Wonder Woman 1984 (WW84)

írta Minime

Az előző részről itt olvashatsz.

Őszintén szólva eléggé tróger egy évet írunk, és sokan vártak valamire, amitől talán kicsit jobb kedvük lesz, ami pótolja az elveszett élményeket, időt, a kimaradt lehetőségeket, és ha mást nem is kaptak, karácsonyi ajándékként, a húzása miatt borzasztóan támadott Warner elindította a Wonder Woman franchise második epizódját mind a mozikban, mind az HBO Max streaming-szolgáltató műsorán. Kárpótolja ez bármelyikünket? Nos, kellene, de ismerve az embereket és a mai világ működését, sajnos nem fogja.

Diana Prince (Gal Gadot) a Smithsonian Intézet antropológusaként dolgozik, és szabadidejében természetesen Wonder Woman-ként menti az embereket szorult helyzeteikből. Élete magányos, egyszerű, ám mégsem kielégítő, hiszen a veszteségeket még egy szuperhős is nehezen képes elviselni. Az intézet gemmológusa, Barbara Minerva (Kristen Wiig) szégyenlős, visszahúzódó és félénk karakter, akit Diana a maga módján felkarol, aminek köszönhetően kapcsolatba kerül egy olyan misztikus műtárggyal, ami súlyos veszélyeket rejt magában, és amelyre a lecsúszott szélhámos, ám magát sikeres üzletemberként eladni próbáló, Maxwell Lord (Pedro Pascal) is igényt tart. Az ereklye hatalma óriási, és az általa kiváltott hatás az egész világot romlásba viheti, és ez kellő motivációt is ad minden főhősünk számára, hogy jelleméből adódóan valamilyen formában reagáljon a tárgy adta lehetőségekből adódó hatalomra. Egy titokzatos „csodalámpa”, ami valóra váltja bármely álmodat, de megkéri érte az árát. Ebből talán nem nehéz kitalálni, és az előzetesekből sem volt az, hogyan is térhet vissza Diana szerelme, Steve Trevor (Chris Pine) a vászonra.

Ki ne akarna többet annál, amije van vagy más lenni, mint aki? Ki ne akarna kijavítani régen elkövetett hibákat? Nagyon kevés olyan ember létezik, aki tökéletes életet él és ez adja a mozi kulcskérdését. A film a kezdő képsorok tempósabb jelenetei után szándékosan visszavesz, és lassan építkezik, kevésbé grandiózusan és látványosan, mint azt az első rész tette. Ezt sokan talán hibaként értékelik, de valójában ettől tér el az előző résztől és hoz egyedi színt a film elvárt stílusvilágába. Az érzelmi mélységek, az akciójelenetek, a párbeszédek kiegyensúlyozzák egymást. A látványvilág csodálatos ismét, bár a vizuális effektek néhol hagynak kívánnivalót maguk után. A lélekre ható részek ezúttal merészebben elengedik a hősiességet és az esendőség, egyszerűség, az alapvető emberi értékek, illetve azok hiányának mezsgyéjén táncolnak inkább. A film kevésbé mozgalmas és nagyvonalú, mint elődje, de egy eredettörténet mindig gigantikus kell, hogy legyen, aztán a karakternek kell fejlődnie a folytatásokban. Felnőnie új kihívásokhoz és feladatokhoz, amelyet ez a film maradéktalanul meg is ad.

A szereplők tekintetében kivételesen jól castingoltak, mindenki remekül hozza a ráírt karakterét, sőt azok minden aspektusát, ám vannak kevésbé jól megírt szereplők. Barbara Minerva karaktere iszonyú jól passzol Kristen Wiig színésznőhöz, ám a Gepárd figurája – egyrészt kevés játékideje, másrészt korlátozott lehetőségei miatt – elmarad a benne rejlő potenciáltól. Ennek ellenére Wiig véleményem szerint üde színfoltja a filmnek. Ugyanez elmondható Pedro Pascal karakteréről is, akit szintén nem állít különösebben megerőltető kihívás elé Max Lord figurája, de nagyon jól áll neki. Steve Trevor már teljesen más kávéház, Chris Pine szerepe igazából egy motivációs kihívás Diana számára, egy eszköz amely segít hősnőnknek még egy kicsit emberibbé válnia a film során, annak ellenére is, hogy a karaktere mindig is a legemberségesebb szuperhősök közé tartozott. Gal Gadot pedig született Wonder Woman, gyakorlatilag ha soha semmi mást nem csinált volna és csinálna a jövőben ez a karakter, akkor is ő kell legyen. A játéka simán felér az első epizódban nyújtott alakítás értékével.

A rendezés ezúttal is Patty Jenkins kezében volt, és nem okozott csalódást az általa készített filmmel, bár vannak elnagyolt részek a történetben és jó néhány baki is előfordul, de mintha sejtették volna, milyen év következik 2019 után, és ennek fényében készítették volna el ezt a mozit. Jól fényképezett, látványos, nem üres és a világ jelenlegi helyzetébe tökéletesen beleillő filmet sikerült összehoznia. A forgatókönyvön nyilván lehetett volna még csiszolni, de ez legyen a legkevesebb. A retro feeling nagyon jól átjön a nyolcvanas évek hangulatával együtt, ez külön öröm, még akkor is, ha én magam nem igazán emlékszem erre a korszakra, de az akkor készült mozikból nyilván tudtam, mire számítsak, és azt meg is kaptam. A humor része a történetnek szintén a helyén van, nincs túlárazva és eltúlozva sem. Nincsenek mérhetetlenül felnagyított leszámolások, nem Darkseid kaliberű főgonoszokkal kell gigantikus csatában leszámolni, egyszerűen az ember sötét oldalával, és ez nem igényelt akkora csinnadrattát, mint Árész karaktere az első részben.

A Wonder Woman 1984 inkább egy tanmese a huszonegyedik század emberének arról, hogy milyen is ő valójában. A mindennapjainkat beárnyékoló tragédiák, a kimondatlan sérelmek, az emberi gyarlóság, irigység, naivitás és a hazugságok hálójának tökéletes leképezése, amiben jelenleg is élünk. Ugyanakkor megmutatja azt is, hogyan kellene és hogyan is lehetne, egyfajta nevelő célzattal, de egyetlen hős szemszögéhez kötődve. Valójában mintha a jövőbe látna ez a mozi, ugyanis felnagyítja mindenki arról dédelgetett álmát, hogy az legyen aki akar, ami akar lenni, függetlenül annak az árától, és ez valahol a mai világban teljesen érthető, főleg ha nem jár felelősségvállalással. Egyszerűn megmutatja, milyenek vagyunk, és utal rá, milyennek kellene lennünk, de a döntés nem a filmé, hanem a nézőké. Azt gondolom, akár tetszik valakinek a film, akár nem, akit nem érint meg minimális szinten legalább a mondanivaló szikrája, azzal valami baj van, nem nagy, de van. Talán túlságosan 21. századi. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy ebben az idealizált esetben – sajnos csak a vásznon – az ember képessé válik túlnőni önmagán és a vágyain, a valóságban képtelenek lennénk és vagyunk, ezért tartunk ott, ahol.

Összességében én köszönöm a Warner-nek ezt a lépést, hiszen így kicsit jobbá tette ezt a karácsonyt, és mert elég bátor lenni, hogy kiengedte a filmet a közönség elé, akár a veszteséggel is számolva. Nem gondolom, hogy ez a világ legjobb filmje, és nem vártam el semmit ettől a mozitól, de nagyon jól esett, hogy mertek mások lenni, mint az első részben, és a kockázatvállalás számomra kifizetődőnek bizonyult. Ugyanakkor látva az első és második rész közötti szakadékot az IMDb-értékelésben, azt gondolom, a mai közönség sajnos már nem ért meg ilyen egyszerűen kommunikált, alapvető lelki és érzelmi motivációkat sem, csak a látványra, a nagy volumenre és a gigantikusságra vágynak. Teljesen más mint az előző film, de ebben a másságban sem gondolom, hogy rosszabb lenne, mint az előző. Csak mert változtatni. Nekem bejött, nyilván másoknak nem, majd kiderül.