0

Röviden: Az apáca / Mara / Egy lélegzetnyire / Office Uprising / Időcsapda

írta Minime

Az apáca (The Nun)Gary Dauberman forgatókönyvéből Colin Hardy rendező forgathatta le a Démonok között sorozat legújabb független darabját, amelyet producerként James Wan felügyelt. A korábban már megismert Valak, azaz az apácaruhában kísértő démoni szörny eredettörténetét láthatjuk a mozikban. A történet szerint 1952-ben járunk valahol Romániában, a kerci monostor területén, ahol egy fiatal apáca öngyilkosságot követ el. A Vatikán rögvest odaküldi Burke atyát (Demian Bichir) és egy novíciát, Irene-t (Taissa Farmiga), hogy vizsgálják ki az eset hátterét és derítsenek fényt az okokra. Érkezésük után Franchie (Jonas Bloquet) kalauzolja el őket a monostorig, aki a holttestet is felfedezte. Miután az első éjjelen nem nyernek bebocsátást a zárdába, az éjjelt kénytelenek a vendégházban tölteni, ahol mindannyiukat megkísérti a démon gonoszsága. A nyomozás és kutakodás során Irene és Burke atya is ráébred, hogy egy, a sötét középkor idején megidézett démoni teremtménnyel kell megküzdeniük, aki nem más, mint Valak (Bonnie Aarons). Demian Bichir és Jonas Bloquet szépen asszisztálnak Farmiga játékához – ha már felnőni nem tudnak hozzá –, amely egyértelműen a film egyik pozitívuma. A jumpscare-jelenetek, ahogyan azt korábban a megelőző filmekből tapasztalhattuk, ha nem is vérfagyasztóak, de megállják a helyüket a filmben. Dauberman forgatókönyve tökéletesen illeszkedik az eddigi Conjuring-mozik dramaturgiájához, ugyanakkor a Hardy által alkalmazott, szinte teljes sötétségben játszódó részek emelnek a félelemérzeten. A táj és maga a monostor egészen csodás látványvilágot teremt, ugyanakkor a belső térben játszódó jelenetek klausztrofób jellege is érvényesül. Az apáca ijesztget, sikerrel, Farmiga játszik, szépen, a többiek megfelelnek az elvárásoknak szerepeikben és végül összeáll egy egészen kellemes és fogyasztható filmélmény, ami semmivel nem rosszabb, mint a sorozat előző epizódjai. Értékelés: 70%

Mara – Kate Fuller (Olga Kurylenko) kriminálpszichológust egy családon belüli gyilkossági esethez riasztják. A rendőrök szerint Helena (Rosie Fellner) álmában meggyilkolta férjét, és az egyetlen szemtanú a kislányuk, a 8 éves Sophie. A kislány elmondása szerint nem édesanyja, hanem Mara (Javier Botet), az álomdémon végzett édesapjával. Kate hitetlenkedve és a rendőri nyomásnak engedve bezáratja Helenát egy intézetbe, amíg Sophie a nagyapjához kerül. Azonban a kislány által elmondott történet és saját tapasztalatai a későbbiekben nem hagyják nyugodni, így nyomozásba kezd. Idővel önmagán is tapasztalja az „alvási bénulás” tüneteit, és lát egy nagyon ijesztő teremtményt, aki egy idős nőre hasonlít. Miközben lépésről lépésre közeledik a válaszok felé, megismer egy terápiás csoportot, akik szintén a démontól félve már aludni sem mernek. Közülük Dougie (Craig Conway), egy háborús veterán segít csupán a doktornőnek a kérdései megválaszolásában, miközben az idő egyre fogy, és Mara egyre csak közeledik, nem csupán Kate-hez, hanem Helenához és Sophiehoz is. Jonathan Frank forgatókönyvét Clive Tonge rendező vitte vászonra. A film a mostanában oly divatos és emiatt népszerű jumpscare-momentumok nélkül a pszichére próbál nyomást gyakorolni a „lassú víz partot mos” vizualitásával, amelybe azért kever némi ijedelemre okot adó momentumot. A történet érdekességét egyértelműen nem a démoni entitás jelenléte adja, hanem az az egyszerű tény, hogy életünk folyamán szinte mindenki kivétel nélkül átesik az alvási paralízis megtapasztalásán, amely egy igencsak ijesztő és nyomasztó állapot. Erre a „köztes” fizikai és pszichikai mezsgyére építi fel a filmet a forgatókönyv és egészíti ki Mara démoni szerepével. Számomra rendkívül kellemes meglepetés, főképpen Kurylenko remek játéka és szokatlannak mondható lassabb tempója miatt. A külföldi kritikák negatív előítéletei ellenére is. Értékelés: 70%

Egy lélegzetnyire (Dans la brume) – Párizst földrengés rázza meg és mérgező gázok törnek elő a föld alól. A gáz súlyánál fogva alulról telítődik, ezért ha valaki felfelé menekül, túlélheti a kitörést, aki viszont lent ragad és belélegzi a gázt, az azonnal meghal. Ez történik a film főhőseivel Daniel Roby rendező mozijában is. Mathieu (Romain Duris) és Anna (Olga Kurylenko) házasok, akik idejük nagy részét azzal töltik, hogy gyógymódot találjanak kislányuk, Sarah (Fantine Harduin) számára. A kislány genetikai betegséggel született, amelynek következtében egy hermetikusan lezárt „buborékban” éli életét. Amikor a gáz feltör, a szülők a tetőlakásban lakó idős párnál keresnek menedéket, miközben lányuk áramellátás híján csupán az akkumulátorokkal működtetett buborékban van biztonságban. Az akksi azonban nem tart örökké, és a ködfelhő szintje is lassanként emelkedik. Megkezdődik hát a versenyfutás az idővel, a kislányukért aggódó szülők harca a természet gonosz és mérgező elemeivel szemben, hogy újra együtt és biztonságban lehessenek. Daniel Roby filmje inkább családi dráma, mint katasztrófafilm. A látvány csupán a kitörésnél szempont, a továbbiakban inkább a szülőket alakító színészek hiteles és érzékeny játéka adja a film sava-borsát. A tetőtérben élő idős házaspár remekül alkalmazkodik a kifejezetten jó alakítást nyújtó Duris-Kurylenko pároshoz. Maga az alapötlet egyáltalán nem újszerű, azonban a kevés szereplős, relatíve „zárt” közegben játszódó történethez és drámai pillanatokat, órákat átélő szülők kálváriájához mindenképpen tökéletesen megfelel. Az alakítások elviszik a hátukon ezt a mozit, és egy másfél órára átélhetjük, milyen aggodalom lehet úrrá az emberen, ha a természet ellene és a családja ellen fordul. Értékelés: 70%

Office Uprising – Desmond (Brenton Thwaites) egy fegyverkonszern könyvelési-számlázási osztályán dolgozik. Legalábbis úgy tesz, mintha. Ideje nagy részét egy bugyuta játék fejlesztésével tölti és élvezettel flörtöl barátjával, Samanthával (Jane Levy). Eközben még jut ideje Mourad (Karan Soni) istápolására és kirúgott kollégája Lentworth (Kurt Fuller) vigasztalására is. Egy céges bemutató alkalmával azonban a saját fejlesztésű energiaital, a Zolt hatására a konszern szinte minden dolgozója vérszomjas pszichopatává válik, és egy véletlen folytán bekapcsol az épületet lezáró biztonsági protokoll is. Desmondnak és társainak nincs más választása, mint felküzdeni magukat az igazgató, Franklin Gantt (Gregg Henry) legfelső szinten lévő irodájáig, és feloldani a zárlatot, hogy elmenekülhessenek, eközben azonban egy nagyravágyó részlegvezető, Desmond főnöke, Adam Nusbaum (Zachary Levi) a pszichopaták élére állva cégen belüli hatalomátvételre és a világ megfertőzésére tör. Hőseink tehát poénok és repkedő testrészek halálos és vicces kereszttüzében megkezdik hadjáratukat a szabadulásért, és hozzálátnak az elzombisodott kollégák szisztematikus likvidálásához. Aki látta a tavalyi kínálatból a Mayhem című produkciót, és élvezte a vicces hentelés keltette atmoszféra gusztustalan, ám röhejes végtermékét, annak ez a film is ínyére lesz. Lin Oeding rendező remekül ötvözte a humort és a vért ebben a szórakoztató trash and gore utazásban. A szereplők játéka abszolút mellékes, hiszen karaktereik teljesen egyszínűek, és egy ilyen filmben nem is igazán várható el a jellemfejlődés megléte. Egy újabb vérgőzös agymenés, amelyre mostanság van kereslet, és a nézők értékelik is, amit kapnak. Értékelés: 70%

Időcsapda (Time Trap)Mark Dennis forgatókönyve alapján ő maga és Ben Foster dirigálták le a filmet. A történet szerint Hopper professzor (Andrew Wilson) régen eltűnt szülei után kutat egy hegységben – akik az ifjúság forrását keresték –, ahol talál is egy barlangot, amelyben igen fura tapasztalatokra tesz szert az idő múlásával kapcsolatban. Azonban követi őt egy öt tanulóból álló csoport, akik szintén a barlang fogságába esnek. Zavarodottan próbálnak kijutni, miközben keresik az eltűnt profot, és ráébrednek arra, hogy a barlang mélyén valójában egy időcsapdába kerültek, ahol szinte megáll az idő, miközben a való világban akár évszázadok vagy évezredek telnek el. Brianne Howey színésznő talán kiemelhető a többiek közül, de ő is inkább csak előnyös külső adottságai miatt. A színészek játéka gyerekes, a történet abszolút nem bonyolult, és nincsen egetrengetően hatalmas vizuális kifejezésmód sem, azonban ha valaki emlékszik még az 1985-ös Kincsvadászok (The Goonies) című filmre, annak kellemesen emlékezetes perceket is szerezhet a film. Egy összeszedetlen, ám mégis aranyos tudományos kis kaland, amely ugyan H. G. Wells-től vesz ötletalapot, de azokat a magasságokat nem hogy el nem éri, meg sem közelíti. Ennek ellenére unaloműzőnek elmegy, láttunk már sokkal-sokkal rosszabbat is. Értékelés: 40%

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *