0

Szép kis felfordulás – Nyolc és fél (Otto e mezzo, 1963)

írta Nikodémus

Egy északi nép tisztes rendezettségben megöregedett, precíz polgára bizonyára a címben olvasható megállapítással válaszolna egy klasszikus olasz életképre: mondjuk egy közlekedési csetepatéra, egy zajos vasárnapi családi ebédre vagy épp egy fordulatos focimeccs őrjöngő drukkereire. Federico Fellini idén hatvanéves mesterműve sokáig ugyanezt a munkacímet viselte, s a végül Nyolc és fél néven mozikba került alkotás immár hatvan éve minden, ami Itália.

Olvasd tovább

0

Avatar: A víz útja / A Hangya és a Darázs: Kvantumánia / Shazam! Az istenek haragja

írta Nikodémus

Avatar: A víz útja (Avatar: The Way of the Water) – Tudom, friss, első körös kritikával illett volna ünnepelnem James Cameron 13 év után befutott Avatar-folytatását, ahogy ezt minden becsületes mozirajongó teszi, de én sajnos már az első részért sem tudtam lelkesedni. Pedig a kontrollmániás kanadai kamionsofőr tényleg szépen tartja a téteket: a látvány továbbra is elképesztő (ennyiben tényleg moziünnep a film), a világépítés lenyűgöző (most épp a víz alá merülünk, de hogy!), a történet laposka és közhelyes (mintha egy 30 évvel ezelőtti blockbuster cselekményét látnám), ám azon az alapvető ellentmondáson most se sikerült túljutni, hogy egy mindenestül számítógép-generált, alapos energiafogyasztó művilág segítségével szeretnék a fejünkbe verni: vigyázzunk a bolygónkra. Cameron ezúttal eseménydúsra írta a forgatókönyvet (kár, hogy különösebb következmények nélkül), óránként műfajt vált (a második etap természetfilm, a harmadik egy hatalmas akciójelenet), és megpróbál minden fontos szálat kézben tartani. Ez nagyjából sikerül neki (bár a zeneszerző bálnaféleségeknél azért kuncogtam), és az okosteló-sorozatok meg streaming-filmek korában sikerült egy valódi moziélményt letennie az asztalra. De gondolatiságban, fantáziában most már továbbléphetne egy kicsit, ismeretlenebb területekre.

Olvasd tovább

0

Mosley (2020) / Lucky! (2022)

írta Nikodémus

Egészen különleges csillagállás kellett ahhoz, hogy két ember csaknem négy évtizeden keresztül uraljon egy kíméletlen versengésen és dollármilliárdos bizniszen alapuló sportágat, sőt: olyanná formálja, amilyennek ma ismerjük. Bernie Ecclestone és Max Mosley képes volt erre a bravúrra, noha egyikük sem patyolattiszta figura (és akkor még finoman fogalmaztam): hiányos műveltségű, agresszív viselkedésű, diktatórikus hajlamú, ugyanakkor ragyogó képességekkel, csalhatatlan ösztönökkel és bizonyos karizmával rendelkező emberekként nevük örökre összefonódott a Forma 1-gyel. Hogy kettejük közül ki volt a főnök és ki a szekundáns, első pillantásra könnyű rávágni, ám az összkép ezúttal is bonyolultabb ennél.

Olvasd tovább

0

Önfia vágta sebét – A sziget szellemei (The Banshees Of Inisherin, 2022)

írta Nikodémus

Ritkán készül igazán megrendítő mozgókép emberi kapcsolatok felbomlásáról. Filmen a szerelem is inkább születik, semmint elpárolog, s ha véletlenül utóbbi történne, azt többnyire sírós-veszekedős drámai nagyjelenetek kísérik. No de egy barátság? Martin McDonagh legújabb, egy évtizedig dédelgetett filmjében egy kicsiny ír sziget egyik lakója dönt úgy, hogy egyszercsak nem kér a másik társaságából. A magyarázatot pedig utóbbival mi is keressük.

Olvasd tovább

0

A bálna (The Whale, 2022)

írta Nikodémus

Darren Aronofsky úgy tűnik, cáfolta a régi mondást azzal a bizonyos folyóba lépéssel: kétszer egymásután sikerült aktuális, testi szenvedésről szóló filmjével visszacsábítania egy-egy hajdanvolt A-listás színészt Hollywood fősodrába. Idén ráadásul teljes a siker: a fiatal éveiben könnyed kalandfilmekben parádézó, majd kényszerűen visszavonuló Brendan Fraser idén Oscar-díjat nyert elkötelezett alakításáért. A súlyosan elhízott, magányos férfiről szóló A bálna (The Whale) viszont – noha valódi színészi jutalomjáték – mégsem ér fel az életmű eddigi színvonalához.

Olvasd tovább

0

Vádbeszéd a gazdagok ellen? – Újkeletű kapitalizmus-bírálat Hollywoodban

írta Nikodémus

Nem lehet véletlen: az utóbbi egy-másfél évben sorra mutatnak be olyan filmeket, melyek több-kevesebb (jobbára több) indulattal kritizálják a jelenkori gazdasági-társadalmi elit életmódját. Mark Mylod, Rian Johnson és Ruben Östlund persze nem jókedvében kanyarít antikapitalista üzenetet legújabb filmjébe, ám kétséges, hogy bírálatuk – túl a mindig izgalmas nyomozáson vagy a tettes megérdemelt leleplezésén – többre jut-e felszínes demagógiánál.

Olvasd tovább

0

Röviden: Boston Strangler / Azt mondta / Halványkék szemek / Ecc, pecc, ki lehetsz?

írta Nikodémus

Boston Strangler – 1968 után Hollywood úgy gondolta, újra nekivág az évszázad egyik legrejtélyesebb sorozatgyilkossági ügyének: egyedül élő nőket fojt meg perverz kegyetlenséggel egy ismeretlen tettes, ami a rendőrség mellett felkelti Loretta McLaughlin (Kiera Knightley meglepően visszafogott és precíz) újságíró figyelmét is. Ahelyett, hogy az újonnan kijött háztartási pirítósról csevegne az életstílus rovatban, Jean Cole-lal (Carrie Coon már megint remek) szövetkezve csakhamar a titokzatos ügy közepén találják magukat. A titkok mellett küzdeniük kell a kissé hanyag rendőrséggel és a hatvanas évek férfi-előítéleteivel is (ez családilag kicsit közhelyesen be is van mutatva), miközben komor zenére suhan a kamera sötét tereken, borús utcákon át. Matt Ruskin író-rendező szerencsére nem mutogatja a meggyalázott holttesteket, inkább a város lakosságának pánikreakcióit fonja össze a szövevényes, rengeteg holtvágányt megjáró nyomozással. Az illendőnél sajnos jóval erősebb Fincher Zodiákusának hatása, de annyi baj legyen, a hangulat és a tempó kiváló. Külön értéke az elegáns, visszafogott adaptációnak, hogy a régi film óta kiderült fejleményeket okosan építi be a cselekménybe, s bár a finálé kissé erőtlen, azért hagy némi lélek-borzongást a stáblistára.

Olvasd tovább

0

Méreg a szívben – Fűző / Tár (2022)

írta Nikodémus

Ritkán ismerjük be, de bizony rólunk is árulkodik, hogy hétköznapi küzdelmeinkben mivel és hogyan vesszük fel a harcot. Könnyű volna – s manapság divatos is – saját környezetünkre, neveltetésünkre vagy rossz beidegződéseinkre fogni hibás döntéseinket, ám a lényeg mégis csak az emberi szívben dől el. Különös módon ezzel a felvetéssel érkezett három hónap különbséggel két olyan film a hazai mozikba, melyek hősnői a társadalmi hierarchia legtetején lázadnak a rájuk kényszerített szerepek ellen.

Olvasd tovább

0

Sólyommadár? – Fiatalok útkeresése a kortárs magyar elsőfilmek tükrében

írta Nikodémus

Egy kort mindig nagyon érzékenyen jellemez saját ifjúságának viselkedése: mihez fordulnak a fiatalok? Milyen dilemmák foglalkoztatják őket? Mit fogadnak és mit utasítanak el? Az utóbbi években meglepően sok magyar, többségében független vagy minimál-finanszírozású elsőfilm érkezett fiatal alkotóktól, akik ifjú hőseikkel együtt keresik az érvényes létezést ebben a felforgatott XXI. században. Hogy eközben lázadnak? Hibáznak? Megbotránkoztatnak? Igen, az összkép vegyes – s mindenképpen izgalmas.

Várni, csak várni…

Évezred-fordulós alapélmény a késő-kamaszkori tanácstalanság: a korábban megszokott, biztosnak tűnő élet-választások meginogtak, s a szülők elszörnyedve nézik, hogy gyermekük bennragad a mama-hotelben, gyér munkáját ímmel-ámmal végzi, s elvárja, hogy harmincadik szülinapján is tortát kapjon anyutól.

Olvasd tovább

0

Röviden: Wednesday / Az Angolok / Hajsza a túlélésért

írta Nikodémus

Wednesday – 1. évad – Az az igazság, hogy a Netflix legújabb őrülete kihagyhatatlan, még akkor is, ha a dolognak összességében nagyobb a füstje, mint a lángja. Tim Burton már megint grimaszol, hozza bevált stábját (köztük Danny Elfmannel), és újra egy kívülállóról forgat, akit senki sem ért, és ezért gyanúsan méreget. Szerencsére a kölcsönös elfogadásról szóló tanmese kellemes kulisszák között van előadva, és jelentősen növeli a produkciós értéket, hogy egy popkulturális ikon(család) figuráiba van öltöztetve. Wednesday (Jenna Ortega) a legendás Addams família nagyobbik gyermekeként intézi el a nyitójelenetben, hogy anyja (Catherine Zeta-Jones) elküldje saját egykori alma materébe, a mindenféle fura szerzetek gyűjtőhelyéül szolgáló speciális akadémiára. Blazírt stílusú hősnőnk mindjárt összeismerkedik egy idegesítő vérfarkassal (Emma Myers), a kiismerhetetlen igazgatónővel (Gwendoline Christie zseniális), felbukkan Izé, és természetesen az első nyugtalanító bűnügy. A krimiszál élvezetesen vegyül a diákos-iskolás felnövéstörténettel, s az is üdítő, hogy notóriusan feketébe öltöző Szerdánk következetesen menekül felbukkanó férfi hódolói elől. A rejtély persze kiszámítható, és végül elcsattan egy csók is, Jenna Ortega azonban nemcsak karakterét uralja, hanem az egész sorozatot is (az a tánc…): remekül egyensúlyozik a jéghideg kellem és az érzelmek finom kifejezése között. Sebaj, dübörög helyette Elfman unásig közhelyes gothic-szimfonik-muzsikája – és a siker láttán tuti érkezni fog a folytatás is.

Olvasd tovább

0

Orfeusz alászáll – Babylon

írta Nikodémus

A film elkészültéről itt olvashatsz.

Damien Chazelle egy kirobbanó energiájú sportfilm (Whiplash), egy önironikus musical (Kaliforniai álom) és egy szikár dráma (Az első ember) után újra tobzódik a filmvásznon: a még januárban bemutatott Babylon grandiózus freskója száz évvel repít vissza minket az időben, hogy megmutassa, milyen áldozatokkal váltott Hollywood némafilmről hangosfilmre.

Olvasd tovább

0

A Fabelman család (The Fabelmans)

írta Nikodémus

Új Oscar-szezon, új Spielberg-film, ugyan, mi hiányozhat még? Korunk talán legismertebb hollywoodi rendezője idén megint ringbe száll a korábban már kétszer elnyert aranyszoborért, s mindent bevet, hogy meggyőzze az Amerikai Filmakadémia ítészeit: tiszta szívű gyermekhőst léptet fel, ámuló tekinteteket mutogat, kalandot fabrikál, mozivarázslatot csihol – s mindezt bőséges nosztalgiával tálalja. Az idei díjszezonra pozicionált A Fabelman család a rendező gyerek- és ifjúkorába röpít vissza minket, hogy két és fél órában meséljen egy zsidó családról az ötvenes évek Amerikájában.

Olvasd tovább