0

Röviden: Suburbicon / Marrowbone / Szellemek háza / Gengszterzsaruk / Éjszakai játék

írta Minime

Suburbicon – Tiszta udvar, rendes ház (Suburbicon) – Isten hozta Suburbiconban. Egy tisztes, jól szituált közösségben, amely megtestesíti az amerikai álmot. Gyönyörű peremvidéki kertváros, amelyben tipikus amerikai családok élik, dolgos, ám unalmasan hétköznapi életüket. Valójában azonban a rasszizmus, csalás, szemérmetlenség és nemtörődöm kivagyiság fellegvárában. George Clooney legújabb rendezésében, amelyet a Coen fivérekkel közösen vittek vászonra, görbe tükröt tart az idealizált amerikai családmodell és társadalom szemlélet kétarcúsága elé, amelyet pikáns részletességgel és a szerzőktől már ismert és többször megvalósított fekete humorral tálal. Gardner Lodge (Matt Damon) átlagos amerikai polgár, aki nejével Rose-zal (Julianne Moore), annak testvérével, Margarettel (szintén Julianne Moore) és kisfiával él Suburbiconban. Egy békés estén két marcona férfi tör rá a családra és kábítja el őket, azonban Rose belehal a kloroform túladagolásba. Miközben a család látszólag mély gyászba zuhan, Margaret és Gardner igyekszik szert tenni a Rose haláláért járó életbiztosítás összegére, amelyből új életet kezdhetnek. Azonban hiába minden igyekezetük, a biztosítási társaság gyanút fog és nyomozni kezd. Bud Cooper (Oscar Isaac) biztosítási ügynök hamar rájön a csalásra és attól sem riad vissza, hogy megzsarolja Gardnert, ami az események morbid és sötéten vicces fordulatait idézi elő. A szereplők játéka meglehetősen kellemes, nyárspolgári szerepeikben teljesen hitelesek és a legmorbidabb humorral átitatott helyzetben is hitelesek tudnak maradni. A film rasszista felhangja egyértelműen a mellékszálon futó Mayers család epizódján keresztül kerül bemutatásra. A környezet, a látványvilág egyedi és korhű, előfordulhat azonban, hogy akinek ez a korszak illetve a mismásolt amerikai cukormázas környezet nem nyeri el a tetszését, az megosztónak fogja találni a filmet. Alapjában véve egy kellemesen morbid mozit kapunk, kiváló alakításokkal és közhelyes, kifejtetlen problémafelvetéssel, valamint sajátos humorral. Értékelés: 60%

Olvasd tovább

0

A Pentagon titkai (The Post)

írta Nikodémus

Steven Spielberg visszatért: a hat évvel ezelőtti Lincoln után kivett néhány éves szabadságát feladva 2015-től immár újra régi tempójában dolgozik. Hogy másodvirágzásával mi, nézők is jól járunk-e, más kérdés; a döntésben pedig aligha segít az idei díjszezonra pozicionált legújabb filmje, A Pentagon titkai. Az itthon február végén bemutatott alkotás becsülettel végigveszi a klasszikus újságírófilmek összes toposzát, mégis inkább fontos, semmint kiemelkedő film.

Olvasd tovább

0

Fantomszál (Phantom Thread)

írta Nikodémus

Paul Thomas Anderson már megint titokzatoskodik. Miként két előző filmje, a Master és a Beépített hiba, a Fantomszál is ellenáll a kézenfekvő értelmezéseknek, sokkal inkább atmoszférájával ragad meg, hogy aztán alig eresszen. Két világ, egy kultúrkör, visszafogott elegancia és romboló indulatok, gyalázat és megaláztatás, pillanatnyi hév és rideg örökkévalóság… és egy bizarr kékszakállú-történet.

Olvasd tovább

1

Elit játszma (Molly’s Game)

írta Minime

Aaron Sorkin „belenyúlt a tutiba.” Molly Bloom korábbi olimpiai aspiráns sízőnő, majd a hollywoodi elit és a new yorki alvilág pókerjátszmáinak szervezőjeként szerzett hírnevet. Életrajzi művét az író-rendező Sorkin szinte tökéletesen adaptálta a mozivászonra. A filmben jelen van minden, ami a kapzsi, mértéktelenül mohó és erkölcstelen viselkedésmódot példázza az amerikai felső tízezer köreiből.

Olvasd tovább

0

Battle of the Sexes / Borg/McEnroe

írta Nikodémus

A tenisz ugyebár úri sport (no és idősebb tesója, a krikett), a foci pedig a proletárok szórakozása. Ma, amikor mindkettőt (sőt, minden tévéképes sportágat) felzabálta már a szórakoztatóipar, szinte kivehetetlenek már ezek az apró különbségek, noha pár évtizede komoly jelentősége volt még mindennek. Erre világít rá két, frissen kijött teniszfilm: győzelem és vereség relativitásáról, sporton túlnövő társadalmi ügyekről regélnek, s közben finoman pedzegetik a média hatalmát is.

Olvasd tovább

3

A víz érintése (The Shape of Water)

írta Minime

Guillermo del Toro legújabb felnőttekhez szóló története a hidegháborús korszakba, az 1960-as évekbe kalauzolja nézőit. A létjogosultság és életösztön, a fenntartások és elfogadások, morbid sztereotípiák és a csend magányosságának meséjében járunk. A hidegháború és az űrverseny Amerikájában, ahol csak az első hely számított, ahol az ember csak a hatalom kiszolgálója, amely a „személyt” csak a kívánt „győzelem” megszerzéséhez vezető út egyik eszközének tekinti. Nem beszélve minden egyéb létezőről.

Olvasd tovább

1

Fekete párduc (Black Panther)

írta Minime

Újabb Marvel-mozi, újabb szuperhős mutathatta meg oroszlán-, bocsánat, párduckarmait. Ezúttal Ryan Coogler rendezésében kapunk ízelítőt a wakandai nemzeti hős és védelmező kalandjaiból, a Fekete Párduc eredettörténetében. A karakter első megjelenése az Amerika Kapitány: Polgárháború moziban, illetve a stáblista utáni jelenetben tette egyértelművé, hogy az MCU újabb karakterrel bővült, és várhatóan szükségeltetik majd számára egy bemutatkozó mozi, amelyben önállóan kerül bemutatásra, mind eredete, mind pedig képességeinek kifinomultabb bemutatása. Nos, a várt film megérkezett a mozikba, és szemlátomást megfelelő illeszkedési pontot is talált a Marvel mindeddig felépített mozis világában.

Olvasd tovább

3

A kocsma közepén – Én, Tonya

írta Nikodémus

A posztmodern hozadéka, hogy a dolgok önazonossága meginog: jelentőségük csökken, marketingértékük növekszik. Így áll a helyzet tények utáni korunkban a sporttal is: eredeti értelme – miszerint test és lélek összhangjára tanít – elhalványult, miközben szinte teljesen lefoglalta magának a szórakoztatóipar. A szenzációhoz pedig lassan már nem is szükséges maga a sportesemény, világít rá Tonya Harding és Nancy Kerrigan műkorcsolyázó elhíresült története, melyben minden megvan, ami éltet egy szaftos botrányt. Craig Gillespie rendező megtehette volna, hogy az esetről szóló, hazánkban február 1-jén debütált filmjében csupán erre épít, ám ő többre vágyott: az Én, Tonya egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Meyerowitz Stories (New and Selected)

2018-02-meyerowitz-storiesírta Nikodémus

Danny (Adam Sandler) épp válófélben, s mivel nincs rendszeres jövedelme, kallódó negyvenesként apjához költözik egy időre. Harold (Dustin Hoffman) meg nem értett szobrászművész, aki negyedik feleségével (Emma Thompson) azon tanakodik, eladja művészházát, és öregségére egy kis nyaralóba költözik. A hírre befut Matthew (Ben Stiller), a sikeres üzletember és Jean (Elizabeth Marvel), a zárkózott nővér, s gyorsan felfordul a családi béke. A fiúk, miután egymás révén szembesülnek önnön hamisságaikkal, kénytelenek újrarendezni kapcsolataikat, végiggondolni sorsukat. Ki lázad, ki beletörődik, ki komoly elhatározásra jut – döntéseiket pedig észrevétlenül az apa személye mozgatja, aki talán maga is bánja, mekkora hatással volt gyermekei életére.

Noah Baumbach eddigi legérettebb filmjében ezúttal nem az élettől megriadó fiatalokat, hanem a végzetesen megfakult álmaikat cipelő középgenerációt ábrázolja szívig hatoló érzékenységgel, s ezt filmje formai jegyeivel is illusztrálja. Az eleinte rendezett dramaturgia lassacskán megkeveredik, és a végtelen párbeszédek tengerében csakhamar arra eszmélünk, az élet folyását magát tapasztaljuk.

(Megjelent: A Szív, 2018. február)

Olvasd tovább

0

Tragikus dominanciaharc – 50 éves A majmok bolygója

írta Nikodémus

2018-02-majmok-bolygója-1

(A kép innen való.)

Félévszázada, 1968. február 8-án mutatták be A majmok bolygóját.
Az évfordulóról egy hosszabb elemző-ismertető írással emlékezünk meg.

Habár nevezhető evolúciós tanmesének vagy társadalmi példabeszédnek is, Pierre Boulle 55 éve megjelent regénye és a belőle készült film-sorozat, A majmok bolygója valódi értelmében tulajdonképpen tükröt tart az emberiség elé. S ebbe őszintén belenézni szerfölött kellemetlen élmény. A tükörnek persze fel lehet róni, hogy torzít, ám mégis bennünk motoszkál a nyugtalanító érzés, hogy valójában mi vagyunk érzékcsalódás áldozatai, s a kegyetlen igazságot önámításunk takarja el előlünk.

Olvasd tovább

2

Röviden: The Cloverfield Paradox / Az útvesztő: Halálkúra / Nincs kiszállás / Ritual

írta Minime

The Cloverfield Paradox – Az év egyik meglepetéseként várt sci-fi filmje. A JJ. Abrams nevével fémjelzett Cloverfield franchise legújabb darabja, amely magyarázattal próbál szolgálni az első filmben látott események bekövetkeztére. A történet szerint a Föld túlnépesedett, energiaforrásai kifogyóban vannak, a nemzetek a háború küszöbére sodródtak. Azonban egy a világűrben elhelyezett, minden eddiginél nagyobb részecskegyorsító szerkezet – a Shepard – segítségével egy csapásra megoldhatóvá válna a bolygó energia utánpótlása és az életszínvonal fenntarthatósága. A kísérletben egy tudósokból álló csapat próbálja működésre bírni a Shepard-öt, azonban a számításaikba hiba csúszik, a kísérlet elhúzódik, majd a sokadik próbálkozásra a szerkezet túltöltődik és az egész űrállomást egy másik dimenzióba repíti. A tér-időben okozott zavar hatására az állomás dolgozói egyre furább jelenségekkel találkoznak, valamint a Földön is kitör a káosz, valami „nagy dolog” megjelenése miatt. A film egyszerre próbál humoros, ijesztő, mély, szórakoztató és titokzatos lenni. Sajnos azt kell mondanunk, mindebből talán csak az utolsó kitétel valósul meg hellyel-közzel, ugyanis a várt magyarázat helyett csak morzsákat kapunk és semmiféle indoklást az első filmben megjelent hatalmas lény előkerülésének okára. A szereplők játéka teljesen jellegtelen, talán az Avá-t alakító Gugu Mbatha-Raw emelhető ki, pedig jelen van a stábban egy Daniel Brühl is. Helyenként vicces, egyszeri megnézésre ajánlott, de semmiképpen nem maradandó és az előző két Cloverfield-mozinak nyomaiba sem érő alkotás a fiatal, nigériai Julius Onah rendezésében. Értékelés: 50%

Olvasd tovább

0

The Crown – 2. évad

írta Nikodémus

Az előző évadról itt esett szó.

A plakát nem is lehetne kifejezőbb: nő és férfi; királynő és herceg; feleség és férj. A mézeshetek (-évek) rég elmúltak, az arcok megkeményedtek, az államügyek megölik az intimitást, a rutin megfakította a szenvedélyt. A Crown második évada – miközben persze számba veszi a történelmet – elsősorban erről szól. Nem kell tartani csöpögős szappanoperától: egy-egy végsőkig feszített, remek dialógus foglalja keretbe a tíz részt, s tesz érdekeltté minket e két ember sorsában. Az újdonság varázsa elmúlt, de amíg Peter Morgan kreátor-író ilyeneket tud, érdemes követni a Netflix prémiusorozatát.

Olvasd tovább