0

Sound Of Metal / Another Round

írta Nikodémus

Önfeledtség és önelvesztés között, noha nyelvtanilag hasonlónak gondolnánk őket, bizony komoly a különbség: az egyik valamiféle elemelt, de mindenképpen pozitív állapot, utóbbi épp ennek ellentéte. A két kifejezés azonban veszélyesen közel is kerülhet egymáshoz, ahogy ezt két, mozi helyett sajnos csak az internetről elérhető film is tanúsítja, melyek hősei – egy fokozatosan megsüketülő dobos és egy alkohollal veszélyes táncba kezdő tanár – egyaránt megtapasztalják a mámor felemelő és romboló hatását.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Nest / The Good Liar / Wild Mountain Thyme

írta Nikodémus

The Nest – Verőfényes családi ház, elegáns fényképezés, ígéretes főcím… az ablak mögött egy sikeres üzletember telefonál, láthatóan feldobódva. Minden adott egy remek családi sztorihoz, az egyetlen zavaró tényező hősünk nyugtalanító nevetése – pontosabban vihogása. Jude Law mestere ennek a sármos, ugyanakkor felkavaró vihogásnak, s ez meg is adja az alaphangot filmünkhöz. Rory (Law) mindennap intim(nek szánt) gesztusok kíséretében kelti fel feleségét, Allisont (Carrie Coon), s egyik nap azzal hozakodik elő, hogy költözzenek vissza Angliába, mert ott hatalmas szerencse fog rájuk mosolyogni. A nő kicsit hezitál: nehezen hagyná ott bevált és szeretett hivatását, a lovakkal való foglalkozást, de párja megígéri, magával hozhatja szeretett elfoglaltságát. Az átcuccolás megtörténik, mi pedig elhűlve figyeljük az ódon, rideg, vaksötét kastélyt: ez volna az új otthon. Sem a szülők, sem a két gyerek nem találja a helyét, az iskolában nem úgy mennek a dolgok, és a férfi új munkahelyén sem. A bizalom lassan elapad, és helyébe lép az acsarkodás, melyet kitűnő érzékkel ábrázol Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene): a kezdeti idillről fokról fokra derül ki, hogy csupán illúzió volt, s szinte minden beállításban találunk valami enyhén fenyegetőt. Szerencsére semmi sem ugrik elő a sötét sarkokból (rendezőnk okosan kerüli a horrort), és nincs részünk teátrális nagyjelenetekben sem (semmi olcsó Oscar-vadászat), helyette filmünk a lélektani folyamatokra koncentrál: milyen az, amikor eleve ingatag alapra épül egy család, melynek széthullásához elég néhány nem túl erős, de jól irányzott külső behatás. Az a vihogás… az pedig még bőven a stáblista után is kísért.

Olvasd tovább

0

Mank

írta Nikodémus

Ha David Fincher filmet rendez, arra érdemes odafigyelni. Legyen szó nagyvárosi bűndrámáról, fekete humorú szatíráról vagy melankolikus életrajzi portréról, korunk posztmodern veszteségkrónikása rendre a magunk köré szőtt álvalóságok fojtogató szorítását, s a bennük való elveszettségünk okait kutatja. Ezúttal úgy tűnik, Fincher hat évnyi producerkedés és sorozatkészítés után könnyedebbre vette a figurát: legújabb nagyjátékfilmjében elhunyt édesapja hátrahagyott forgatókönyvéből meséli el nekünk Hollywood egyik legnagyobb mítoszát, Orson Welles Aranypolgárjának születését, mégpedig a forgatókönyvíró, Herman J. Mankiewitz szemszögéből.

Olvasd tovább

0

Ásatás (The Dig) / A kapitány küldetése (News of the World)

írta Nikodémus

A múlt sok mindenre jó, többek között elmerülni benne, vágyakozni rá, és pajzsként használni a gyakran szörnyűnek érzett jelen ellen. Nevezhetjük nosztalgiának vagy eszképizmusnak, a filmvilág gyakran él ezzel a trükkel, főként olyan időkben, amikor a kortárs társadalmi-kulturális viszonyok nem éppen a legideálisabbak. Feltehetnénk a kérdést persze, hogy ezek egyáltalán mikor voltak “ideálisak”, két filmünk azonban nem megy ilyen mélyre: az Ásatás (The Dig) és A kapitány küldetése (News of the World) nagyrészt megelégszik a felidézett kor feletti merengéssel, enyhe kultúrkesergés kíséretében.

Olvasd tovább

1

Pieces of a Woman

írta Nikodémus

Tíz éve alig gondoltuk volna, hogy a magyar film újra kapós cikk lesz a világ kultúrtrendjeit diktáló Hollywoodban, aztán jött Nemes Jeles László, Deák Kristóf és Enyedi Ildikó diadalmenete. Az újabb csoda pedig itt kopogtat az ajtón: Mundruczó Kornél első angol nyelvű rendezése, a Netflix-en január 7-én bemutatkozó Pieces of a Woman (magyarul a színházi változat címe után Női részek) olyan elemi erejű élmény nézőjének, hogy a stáblista lepergése után is csak keressük a szavakat. Nehéz dadogás nélkül szólni egy olyan filmről, amely egy házaspár közösen megélt tragédiáját meséli el, plakátján ott díszeleg Martin Scorsese neve, két díjat már nyert a tavalyi Velencei Filmfesztiválon, s az Oscar-díj sincs messze.

Olvasd tovább

0

Wolfwalkers

írta Nikodémus

Izzadjon bármekkora szerverpark a hollywoodi nagystúdiók tőszomszédságában, a mozicsodához nem elég a szoftver rideg számítása: az csak akkor születik meg, ha emberi kreativitás és verejték tapad hozzá. Míg a jórészt számítógépes vizualizációval készült kortárs képregényfilmeket elnézve úgy érezzük, rájuk férne egy alapos hozamkorlátozás, Tomm Moore rendező következetesen jár az ellenkező úton, hogy kézműves animációval készült tündérvilágokat nyisson meg számunkra. A tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, majd több mozis premierdátum után végül az AppleTV+-nál bemutatkozó Wolfwalkers (Farkasjárók) már most az év egyik legvarázslatosabb filmélménye.

Olvasd tovább

0

Röviden: Az éjféli égbolt / A chicagói 7-ek tárgyalása / Ma Rainey

írta Nikodémus

Az éjféli égbolt (The Midnight Sky) – A Föld lakosságát egy globális katasztrófa pusztította el, az emberiség maradéka a talajszint alá kényszerül. Az egyetlen kivétel az agg Augustine (George Clooney), aki egyfajta utolsó hírmondóként a sarkvidéki kutatóbázison marad, ám hirtelen akad egy földi meg egy égi társa, utóbbi egy visszatérő űrhajó legénységének képében. Clooney és a scifi? Nem is áll távolabb egymástól a kettő, gondolhatnánk (bár a Gravitációt hősünk már diadalra vitte röpke 8 évvel ezelőtt…), ám a sikerregény (Lily Brooks-Dalton), a kurrens téma és a Netflix csábítása a szokásosnál is jobban elgyengíthette mindig vigyorgó amorózónkat: legfrissebb rendezése az ígéretes kezdet után a Noé, a Sarkvidék és a már emlegetett Gravitáció (avagy Mentőexpedíció?) vontatott keverékévé válik, s nagyjából a játékidő felénél elhagyja a logika utolsó cölöpjeit is. Felvonul itt minden: öregkori demencia/számvetés, a világ sorsa feletti búsongás, barát/bajtárs-halál, családi melodráma, hősi önfeláldozás, ám a premier plánban mutogatott, kisírt szemű karakterek egyikéről sem tudunk meg annyit, hogy érdekeljen a sorsuk. A hosszan elnyújtott, könnyzacskó-durrogtató finálé kínos egyértelműséggel szavalja el nekünk, nézőknek a kortárs kultúrbal trendi világmegfejtését: tisztelj minden kisebbséget, vigyázz a bolygóra, és persze hajrá, vegánok! Clooneyt sajnos elhagyta rendezői arányérzéke, és nem először.

Olvasd tovább

0

Egymásra utalva – A 2020-as Faludi Filmszemléről

írta Nikodémus

Közösségben – ez volt a mottója a tavaly immár huszonharmadik alkalommal megrendezett Faludi Nemzetközi Filmszemle és Fotópályázatnak, s e kifejezésnek 2020-ban különleges többletjelentést adott az egész világot térdre kényszerítő koronavírus-járvány. A november 18-21. között online megrendezett fesztiválra csaknem 400 filmes és 100 fotópályázat érkezett.

Nem volt tehát könnyű dolga a zsűrinek (Pavel Lungin, Radu Jude, Nagy Dénes, Lázár Kovács Ákos), amikor meg kellett birkóznia a mintegy félezer beadott munkával: a jezsuita háttérrel megrendezett szemle eddigi történelme kiváló példa a türelmes építkezésre, melynek jutalma az évről évre emelkedő művészi színvonal. A szemle az idők során az egyik legfontosabb rövid- és dokumentumfilmes eseménnyé nőtte ki magát, ahol rendre új tehetségeket lehet felfedezni a fiatal alkotók között.

Olvasd tovább

3

Wonder Woman 1984 (WW84)

írta Minime

Az előző részről itt olvashatsz.

Őszintén szólva eléggé tróger egy évet írunk, és sokan vártak valamire, amitől talán kicsit jobb kedvük lesz, ami pótolja az elveszett élményeket, időt, a kimaradt lehetőségeket, és ha mást nem is kaptak, karácsonyi ajándékként, a húzása miatt borzasztóan támadott Warner elindította a Wonder Woman franchise második epizódját mind a mozikban, mind az HBO Max streaming-szolgáltató műsorán. Kárpótolja ez bármelyikünket? Nos, kellene, de ismerve az embereket és a mai világ működését, sajnos nem fogja.

Olvasd tovább

0

The Mandalorian – 2. évad

írta Nikodémus

Ilyen érdekesen (és gyorsan) változnak a trendek: amíg a Disney kezében szép lassan kifáradt a nagyjátékfilmes Star Wars, egy szinte mellékprojektnek induló kis sorozatocska (khm) újra berobbantotta a rajongást. Elég volt hozzá egy forradalmi vizuális technológia, egy kúl karakter (a srácoknak) és egy cuki kisgyerek (a csajoknak). Jon Favreau és Dave Filoni receptje persze csak első pillantásra tűnt ilyen egyszerűnek: jó érzékkel ismerték fel, hogy a nosztalgiát és az easter egg-eket sokkal rétegzettebben kell adagolni, mint az egyre romló emlékű VII-IX. epizódban. Többek között emiatt is tudtak szintet lépni most A mandalóri (The Mandalorian) második évadára.

Olvasd tovább

0

Ha Isten úgy akarja (Se Dio vuole, 2015)

írta Nikodémus

Nincs igazi hit kétség nélkül – szól a széles körben emlegetett bölcsesség, ám ha komolyabban belegondolunk hit és kétség viszonyába, már nem is olyan egyértelmű a dolog. Edoardo Maria Falcone filmje, a hazai mozikban öt éve bemutatott Ha Isten úgy akarja szokatlan modorban, ám remek éleslátással járja körbe kétely és meggyőződés kapcsolatát.

Olvasd tovább

0

Röviden: Karácsonyi ének (2019) / Egy nagyon angolos botrány (2018) / Tudhattad volna minisorozat

írta Nikodémus

Karácsonyi ének (A Christmas Carol, 2019)Dickens regényét nagyjából ezredszerre dolgozzák fel az épp aktuális alkotók, s a népszerű kisregényből már eddig is annyiféle verziót láttunk, amiből nehéz volna “autentikusat” választani. Nem is kell: a viktoriánus korabeli Anglia nagy ismerője épp ilyen színes és sokrétű meseként képzelhette el művének világát. A BBC most az elég jó pedigréjű Steven Knight irányítása mellett gondolta újra mindenki kedvenc karácsonyi meséjét, ám jó lesz, ha vigyázunk a már beizzított családi vetítéssel: Nick Murphy rendezése minden, csak nem gyerekbarát. A háromszor egy órányi minisorozat megtartja ugyan a kisregény főbb cselekményszálait, ám bizonyos részeket alaposan továbbgondol (járunk a túlvilágon, a purgatóriumban, a múltban, a jövőben stb.), s a dialógusokat ennek megfelelően teljesen újraírja. A borzongató horrorelemek és a lélektani hitelesség a forgatókönyvíró Knight érdeme, a hangulat csillagos ötös, a színészgárda pedig elsőrangú, élen Guy Pearce-szel, aki szerencsére nem a sokszor látott morgolódós Scrooge-t akarja eladni nekünk századszorra, hanem egy rideg racionalitással érvelő, mélyen cinikus és megkövesedett lelkű figurát állít elénk. A feldolgozás nagy erénye, hogy könnyfacsarás nélkül tágítja ki főszereplője életének múltbéli történéseit, hozzájárulva annak összetett lelki portréjához, egyúttal felrajzolva a mából már idillinek láttatott korabeli Anglia nyomorgó társadalmát. Van olyan pillanat, ahol felszisszentem, hogy ez már talán túl sok (pl. a bentlakásos iskola vagy az egykori üzlettárs átejtése), de a minisorozat többnyire elegánsan simítja bele narratívájába összes innovációját. Csillogás helyett kosz, fénysorok helyett sötét árnyak – izgalmas, kijózanító interpretáció, szigorúan felnőtteknek.

Olvasd tovább