0

Takaréklángon – Fahrenheit 451 (2018)

írta Nikodémus

Elég csak ránézni a mozibemutató-naptárra vagy a tévécsatornák és streaming-szolgáltatók idei kínálatára, hogy észrevegyük: újra divatba jött a társadalomtudatos scifi. Az okok összetettek, ám valószínűleg több ez, mint a szocio-borzongásra vágyók igényeinek menetrendszerű kielégítése: újra a korszellem részévé lett a baljós jövőtől való rettegés. A felhozatal pedig imponáló: igényes filmek (Expedíció, Hang nélkül) és sorozatok (Black Mirror, Westworld) egész sora vizslatja az emberiség rendeltetését, ám hol marad George Orwell 1984-e mellett a modern társadalmi utópiák másik nagyapjának tekinthető Fahrenheit 451? Ray Bradbury klasszikusának újbóli megfilmesítésére ezúttal az HBO vállalkozott – felemás sikerrel.

Az amerikai science-fiction író 1953-ban megjelent kisregénye a jövőbeli könyvégető társadalomról és annak meggyőződésében elbizonytalanodó tűzőréről számtalan későbbi, papírra vagy vászonra kerülő történetet megihletett már; François Truffaut 1966-ban bemutatott, költői és akkurátus filmje pedig a filmművészetbe is beemelte Bradbury alkotását. A regény szerteágazó értelmezési lehetőségei közül ehelyütt két vonatkozást érdemes kiemelni filmünk szempontjából. A Fahrenheit 451 egyfelől szembemegy a totalitárius rendszerek egyik legfőbb ismérvével (s egyúttal Orwell remekével is): nincs legfőbb vezető, akinek személyi kultusza köré az elnyomás felépül. A regény rideg világát a személytelen bürokrácia működteti. S ehhez kapcsolódik a regény másik fontos állítása: a rezsim, amelyet leír, a társadalom többségének akaratából jött létre. Nincs háborús fenyegetés vagy ökológiai kataklizma: a világ népei maguk döntenek úgy, hogy elpusztítják mindazt a kultúrát, ami addig éltette és boldogította őket. A politikai korrektség véleménydiktatúrája és a hamis hírek özöne már csupán következmény. A párhuzam nem is lehetne kiáltóbb: gondoljunk csak a végletekig elmagányosodott, intim szféráját és emberi kapcsolatait a virtuális világ kedvéért önként feladó mai emberre.

Ez járhatott az HBO által felkért alkotók, Amir Naderi forgatókönyvíró és Ramin Bahrani író-rendező fejében is, amikor belevágtak az új adaptációba, legfontosabb döntésük ugyanis a cselekmény jelen időbe való helyezése volt. A metropolisz, amit látunk, Amerika bármelyik nagyvárosa lehetne; a felhőkarcolók falán élő facebook-közvetítések futnak a szerverszobákban razziázó tűzőrök munkájáról, s egyikük – főszereplőnk – ennek a színtérnek a legújabb celebritása. Míg Bradbury a nyugati világot akkoriban meghódító tévé rémuralmától óvott, Bahrani napjaink közösségi médiájának káros hatásaira figyelmeztet azzal, hogy filmjét teleszórja efféle utalásokkal.

S le is vonja a következtetést: számára a Fahrenheit 451 nem csupán a szabad gondolat felbecsülhetetlen értékéről, hanem az annak hiányában beálló, végzetes elidegenedésről is szól. Montag, a feltörekvő tűzőr (Michael B. Jordan) a regénnyel ellentétben ezért nem él házasságban, egyedüli társa a háztartási szoftver; főnöke pedig a rendszer engesztelhetetlen védelmezője, Beatty (Michael Shannon). Az ő különös apa-fiú kapcsolatukra mint tengelyre épül fel a némileg sűrített, és több ponton is megváltoztatott cselekmény, melyben kevesebb játékidő jut a vívódás stációinak, s annál több az akciónak. Mindez a kortárs befogadás felpörgetett ritmusával tán még magyarázható volna, ám nem segíti a figurák árnyalt bemutatását. Az pedig még kevésbé, hogy az adaptáció súlypontja a fináléban átkerül egy homályos magyarázattal indokolt küldetés teljesítésére, és hiába a tűz sokoldalú szimbólumként való szerepeltetése, a cselekmény menthetetlenül leegyszerűsödik, s felejthető akcióthrillerbe fordul.

Megrendítő pillanatok azért így is akadnak a friss Fahrenheit 451-ben. Montag arcán látható a döbbenet, amikor egy idős nő mártíromságot vállal szeretett könyveiért – szelídsége láttán a mi szívünk is összeszorul. Az öklünk pedig akkor, amikor az egyik mellékszereplő élő adásban zajló tűzhalálát látva együttérző emotikonok röpködnek a képernyőn, ám a közelében állók közül senkinek sem jut eszébe, hogy segítsen. Ez a 2018-as Fahrenheit 451 talán legkeserűbb üzenete: a valóságot önnön képzelgéseire cserélő ember legszörnyűbb bűne nem az, amit elkövet – hanem amit elmulaszt.

(Megjelent: Új Ember, 2018. június)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *