0

Önkiteljesítés felmosóval – Joy (2015)

írta Nikodémus

Ez a cikk nemrég, bő két éve íródott, ám pár dologgal még ártatlanabbak voltunk:
nem volt Weinstein-botrány,
nem volt #MeToo, és Jennifer Lawrence sem nőtt
önmagán túlmutató ikonná (avagy SJW-rá, kinek ahogy tetszik).
Érdekes lehet újraolvasni a későbbi fejlemények tükrében.

David O. Russell legújabb filmje egyszerre több is, kevesebb is egy szokványos karriertörténetnél. A címszereplője után Joynak keresztelt alkotás humoros-lendületes óda egy talpraesett háziasszonyhoz, aki tehetségével és kitartásával éri el, hogy egyáltalán életpályát választhasson magának.

Joy Mangano (Jennifer Lawrence) kétgyermekes, elvált fiatalasszony, akire mázsás súlyként nehezedik családja összes terhe: nem elég, hogy műszakos munkája mellett apja cégének könyvelőjeként dolgozik, neki kell ellátnia gyermek módjára viselkedő rokonait is. Depressziós édesanyja (Virginia Madsen) képtelen kiszabadulni a szappanoperák fogságából, apja (Robert De Niro) épp most szakított legújabb barátnőjével, s visszakéredzkedne a közös fedél alá, férje (Edgar Ramirez) pedig, akivel válása óta nagyobb barátságban van, mint valaha, az alagsorban próbál énekesi karriert építeni. Egy lejárt szavatosságú köptető aztán mindent megváltoztat: Joy különös álmot lát, melynek hatására elhatározza, kitör az örökös háziasszony-szerepből. Feltalál egy praktikus, könnyen kezelhető felmosót, amit azonban le is kell gyártani és el is kell adni. Buktatók ide, nehézségek oda, Joy intelligenciája és állhatatossága révén beletanul mindkettőbe, s végül sikeres üzletasszonnyá válik.

Lehetne mindez feminista tanmese vagy akár újabb lábjegyzet az amerikai álomhoz, Russell azonban fontos pontokon árnyalja a valós karakteren alapuló film cselekményét. Elsőként az amerikai popkultúrában szinte kizárólag ideálisnak ábrázolt családképpel számol le: Joy famíliája nagy temperamentummal élő, ám felelős döntéseket alig hozó felnőttek közössége, ahol a kisgyerekek érettebbnek tűnnek a szülőknél. Amikor a főhős először papírra veti ötletét, kislányát hívja segítségül a rajzolásban, ezután apja új barátnőjének (Isabella Rossellini) vagyonát használja vállalkozása beindításához. A szemfüles családtagok nagy lehetőséget látnak az üzletben, arra legalábbis mindenképp, hogy ők is jól megszedjék magukat. Árulkodó, hogy föl sem merül bennük: Joynak más életcéljai is lehetnek, mint az ő pátyolgatásuk. Főszereplőnk eltökéltsége szükséges ahhoz, hogy belássák tévedésüket.

Másodikként pedig itt van ez a csupán első pillantásra konvencionális karriertörténet. Russell már azzal is komoly tettet hajt végre, hogy az aktív férfihősök tengerében női karaktert tesz meg hősének, mi több, nem köt hozzá történelemformáló, nagy tetteket. Elég egy egyszerű, okosan kitalált háztartási eszköz, hogy kiteljesíthesse önmagát az ember. A termék vevőkhöz való eljuttatása azonban már egészen más dolog: Joy találmánya a többszörös extraprofitra berendezkedett kapitalista gazdaságban senkinek sem kell, hiszen túl jó: elég egyszer megvenni, és több mindenre is használható. A tömegtermelés logikája is felülírni látszik az egyéni kezdeményezőkészséget: a teleshopos marketing-guru (Bradley Cooper) először saját, bevált módszereivel próbál nyereséget csiholni a csodafelmosóból, majd az első kudarc után rögtön eldobná a terméket. Joy elszántsága győzi meg arról, hogy érdemes újabb próbát tennie.

Nem kétséges, a rendező ezekben a jelenetekben hangsúlyos kapitalizmus-kritikát gyakorol, s egyúttal saját művészi útjáról is mesél: arról, hogyan lett függetlenfilmes rendezőből a hollywoodi stúdiórendszer kitaszítottja, majd forrón ünnepelt, díj-várományos sztárja. Bár műfaji egzaltáltsága néhol túlzásokba esik, a Joy az önkiteljesítő élethivatás örömét hirdeti szívmelengető tónusban.

(Megjelent: A Szív, 2016. május)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *