Hang nélkül (A Quiet Place)

írta Minime

A csend nyomasztó szimfóniája.

John Krasinski társíró-rendező-főszereplő egy olyan „misztikus” témát ragadott meg és ábrázolt filmjében, amelynek a mindennapi életünkben egyre kevésbé élvezhetjük áldásos és megnyugtató hatását, ez pedig nem más, mint a csend. Minden előnye ellenére azonban a csend tud félelmetes, nyomasztó és ijesztő lenni, amitől megfagy az ereinkben a vér, amikor halljuk saját szívverésünket, és minden apró neszre összerezdülve, a levegő surranását is kiáltásként érzékelve roppan össze minden biztonságérzetünk. A csend paradox módon sugall egyfajta biztonságot és kelt félelmet, amelyet Krasinski mozijában mindkét aspektusból egyértelműen megtapasztalhatunk.

2020-ban járunk. Az emberiség nagy része kihalt. Valójában kiirtották. Olyan lények, amelyeknek eredetéről semmit nem tudunk (valószínűleg földönkívüli eredetűek), azonban létükről két dolog egészen bizonyos. Az egyik, hogy nem látnak, azonban ezt mintegy kompenzálva, tökéletesen kifinomult a hallásuk, amelynek segítségével ragadozóként csapnak le a legkisebb zajt okozó élőlényekre is, rendkívüli pontossággal, gyorsasággal és kegyetlenséggel. Történetünk kezdetén az Abbott család a kihalt kisvárosban gyűjti össze a túléléshez feltétlenül szükséges eszközöket és termékeket. A szülők és három gyermekük tökéletesen zajtalanul végzik minden tevékenységüket és jelbeszéddel kommunikálnak. Érezzük minden kézmozdulat és gesztus fontosságát az interakciók során, ahogyan az anya és apa, valamint a testvérek egymáshoz viszonyulnak. A féltő-óvó szeretet és védekező ösztön a szülők részéről gyermekeik felé, valamint a gyerekek pajkossága és ellentmondásai szüleik csendes szigorával szemben. A család a beszerzőkörút végén útnak indul erdei otthona felé, amíg a gyermeki lélek kíváncsiságának ellenállni képtelen legkisebb kisfiú, nővére kedves, ám ártalmas segítségével magával hozott játékával zajt nem csap, és valami el nem ragadja. A történet a bevezetés után egy évet ugrik előre az időben, ahol a múlt nyomasztó emlékei és a jelen hangtalan reménytelensége mellett teljes csendben élik tovább életüket, miközben kezdetben több, később kevesebb sikerrel próbálnak elrejtőzni a furcsa ragadozó lények elől és keresik a megoldást a túlélésre.

A szereplők rendkívül hitelesek, a szülők szerepében, Krasinski és filmbéli neje, Emily Blunt (aki az életben is Krasinski felesége) remekül adják vissza a zárt kis kommuna védelmezői szerepét, mindenképpen segíti játékuk hatásosságát és mélységét a kettejük lévő valóságos kapcsolat jótékony hatása. Noah Jupe, a nagyobbik fiú Marcus szerepében, gyermeki énje mellett olykor egészen felnőttes reakciókkal és érzelmi megnyilvánulásokkal veteti észre magát, amellyel igazolja, hogy a korábbi jó alakítása a Suburbicon című moziban egyáltalán nem volt véletlen. Eközben a Regan szerepét játszó Millicent Simmonds szinte észrevétlenül viszi el a pálmát az összes színész közül. A hallássérült fiatal színésznő kiválasztása a szerepre is éppen azért történt, mert Krasinski egy olyan színésznőt keresett, aki a csendben élve, hiányosságával megbékélve tud hiteles és kimagasló alakítást nyújtani. Egészen biztosan lehetünk benne, hogy Simmonds kisasszonynak nem ez lesz az utolsó szerepe, hiszen alakításával egyértelműen elnyeri a nézők elismerését és szimpátiáját. Krasinski és Blunt rutinos versenyzők, egy család, köztük minden működik, aminek a vásznon működnie kell, a kémiától kezdve egészen a családot védelmezni igyekvő szülői ösztönig. Önmaguk kiválasztása a szerepre teljes főnyeremény volt és remekül oldják meg a rájuk rótt feladatokat.

Ami az összhatást illeti, a film inkább egy család passió története, mint klasszikus horrorfilm, egy lélektani thriller, amely a legbelsőbb félelmek és fájdalmak leküzdésére fókuszál a tökéletesen hangtalan és zajtalan nyomasztóan magányos élettérben. A szülői és gyermeki szerepek korlátozott szabadságában kifejezett érzelmek és érzetek kifejezésére törekvő „audio”-vizuális rémisztő karaktertörténetek összessége. A felelősség, a túlélés, a szeretet, a megbocsátás és minden jellemzően emberi érzelem kifejeződésének néma ám átütően újszerű kifejeződése látható és érzékelhető a filmben. A beszéd minimális alkalmazása szinte kiváltságnak tekinthető, amelyet csak tökéletes biztonságban, illetve egymás életének megvédése érdekében használnak a szereplők. Összességében a Hang nélkül – éppen ahogyan az előzetese is beharangozta és érzékeltette – szépen, lassan, óvatos léptekkel és teljes csendben lopakodik az érzékeink felé, hogy a kellő pillanatokban a szereplőkkel együtt szegjük meg a legalapvetőbb szabályt és törjük meg a mindent és minket is körülvevő csendet. Ismét egy sajátos, újszerű és kimagasló alkotás az idei mozikínálatból, amely a sok „nagy” között, kicsiként válik igazán naggyá.