vitte, másrészt eljátszotta ezt a korszakalkotó mozis alakulatot, amelyet Bosszúállók néven ismerhettünk meg…

Olvasd tovább