0

Röviden: Gyerekjáték / Annabelle 3. / Shaft / Gyagyás gyilkosság / Szupercella 3.

írta Minime

Gyerekjáték (Child’s Play) – Chucky visszatért. Ezúttal nincsen voodoo, nincsen misztikum, csak egy sértett programozó, aki a legújabb digitális Pajti babából kiiktatja az összes biztonsági protokollt, aminek eredményeként kapunk egy botrányosan gyenge utánzatot a hajdan mégiscsak klasszikus és popkulturális ikonná váló baba kalandjaiból. Igazából a régi sem volt különleges alkotás, de a részek előrehaladtával az eredeti Chucky prosztó humora adott egyfajta Zs-filmes varázst az egész szériának. Ezúttal ez sem igazán működik. Andy (Gabriel Bateman) igazi idiótaként viselkedik a filmben, nem beszélve a felnőttekről anyja, Karen (Aubrey Plaza) vezetésével. Lars Klevberg a Polaroid után egy remake-t kapott, és sajnos nem igazán sikerült emlékezetessé tennie azt. A történet butus és egyszerű, de legalább a gyilkosságok és néhány kretén húzás a szereplőktől egészen szórakoztató. Nem egy világmegváltó alkotás, de a hanyatló horrorok korában ez is megér annyit, mint bármelyik másik gyenge idiotizmus. Értékelés: 50%

Olvasd tovább

0

Röviden: The Boy Called Sailboat (2018)

Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy kisfiú, akit Vitorlásnak hívtak. Senki sem tudja, szülei miért így nevezték el, barátai, ismerősei értetlenkedtek egy kicsit, aztán elfogadták – mert a kisfiú kedves volt, de leginkább csöndes. Kimaradt a nagy iskolai bunyókból, a tanulás után mindig engedelmesen hazament, hogy a fociőrült szomszéd sráccal múlassa az időt, s figyelje az otthonukat támasztó gerendát. Mert ez a gerenda bizony fontos volt, még az életnél is fontosabb: ha elmozdul, aprócska otthonuk azonmód ripityára törik. Ezt pedig a melós apa és a háziasszony anya nem engedheti meg magának. Mikor már öt rózsafüzér és nyolc segítő szent képe vigyázza a gerendát, a fiú úgy gondolja, új életcélt keres magának: beszerez egy ukulelét, hogy dalt írjon a városi kórházban haldokló nagyinak. Igen ám, de az ének olyan jól sikerül, hogy a fiú mindenkit lenyűgöz vele a tornatanártól az iskolatársakon át a buszvezetőig. Délutáni muzsikálása helyi látványossággá avanzsál, a világ felfordul körülötte, de őt egyre csak az hajtja, hogy örömet szerezhessen a beteg nagyinak.

Cameron Nugent ausztrál gyerekszínészből lett író-rendező debütáló nagyjátékfilmje lehetne akár a szokásos súlytalan tündérmese-sztori is, ám alkotónk saját útját rajzolja meg a nehéz sorsú, tehetségével mindenkit elkápráztató fiúban, aki éppoly természetességgel veszi a (zenei) csoda bekövetkeztét, mint egy-egy tragikusabb életfordulatot. A kopár táj megszomjasít, a bájosan elrajzolt mellékkarakterek mosolyogtatnak, a történet finom szimbolizmusa pedig a stáblista után kezd el működni bennünk. Mivégre hát a boldogság? El tudjuk-e fogadni, hogy mindenkihez másképp kopogtat be? A dal pedig, ami tündérmesénkben annyi örömöt okoz oly sokaknak, a néző számára néma marad: a boldogság titka megfejthetetlen.

(Megjelent: A Szív, 2019. július-augusztus)

Olvasd tovább

0

A kis kedvencek titkos élete 2. (The Secret Life of Pets 2)

írta Szenilla

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a lehetőséget
a UIP-Duna Filmnek, a Cinema City Arenának,
és persze Nikodémusnak és Minime-nek.

Csillogó szemű szőrgombócokkal nem lehet nagyot hibázni – tudja ezt az Illumination is, így hát kapott az alkalmon, és meglovagolta A kis kedvencek titkos élete első részének hullámait, elérkezve ezzel tizedik egész estés filmjéhez. Na de. Hány olyan produkcióra emlékszünk az elmúlt időszakból, amely a folytatással überelni tudta a korábbi sikereit? Ugye nem túl sokra…

Az első rész 2016 nyarán került a mozikba, és már az első héten 100 millió dollár felett hozott hazai viszonylatban. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy az Illumination már-már szemtelenül alacsony költségvetéssel dolgozik (csak hogy érzékeltessük: a Toy Story 4 például két és félszer ennyiből készült el), így a siker e tekintetben szinte garantált. A költségek rendszerint már a premiert követő első egy-két héten belül megtérülnek. A kis kedvencek 2. is hozta a papírformát. Az első hét nem sikerült ugyan túl jól (jobb helyeken ugyanis már június elején bemutatták), de hamar szépített, a teljes bevételt tekintve viszont minden bizonnyal nem kerül a legsikeresebb Illumination filmek közé.

Olvasd tovább

1

Pókember: Idegenben (Spiderman: Far from Home)

írta Minime

A nyár Marvel-kalandja megérkezett. Könnyednek ígérkező, mégsem teljesen tét nélküli le- és bevezető történet a 3. és 4. fázisok határán. Peter Parker kirándulni megy, és vele együtt útra kel a kaland is. A barátságos Pókember ezúttal is igyekszik ugyanaz maradni, aki mindig is volt, ám lehet a megoldandó feladat ezúttal nagyobb erőfeszítést igényel főhősünk részéről, mint az előző kalandban, hiszen ezúttal egy másik dimenzióból érkező fenyegetéssel kell szembenéznie, amire talán segítség nélkül nem lenne képes. Jon Watts rendező legújabb Pókember mozija ott folytatja, ahol előzőleg abbahagyta, mégsem feledkezik meg a Végtelen Háború és a Végjáték okozta sokkról.

Olvasd tovább

0

De profundis – The Dirt / Heavy túra / A sötétség gyermekei (2018)

írta Nikodémus

Minden művészet annyit ér, amennyit mozdítani tud egy határhelyzetbe került lelken. Kegyetlen mérce, de sokan vallják igazságát. Persze nem mindegy, milyen irányba lök az adott mű adott pillanatban, s itt mutatkozik meg a művészet – és ezen belül is talán a legtestetlenebb ág, a zene – misztériummal felérő hatalma: felemelhet vagy letaszíthat. Sokan már ennyivel is beérnék a popkultúra csömört okozó áradásában: mindegy, mi ér, csak legyen hozzá közöm. Marcel Duchamp műtárgyként kiállított vécécsészéje óta provokációnak nevezzük az ilyesmit, s számosan akadnak, akik így tekintenek a rock különböző válfajaira, azokon belül pedig különösen is a metálzenére. Gyors egymásutánban három film is kijött a közelmúltban, mely ennek a különös szubkultúrának a viszonyaival foglalkozik – hol botrányos, hol kedélyes, hol drámai hangnemben, ám rendre kizárólag a felnőtt nézőket megszólítva.

Olvasd tovább

0

Toy Story 4

írta Nikodémus

Van egy olyan érzésem, hogy a Toy Story-filmek nem csupán a gyártó Pixar stúdió vagy úgy általában véve az animációs film sorsára reflektálnak, hanem személyesen a két alapító, John Lasseter és Ed Catmull közös történetét örökítik meg. Mindez az egyébként szépen lezárt trilógia után szkepszissel várt, de pozitív meglepetést okozó 4. rész erősítette meg bennem: Woody és Buzz sztorija furcsa módon épp afelé kanyarog, ahogy hőseink, a 3D-animációt feltaláló, azzal kasszát robbantó, majd a Disney kebelére megtérő filmguruké. Nincs ezzel semmi gond, hisz a Pixartól (épp a kezdő Toy Story nyomán) rétegzett, többértelmű fabulát várunk immár évtizedek óta, és legújabb filmjük tökéletesen meg is felel ennek az elvárásnak. Talán túl tökéletesen is.

Olvasd tovább

0

Kells titka (The Secret Of Kells, 2009)

írta Nikodémus

Popkulturális divatja ugyan már rég lecsengett, ám Írország még mindig a világ egyik legkülönlegesebb szeglete: gyönyörű zöld tájak, titokzatos kelta múlt és öntudatos (gyakran politikailag is értelmezhető) katolicizmus keveredik ennek az elnyomással és megfogyatkozással bőven megvert kis népnek a történetében, akik mostanság talán épp azért olyan nyugisak, mert mindent átéltek már. Néplélek-boncolgatásra vállalkozni persze túlzás lenne Tomm Moore és Nora Twomey sokszoros díjnyertes animációs filmjének kapcsán, de mégsem teljesen alaptalan: az épp tíz éve bemutatott Kells titka ugyanis az írek nemzeti kincse, a jelenleg Dublinban őrzött Kellsi kódex köré építi történetét.

Olvasd tovább

2

Setít zsaruk a Főd körű (Nem in Black: Disillusional) – rendhagyó kritika

írta Minime

Thor (Chris Hemsworth) és Valkűr (Thompson, nem Teca, hanem Tessa) megmenti a világot a Kaptár nevű interdimenzionális lény támadásától és közben felvonultatják a legújabb Armani vagy Gucci – fene tudja – öltöny- és kosztümkollekciót. Szintén a kifutón látható kollekció részét képezi Emma – ő egy másik és menő  – Thompson és Liam – ez nekem tényleg jól áll – Neeson is. Ja és Ethan Hunt legújabb „babája” (Rebecca Ferguson) is szerepel a filmben, két villogószempárként fellépő francia ikertáncos mellett, akik amúgy lehettek volna hajléktalanokból verbuvált statiszták is. A giccsparádé karmestere F. Gary Gray, a kollekciót színpadra álmodó tervezők pedig Art Marcum és Matt Holloway – nem hiszem el, hogy ezeknek közük volt a Vasemberhez – nevű idióták. A helyszín ezúttal valóban a világ körül létezik, hiszen benne van New York, London, Párizs, Marrakesh és a Hős utca is. Ja legutóbbi nem, csak képletesen.

Olvasd tovább

0

The Highwaymen / Triple Frontier

írta Nikodémus

A töprengő, vívódó férfi alakja filmtörténeti közhely: gondoljunk csak a korai idők melodrámáira, a film noirra vagy a western 60-as évektől megváltozó jellemű hőseire. A(z anti)hős, aki kezdetben nem találja helyét a rászabott környezetben, majd emberére (avagy feladatára) talál, végigküzdi a játékidőt, és végül megdicsőül – számtalan hollywoodi sikerfilm cselekményének alapváza ez. A dolog ott kap érdekes fénytörést, hogy az összetett karakterű urak mellé mostanság a hölgyek is felsorakoznak (lásd múlt heti kritikánkat), sőt, úgy tűnik, mintha átvennék az uralmat a popkultúra színes, szélesvásznú egén. Idén tavasszal két Netflix-film is megmutatta, hogy nem járt le még a megtévedt férfiak ideje.

Olvasd tovább

0

Fémes íz – Chernobyl minisorozat

írta Nikodémus

Mindenkinek, aki élt egy kicsit a kelet-európai szocializmusban, megvan a saját története Csernobilról: a nyugati sajtóból táplálkozó pletykák, a hírek és álhírek (mit csináljunk a kerti salátával, szellőztessünk-e, együnk-e jódozott sót stb.), a hivatalos csatornák bornírt hallgatása, a helyszíni magyar likvidátorok vagy a hegyeshalmi vagonmosók tragédiája, a Pakssal kapcsolatban megnövekedett (egyébként alaptalan) félelmek, s mind fölött az ökölbe szorított kéz. A döbbenettel vegyes tehetetlen indulat, hogy az idióta elvtársak ezt is megtehetik: beszennyezik a fél világot, és egyszerűen nem akad annyi józan ész, ami megszólalhatna a Lenin-mosott agyakban (ne feledjük, ekkor már javában készítik elő a bős-nagymarosi agyrémet). Az HBO nem akart mozgóképes wikipédia-cikket gyártani a szörnyű katasztrófából, Craig Mazin író-kreátor pedig szerencsére eléggé őrültje volt a témának ahhoz, hogy tisztességes és pontos megfilmesítés készüljön.

Olvasd tovább

0

Godzilla 2. / Mami / The Perfection / Greta / Anya / A professzor

írta Minime

Godzilla 2. – A szörnyek királya (Godzilla II: King of Monsters) – Gyakorlatilag a 2014-es Godzilla-mozi közvetlen folytatása, amelyhez az átmenetet maga a lény és néhány szereplő (Sally Hawkins, Ken Watanabe) jelenléte biztosítja. A Russell család drámázásán keresztül lehetünk tanúi Godzilla és társai hatalmas pusztításainak. Mark (Kyle Chandler) és Emma (Vera Farmiga) az első rész eseményei során elveszítik fiukat, és ez tönkreteszi kettejük kapcsolatát. A férfi gyászát a szörnyek kiirtásával enyhítené, míg a nő szeretné feltámasztani a Titánokat, hogy ők hozzák „egyensúlyba” a bolygót és annak állapotát, és ehhez segítségére van az „ORCA” elnevezésű hangutánzó szerkezet, amellyel a Titánokat „elvileg” irányítani lehet. Lányuk, Madison (Millie Bobby Brown) őrlődik szülei között és testvére elvesztése miatt, nem igazán találja a helyes irányt, így egyfajta „mérlegnyelvet” reprezentál a szüleit hajtó motivációk között. Ökoterroristaként feltűnik még Charles Dance is a filmben. Godzilla pedig szép és nagy és rombol, természetesen nemes céllal és emberi motivációkkal felvértezve. Az egész játékidő a karakterek rángatásáról és a szörnyek közötti összecsapásokról szól, amit helyenként felönt a Russell család drámázása és a tudósok teljesen felesleges és logikátlan fecsegése. Michael Dougherty írt és rendezett egy újabb olyan filmet, amelyre semmi szükség nem volt, hiszen Godzilla sztoriját nem lehet többféleképpen elmesélni, ahogyan King Kong-ét sem lehetett. Mondjuk éppen kettejük közös filmje lesz a sorozat következő darabja. Szóval kapunk egy gyenge-közepes, látványorientált, érzelmekkel felhígított, „láttuk már ezt korábban” élményt. A sok új lény pedig az egyre-másra megjelenő Transformers- és Tűzgyűrű-filmek látványelem-bővítéseire hajaz. A nevesebb színészekért kár, de gondolom, kellett a pénz. Értékelés: 50%

Olvasd tovább

0

Családi bunyó / A férfi mögött

írta Nikodémus

Olyasmi történik manapság a szórakoztatóiparban, amiről a századelő szüfrazsettjei vagy a hatvanas évek nőjogi mozgalmai legfeljebb csak álmodhattak: a női nézőpont betört a fősodorba. Magazincikkek ezrei, inspirációs előadások sokasága és bestseller-kötetek tucatjai hangsúlyozzák a női értékek fontosságát, s a hullám a filmipart sem kerülte el. Két éve szinte világforradalomként ünnepelte Hollywood, hogy végre sikeres szuperhősmozi készült női főhőssel (Wonder Woman), és a rivális képregénystúdiótól az idei évre is jutott egy hasonló témájú film (Marvel Kapitány). A minőség persze hagy némi kívánnivalót maga után (főként a leegyszerűsített karakterábrázolás és az otrombán megfogalmazott üzenet miatt), ám szerencsére nem kell latexruhás szuperemberekkel bajlódnunk, ha izgalmas történeteket akarunk látni nőkkel a főszerepben.

Olvasd tovább