Hang nélkül 2. (A Quiet Place Part II)

írta Minime

Az előző részről itt olvashatsz.

John Krasinski továbbszőtte saját mély hallgatásba burkolózó történetének szövetét és megörvendeztetett minket nézőket, kiváló filmjének szinte tűkön ülve várt folytatásával. A korántsem egyedi, ám mégis rendhagyó alkotás, amelyet sokan félreértelmezve szoft-horrorként vártak, valójában 2018. legnagyobb „durranása” volt, mind drámai elemeit, színészi játékát és történetvezetését tekintve. Egy igazi klasszikus, amiből a 21. században eddig nagyon kevés született. A folytatás célja pedig hálistennek nem a monumentális tétek emelése, a nagyobb költségvetésből kihozható gigaprodukció lett, hanem ugyanaz a mély, érzelmes és értelmes film, amelyre mindennél jobban szüksége van a szellemileg erősen hanyatló új generációs mozinézőnek.

Evelyn Abbott (Emily Blunt), fia, Marcus (Noah Jupe), lánya, Regan (Millicent Simmonds) és újszülött kisbabája az első rész végén otthonukat ért pusztulás következtében távozásra kényszerülnek, és más túlélők után kutatva útnak indulnak. Elsődleges fegyverük nem más, mint Regan hallókészülékének magas frekvenciájú hanghullámai, amit az idegenek kifejezetten rosszul viselnek. Útjuk egy vasúti sínekkel átszelt gyártelep mentén halad, amikor Marcus medvecsapdába lépve sikításával magára vonja a lények figyelmét és a telepen lakó túlélő, Emmett (Cillian Murphy) érdeklődését is felkeltik, miután Evelyn lelő egy lényt. Emmett megmenti és elrejti őket a többi közeledő szörny elől. Miközben a család felismeri Emmett-ben az elhunyt Lee barátját, ellátják Marcus sebét, és próbálnak dönteni a következő lépésekről. Az egyezkedésnek végül a Marcus fülén lévő rádióból felcsendülő dallam vet véget, amely nem más, mint a „Beyond The Sea” című amerikai klasszikus sláger. Regan, felbuzdulva az adás mögött sejtett további túlélők megkeresésébe vetett vágyától hajtva, elszakad a családtól és az adó keresésére indul. Eközben Evelyn azzal szembesül, hogy nélkülözhetetlen egészségügyi felszereléseik fogytán vannak. Emmett-et Regan megkeresésére küldi, maga pedig elindul beszerezni a szükséges eszközöket.

A történet innentől több szálon folyik, amelyek között folyamatos a váltogatás, ám ez egyáltalán nem zavaró, hiszen a vágás és a nyomasztó zenei aláfestés kiválóan illik a különböző helyszíneken egyszerre bekövetkező események hangulatának fokozásához. Krasinski nagyon éretten, és megőrizve minden pozitívumot az első filmből, megmarad „kicsinek”, ám az általa teremtett világ mégis tágul, az atmoszférája viszont továbbra is sokkoló. Az érzelmi vonalak, a kitekintések mind-mind kiválóak, mélyek és megérintik a nézőket. A film elején található visszatekintés a lények érkezésére igazából semmit nem magyaráz meg, de a jump scare-ekhez hasonlóan sokkolja a szereplőket és borzolja nézők idegeit. A film igazából már nem csak horrorköpenybe bújtatott családi drámaként funkcionál, hanem apró bátorságpróbákhoz hasonlító „miniepizódok”is sorozatává válik. Kicsit jobban megismerjük a szereplők környezetét, mozgásterük tágulásával új impulzusoknak kell megfelelniük és megtudjuk, mások hogyan is reagáltak a hangvezérelt UFO-apokalipszis kihívásaira.

A film legnagyobb erénye a rendező mellett a szereplőgárda. Emily Blunt elképesztő profizmussal adja vissza az első részben megismert törékeny, ám családjáért mindenre képes amazon-anya karakterét. Noah Jupe kiválóan testesíti meg a félénk, szégyenlős fiút, akinek a film folyamán férfivá kell érnie. Millicent Simmonds pedig egyszerűen őstehetség, minden rezdülése, mozdulata együtt él a karaktere legfontosabb személyiségjegyeivel és mindennek, amit tesz vagy mond, jelentősége van. A főnyeremény pedig a gyakorlatilag Krasinski szerepét átvevő Cillian Murphy, akit korábbi filmjei alapján már bőven el tudtunk könyvelni szuper karakterszínészként, de ahogyan átveszi a stafétát és amilyen beleéléssel hozza Emmett karakterterét, az gyakorlatilag mintha Lee szerepének egyenes ági folytatása lenne, és zökkenőmentesen kapcsolódik be az Abbott család történetébe.

A film továbbra is minimalista elven működik, ami a beszédet illeti és a jelenetek nagy részében Marco Beltrami komor és félelmetes passzusai jelentik az elsődleges hangforrást, amelyet tovább sötétít a zenét átszelő lények által kibocsájtott morgás és sikoltás.

Nagyon meg kellene becsülni manapság az ehhez hasonló önálló alkotásokat, amelyek gyakorlatilag személyre szólóan kicsik mernek maradni Hollywood mainstream mocsarában, és képesek megújulni anélkül, hogy elveszítenék azt az elsődleges jellegzetességüket, ami kiemelkedővé tette őket akár egy megelőző részben is. A Krasinski-Blunt párosról eddig is tudtuk, hogy jól működnek együtt (nem véletlenül házasok a magánéletben is) ám előbbi rendezői zsenijét tarthattuk egyszeri alkalomnak. Nos, kijelenthető, hogy nem volt az, John Krasinskivel immár rendezőként is komolyan számolni kell, ugyanis ismét kiváló és szerethető mozit készített, ami remélhetőleg meg is találja a rá váró értő közönséget.