0

Az élet napos oldala (Solsidan)

írta Nikodémus

Itt a (tavaszt máris átugró) nyár, tombol a hőség és a focivébé, minden könnyed és illatos: ilyenkor mi is szeretjük becsapni magunkat – egy kicsit. Épp csak annyira, amennyire Felix és Max Herngren, a hazai mozikban június derekán bemutatott Az élet napos oldala (Solsidan) rendezői teszik: ártatlan komédiázásnak álcázzák filmjüket, mely tulajdonképpen kerülő úton járja be a szappanoperák forgatókönyvírói által rendelt közhelyeket.

Olvasd tovább

0

Röviden: Túl szexi lány / Szűzőrség / Kaliber / A mészárlás / TAU

írta Minime

Túl szexi lány (I Feel Pretty)Abby Kohn és Marc Silverstein komédiája a nők önbizalomhiányáról, annak leküzdéséről és az egymás közötti versengésről. Renee Bennett (Amy Schumer) molett, ám vicces és értelmes hölgy, aki a Lily LeClaire illatszer- és divatház informatikai alkalmazottja. Egy dohos pincében dolgozik, de ennél jóval többre vágyik, miközben folyamatosan kisebbrendűségi komplexusával küzd a külseje miatt. Egy edzőtermi baleset következtében azonban levetkőzi ezt a gátat, ahogyan erkölcseit és gátlásai többségét is, és beleveti magát az életbe. Önbizalomtól duzzadó, új, ám a régi stílusjegyekkel ötvözött karaktere meghozza neki a sikert, mind a munkában, mind pedig a magánéletben. Sikeresen felküzdi magát a cég recepciós pozíciójáig, majd onnan egyre feljebb is, miután elnyeri Avery LeClaire (Michelle Williams) cégtulajdonos barátnői szimpátiáját. A film egy könnyed, rózsaszín hancúrozás a mesebeli egyszarvúak világában, ahol mindenki lehet, ami szeretne, ha megvan hozzá az önbizalma, és remek szórakozást is nyújt elsősorban a komédiakedvelő női nézők számára. Azért nehogy a férfiakat kirekesszék a film megtekintéséből, sikerült belecsempészni Naomi Campbell ex-modell-t és Emily Ratajkowski-t, aki jelenleg is a kifutók sztárja. Egyestés, helyenként vicces attitűdzavar, amely azonban a lejjebb tárgyalt Szűzőrséghez hasonlóan megreked az elalvás előtti szórakoztatás szintjén. Értékelés: 50%

Olvasd tovább

0

Takaréklángon – Fahrenheit 451 (2018)

írta Nikodémus

Elég csak ránézni a mozibemutató-naptárra vagy a tévécsatornák és streaming-szolgáltatók idei kínálatára, hogy észrevegyük: újra divatba jött a társadalomtudatos scifi. Az okok összetettek, ám valószínűleg több ez, mint a szocio-borzongásra vágyók igényeinek menetrendszerű kielégítése: újra a korszellem részévé lett a baljós jövőtől való rettegés. A felhozatal pedig imponáló: igényes filmek (Expedíció, Hang nélkül) és sorozatok (Black Mirror, Westworld) egész sora vizslatja az emberiség rendeltetését, ám hol marad George Orwell 1984-e mellett a modern társadalmi utópiák másik nagyapjának tekinthető Fahrenheit 451? Ray Bradbury klasszikusának újbóli megfilmesítésére ezúttal az HBO vállalkozott – felemás sikerrel.

Olvasd tovább

3

Röviden: A partiállat / Örökség / Fahrenheit 451 / Unsane / Sötét bűnök

írta Minime

A partiállat (Life of the Party) – Deanna Miles (Melissa McCarthy) élete éppen válságba kerül, ugyanis lánya egyetemre megy és férje is válni akar. A középkorú nő számára az egyetlen kiutat az jelenti, ha beiratkozik az egyetemre, ahová kislánya, Maddie (Molly Gordon) is jár, és befejezi annak idején éppen a házassága miatt félbeszakított régészeti tanulmányait. Természetesen az alapszituáció számos vicces jelenet alapvető forrása lesz, amelynek kereteit kitágítja a fiatal lányok rajongása Deanna és attitűdje iránt. Megkezdődik tehát a szemeszter, amelyben a bulik egymást érik, és miközben hősnőnk nem csupán saját lánya, hanem az összes fruska felett is anyáskodva egyre népszerűbb és „partiképesebb” lesz a nézők néhol nevetve, néhol elborzadva figyelik az események egymást követő helyzetkomikumait, illetve ezek verbális megerősítését. Ben Falcone rendező-író, aki McCarthy férje civilben, egy régi családi tervet valósított meg ezzel a filmmel. A színésznő ugyanis már régóta szerette volna elkészíteni ezt a mozit, így hát családi vállalkozásban meg is oldották a házi feladatot. Az alakítások, a film színvonala egyaránt elérik a korábbi McCarthy-féle vígjátékok színvonalát. Az alpáriságot és a túlfűtött szexualitást jó nagy adag szirupos érzelmességgel, komolynak szánt, ám meglehetősen félresikerült életvezetési tanácsadással öntik fel, amely helyenként valóban egészen vicces, de leginkább erőltetett. A lesújtó vélemények ellenére azt a bő másfél órát egyszer megéri rászánni, hiszen ha másra nem is, néhány hangos felröhögés felhőtlen kiszakadására képes rábírni az emberi szervezetet. Értékelés: 50%

Olvasd tovább

1

Ocean’s 8 – Az évszázad átverése (Ocean’s 8)

írta Minime

George Clooney, Brad Pitt, Matt Damon és társaik Steven Soderbergh vezényletével megalkottak valami maradandót az Ocean’s trilógia keretei között. Elérkezett hát az ideje, hogy Hollywood, azaz Gary Ross rendező, Sandra Bullock, Cate Blanchett, Anne Hathaway és társaik ezúttal csajokkal reprodukálják és megugorják a fentebb említett urak által meglehetősen magasra rakott lécet. Az elődök nyomdokain haladva a film témája nem is lehetne más, mint egy jól megtervezett nagy értékű rablás, amit a hölgyek igyekeznek minél zökkenőmentesebben végrehajtani.

Olvasd tovább

0

Sosem voltál itt (You Were Never Really Here, 2017)

írta Nikodémus

A kiégettség kortünet, s egyben tabu. Foghatjuk túlhajszoltságunkra, a nap mint nap ránk ömlő információ-áradatra vagy személyes kapcsolataink lassú kihűlésére, nem ússzuk meg a szembenézést, mely csak akkor gyógyít, ha még fáj. A Sosem voltál itt főhősének egyáltalán nem fáj már semmi – és ez rémisztőbb bármilyen csapdában vergődő lélek rúgkapálásánál.

Olvasd tovább

5

Jurassic World: Bukott birodalom

írta Minime

Az előző részről itt olvashatsz.

Ismét megérkezett a vásznakra a menetrend-szerinti dinó-kaland. A Bukott birodalom az eddigi, korábban készített mozik sikerét meglovagolva igyekszik szert tenni az elvárt bevételre és öregbíteni a franchise hírnevét. Juan Antonio Bayona spanyol rendező vette át a stafétát az első felvonást jegyző Colin Trevorrow-tól, aki íróként és producerként azért visszatért. A szereplőgárda húzóalakjai megmaradtak, a szokásos vizuális potenciál ismét rendelkezésre állt, így hát bizakodva várhattuk a filmet. Lássuk, megérte-e?

Olvasd tovább

1

25 éves a Jurassic Park

írta Nikodémus

Negyedszázada, 1993. június 11-én mutatták be Steven Spielberg dinós kalandfilmjét.

Szerte a világon legalább két generáció szorongatta a karfát azon a szép nyári napon a mozikban: a gyerekek az épp felfutó dinókultusz-keltette vágyaik beteljesülését várták, szüleik pedig az akkoriban legmenőbb ponyvafilmes szerző, Michael Crichton nevére mentek be a moziba. Utóbbiak kicsit csalódtak, előbbiek pedig családbarát Disney-mozi helyett egy vérfagyasztó horrort kaptak. De hogy is lett az ősi ijesztegetést és egy divathullámot ravaszul összeházasító látványfilm technikatörténeti mérföldkő? Steven Spielberg még egyszer utoljára megmutatta, milyen jó a szimata.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Trip to Spain (2017)

írta Nikodémus

Rob (Rob Brydon) és Steve (Steve Coogan) régi haverok. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt voltak jóban-rosszban, s most gasztrotúrára indulnak – immár harmadszor. Az úti cél ezúttal Spanyolország: a katalán kolbász, a tapas, a füstölt-főtt sonka és a könnyű, mediterrán borok hazája. Hőseink nekivágnak, s közben be nem áll a szájuk.

Rob és Steve tulajdonképpen önmagukat játsszák: Michael Winterbottom rendező egyik őrületes vígjátékának forgatásán annyira egymásra találtak, hogy közösen improvizált jeleneteikből nőtt ki a mára kultikussá vált gasztro-filmsorozat. A Trip-trilógia darabjaitól ezért nem érdemes összefogott narratívát, netán nagy tanulságokat várnunk: színészeink alapvetően a szituációs komédiázásban jeleskednek, melynek elsődleges eszközei a jórészt rögtönzött, és így spontánnak, életszagúnak ható párbeszédek. S persze nem kell a szomszédba menni egy kis ego-fitogtatásért vagy enyhe ripacskodásért: Brydon és Coogan kedves bájjal teszik lóvá egymást és önmagukat, eljátsszák a sértődöttet, majd teátrálisan megbocsátanak, s miközben Michael Caine akcentusának parádés utánzásán, lökött összeesküvés-elméleteken, parádés okfejtéseken vagy mulattató közhelyekbe fullasztott életbölcsességeken nevetünk, olykor-olykor elgondolkodunk: ilyen volna egy jellegzetesen nyugati kultúrkör-beli értelmiségi élete?

Rob és Steve hazavágyik: előbbi nemrég alapított családjától búcsúzott el, utóbbi pedig (újra) egyedülálló nőcsábászként elárvult gyerekére próbál figyelni, miközben új ügynököt keres magának. Winterbottom a szikrázó dialógusok és a kulináris élvezetek mellé csendesen felsorakoztatja a társas magány, az elidegenedés és az életközepi válság dilemmáit, ám szerencsére nem fest túl komor színekkel: sorozatának legfrissebb darabjából is szívmelengető életigenlés sugárzik. No és a gasztrokultúra féktelen dicsérete.

(Megjelent: A Szív, 2018. június)

Olvasd tovább

0

Suicide Squad: Hell to Pay / Batman Ninja

írta Nikodémus

Míg a Warner-DC élőszereplős fronton évek óta kínlódik (most épp cégátrendezés és sokadik újratervezés zajlik), az animációs részleg meglepő nyugodtsággal baktat a maga útján. Nem mintha errefelé nem lennének balfogások, és a stúdió bizony képes minket időnként alaposan meglepni. Én is így jártam, amikor legújabb két munkájukat megnéztem: elvárásaim érdekes módon épp fordítva teljesültek.

Olvasd tovább

3

20 éves a Truman Show

írta Nikodémus

Két évtizede ezen a napon debütált a mozikban Peter Weir kultikus filmje.

Azt hiszem, a mi generációnknak háromféle Truman Show-élménye van. Az első a kortárs kiskamasz rajongása: újra egy Jim Carrey-film, csak nem értem, ebben miért nem viccelődik annyit a gumiarcú színész. A második egy felemelő szabadulósztori (fiúknak) avagy egy megható szerelmes történet (lányoknak). A harmadik pedig amikor a tévében elkapod a sokadik ismétlést: nosztalgiából kezded nézni, de egyre inkább hatalmába kerít az érzés, hogy ez egy nyugtalanító, sötét mozi a média totális, lealjasító hatalmáról. A döbbenet, hogy ez a három értelmezési sík mind igaz, sőt, egymást erősítve működik a filmben. Az érdem pedig az író-rendező-főszereplő hármasé.

Olvasd tovább

0

Loving Vincent (2017) / Maudie (2016)

írta Nikodémus

A festőfilmek elsődleges kérdését, miszerint át lehet-e ültetni az alkotó vizuális világát mozgóképre, a legtöbb életrajzi mozi simán kikerülni. Képeskönyvvé degradálja az életművét vagy elmeséli a művész életét. Nincs ezzel gond, számtalan kitűnő biográfiát láttunk már, a Loving Vincent viszont merészen nagyobb ambíciókat sző. A Maudie nem, ám mégis teljesebb élmény.

Olvasd tovább