1

Falvédőre való – The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society / Könyvesbolt a tengerparton

írta Nikodémus

Úgy tűnik, Ray Bradbury komor jóslata a szemünk láttára lesz valósággá: az okoseszközök korában nem kell semmilyen rémes diktatúra ahhoz, hogy kihaljon a könyv szeretete, az emberek egyszerűen önként hagynak fel az olvasással. A tanév kezdetén pedig rendre visszatér az örök téma a tízmillió önjelölt pedagógus országában: mit vagy mit ne adjunk gyermekeink kezébe, hogy felnőve művelt, széles látókörű polgárokká váljanak? Idén augusztusban két olyan film is debütált (az egyik a mozikban, a másik a Netflix streaming-szolgáltatón), melynek története könyvek körül forog. Mindkét kosztümös dráma a II. világháború utáni Angliába repíti nézőjét, ám az olvasáshoz kevéssé csinál kedvet.

A napfényesebb darab kétségkívül a humorosan méretes című The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society, ami nagyjából A Guernsey-i Krumplihéj-pite Olvasókör-nek fordítható. Az angolszász nyelvterületen tavasszal, Európában pedig augusztus 10-én a Netflixen bemutatott alkotás egy könnyed történelmi-romantikus lektűrből, Mary Ann Shaffer és Annie Barrows regényéből készült, felütése pedig sokat ígérő. A fiatal, feltörekvő írónő, Juliet Ashton (Lily James) épp legújabb kötetének közönségtalálkozóján igyekszik a siker felé, amikor titokzatos levelet kap egy rejtélyes idegentől. Az épp elköteleződni készülő, nagyvárosi lány megérez valamit, hosszú, őszinte levélben válaszol, s csakhamar egy hajón találja magát, amint levelezőpartnere szülőhelye, Guernsey szigete felé tart. Ott aztán egyik meglepetésből a másikba esik, amikor megismerkedik a címben jelzett, kissé őrült nevű olvasókör tagjaival.

Mike Newell ügyesen, bár kissé ráérősen vezeti nézőjét a történet fordulatain át, és a kezdeti naiv báj, ahogy a vidéki Angliára rácsodálkozó főszereplőnk szemével látjuk az eseményeket, lassan mind borúsabb hangulatoknak adja át helyét. Guernsey szigete ugyanis az egyetlen, brit fennhatóság alatt álló szárazföldi terület, amit a németeknek sikerült elfoglalniuk az angliai csata során. A nácik ugródeszkaként tekintettek a szigetre Anglia szárazföldi inváziójához, a helyi lakosság pedig tiltakozott, tűrt vagy alkalmazkodott – saját vérmérséklete szerint. Fájdalmas családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, ám érzelmi alapozás híján alig tudunk együtt érezni a figurákkal, a romantikusra hangolt finálé után pedig olyasféle közhelyekkel gazdagodunk, mint „az olvasás összehozza az embereket” vagy „az erőszakra a szeretet az igazi válasz.” Falvédőre való matiné-tanulságnak mindez megteszi, a katarzishoz azonban kevés.

Isabel Coixet rendezőnő legújabb filmjével, a hazai mozikban augusztus 30-án bemutatott Könyvesbolt a tengerparton-nal komolyabb dologra vállalkozott: elsőként vitte vászonra Penelope Fitzgerald angol írónő egyik regényét. Az ötvenes évek kisvárosi Angliájában játszódó történet főszereplője Florence Green, a fiatal özvegy (Emily Mortimer), aki hosszú idő után tér vissza a háború rettenetéből még épp csak ébredező, álmos tengerparti kisvárosba. Florence eltökélt szándéka, hogy könyvesboltot nyit, ám a takaros házra, amit a célra kinézett, másnak is fáj a foga. A bolt némi huzavona után kinyit, s megindul a csendes küzdelem vevőkért, barátokért, szövetségesekért – szimbolikusan egy darabka kultúráért. Florence-t ugyanis alig akarja befogadni a helyi, meglehetősen képmutató közösség: bankkölcsön-igényét a tisztviselő lekicsinylő mosollyal utasítja el, a jómódú polgárok egyre csak ígérgetik a mecenatúrát, a település mindent irányító nagyasszonya (Patricia Clarkson) pedig rögtön az elején Florence tudtára adja, keresztezi az ő terveit.

Rendezőnk már az első jelenetekben egyértelművé teszi, komor történetre számíthatunk: Newellel ellentétben, aki turistakatalógus-szerűen, néhol a giccs határán egyensúlyozva fényképezteti operatőrével a brit tájakat, Coixet értelmezésében fakószürke, vészjósló az angol vidék. Florence vállalkozása végül zátonyra fut a helyiek gáncsoskodásán, ám a rendező mintha mégsem merné teljesen vállalni a kudarc tragikumát: a cselekményt az alapregénytől idegen, apró epizódokkal igyekszik derűsebbé tenni, amitől még a drámai finálé is furcsa idézőjelbe kerül. Emily Mortimer figuráját mélyen átélve játszik, szomorú tekintete már az első percekben rabul ejt. Bill Nighy a nő egyetlen szövetségeseként tulajdonképpen önmagát alakítja – s tőle ez több is, mint elég a karakterhez –, Patricia Clarkson pedig okos rutinnal formálja meg a súlyos hatalommániáját felszínes bájolgás mögé rejtő, veszélyes matrónát. Ám hiába minden igyekezetük, közösen sem képesek emlékezetessé varázsolni az epizódokra széteső forgatókönyvet, a befejezés pedig megrendülés helyett inkább kérőjeleket hagy bennünk.

Bár sokan sokszor jósolták már halálát, a Gutenberg-galaxis szerencsére még nem pusztult ki. Newell és Coixet filmje lehetett volna kosztümös álruhába bújtatott, aktuális kommentár az olvasáshoz való mai viszonyunkról, ám a végeredményt figyelve úgy tűnik, rendezőinknek inkább nosztalgiázni volt kedvük, és a könnyebbik utat választották. Amúgy is divatja van ennek mostanság.

(Megjelent: Új Ember, 2018. szeptember)

Egy komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *