0

Testvérlövészek (The Sisters Brothers, 2018)

írta Nikodémus

Lövések dördülnek a vaksötétben. Épp csak a torkolattűz parázslik fel, majd kiáltás hallatszik. Nem halálhörgés, nem is diadalüvöltés: bizonytalankodó kurjantások. Megvan? Sikerült? Hol a többi? Pár pillanatra a néző is elveszti a fonalat, aztán kiderül minden: egy éjszakai rajtaütést izgulhattunk végig. Hangzatos főcím, napszítta kopár táj vagy diadalmas filmzene helyett ilyen szokatlanul kezdődik Jacques Audiard (Halálos szívdobbanás, A próféta, Rozsda és csont, Dheepan – Egy menekült története) legújabb, Patrick DeWitt regényéből készült filmje, a március legvégén itthon is bemutatott Testvérlövészek, és a meglepetéseknek még nincs vége.

Olvasd tovább

4

Röviden: Shazam! / Kedvencek temetője / A csempész / Dragged Across Concrete

írta Minime

Shazam! – Egy ősi varázsló, Shazam (Djimon Hounsou) bajnokát keresi immáron hosszú-hosszú ideje, ám egyik kiválasztott sem felel meg a tisztaszívűség elvárásának. Az egyik korai esélyes Thaddeus Sivana (Ethan Pugiotto, majd Mark Strong) olyannyira a varázsló és főleg annak ősellenségei, a Hét Főbűn materializált szörnyeinek bűvkörébe kerül, hogy évtizedeken át kutatja a visszautat Shazam-hoz és annak hatalmához. Végül a nevelőszülőkhöz kerülő kissé balhés Billy Batson-ra (Asher Angel) esik a varázsló választása, aki megörökli annak minden erejét, és szembeszáll az időközben a bűnöket kiszabadító Dr. Sivanával. Billy a varázsló nevének kimondásával aktiválja képességeit, és egyben rögtön fel is ölti annak felnőtt alteregóját, az új Shazam-ot (Zachary Levi). Egyetlen barátja a szuperhősök terén különösen tájékozott Freddie (Jack Dylan Grazer), aki segíti felmérni Billy újdonsült szupererejének határait és korlátait, amelyet tovább nehezít a felnőtt küllem szokatlan mivolta. Hősünk lassan felméri önmagát és a család fontosságát, majd szembeszáll a gonoszokkal, ám addig és aközben is rengeteg vicces szituációba keveredve szórakoztatja a nagyérdeműt. David F. Sandberg rendező korrekt DC filmet rakott össze amelyben minden korosztály megtalálja a neki szóló mondanivalót és éppen ezért kellemesen elszórakozik, ugyanakkor érezhetően a tizenéveseknek készült a film. A szereplők jól játszanak, Levi és a gyerekhősök egészen remek alakításokkal lepnek meg minket. A DC-re ismét igazzá vált az a felvetés, miszerint ha az univerzumépítésben el is maradnak a riválistól, önálló saját lábon álló hősfilmekkel felvehetik a versenyt. Értékelés: 70%

Olvasd tovább

0

Röviden: Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace, 2018)

írta Nikodémus

Sűrű erdő – burjánzó aljnövényzet, magas szálfák, vízpára és napsütés. A zöldellő lombok között feltárul egy parányi otthon: sebtében összetákolt, mégis gondoskodó törődésről árulkodó lak, amelynek minden szegletét a praktikus célszerűség uralja. És az átmenetiség: egy férfi (Ben Foster) és egy lány (Thomasin McKenzie) ül egymással szemben. Egyikük tüzet csihol, másikuk az aznapi ételt vágja fel. Szó alig hallatszik köztük, inkább takarékos mozdulatokkal és gyorsan villanó tekintetekkel kommunikálnak. Portland egyik nemzeti parkjában élnek, helyzetüket folyamatosan változtatják, s gondosan megtanultak minden nyomot eltüntetni maguk mögül. Egy apró hiba folytán azonban felfedezi őket a külvilág, s a szociális szolgálat belefog kényszer-civilizálásukba.

Debra Granik (Csontodiglan, Winter’s Bone – A hallgatás törvénye) harmadik nagyjátékfilmje az a fajta élmény, mely elsősorban képeivel és hangulatával fészkeli be magát nézőjének lelkébe: cselekménye epizodikus, forgatókönyve alig szolgál valamilyen információval, csak a kamera követi apát és lányát szelíd állhatatossággal. Az út pedig különös helyre visz: természet és civilizáció, normalitás és radikális másság, elfogadás és elutasítás határmezsgyéjére, ahol még az is nehezen eldönthető, ki az, aki valójában rászorul a másikra. A (kiváló érzékkel fel nem fedett) múltbéli démonok gyötörte apa? A kamaszodó, nyiladozó értelmű lány? A saját kényelmébe lassan belefulladó jóléti társadalom vagy minimál-koszton vegetáló számkivetettjei? A filmet megülő súlyos csend árulkodó: főszereplőinkben elsöprő erők dolgoznak mélyen eltemetve, kitérni előlük képtelenség. Apa és lánya tehát összekapaszkodik: néma imádságban hordozzák egymást – amíg lehet.

(Megjelent: A Szív, 2019. április)

Olvasd tovább

0

Röviden: Mi / Elrabolt világ / Családi bunyó / Triple Frontier / Hát nem romantikus?

írta Minime

Mi (Us) – Jordan Peele legfrissebb alkotása, amely a Tűnj el! után ismételten kellően egyedi és nyomasztó pszichózist rejt magában ahhoz, hogy kiérdemelje a mozibarátok figyelmét. 1986-ban Adelaide elkóborol szüleitől egy Santa Cruz-i vidámparkban, ahol traumatikus élmény éri. Az esemény döntő befolyással bír későbbi életére, hiszen amikor családjával újra visszatér a szülői házukba nyaralni, a múlt kísértő emléke valamilyen mélyen gyökerező feszültséget ébreszt benne és zárkózottá teszi. Miután a parti napozás alatt fia, Jason szintén elkóborol, ahogyan anno ő maga is, teljes pánikba esik és legszívesebben félbeszakítaná a nyaralást, amely veszélyérzetet meglehetősen alátámasztja, hogy az este folyamán egy vörösbe öltözött család tagjai kezdik terrorizálni őket a házukban, akik meglepő módon tökéletesen ugyanúgy néznek ki, mint ők maguk. Adeilaide (Lupita Nyong’o), férje Gabe (Winston Duke), valamint gyermekeik, Jason (Evan Alex) és Zora (Shadadi Wright Joseph) is rendelkeznek egy gonosz hasonmással, akikkel szembe kell szállniuk együttesen és külön-külön is. A film igazából egy pszicho-thriller, ahogyan a Tűnj el! is az volt, hiszen az elme sötét bugyraiban piszkálja fel kíváncsiságunkat, és nem a gore miatt lesz vonzó a mozi. Peele ezúttal is remek forgatókönyvet írt, és kiválóan rendezte meg újabb rémisztő történetét, amelyhez ezúttal is kiváló alakításokat nyújtó színészeket talált. Lupita Nyong’o mint a történet vezérszereplője és mozgatórugója egészen zseniálisat játszik, és ezt mindkét szerepében megteszi. A család tagjai messzemenően aládolgoznak a főhősnő karakterének, és ők sem maradnak el messze tőle, azonban Nyong’o karakterének központi szerepe alapvetően „tőle várta el” ezt a kiemelkedő kettős alakítást. A popkulturális utalások, a háttérben meghúzódó mögöttes tartalmak és gondolatébresztő motívumok ezúttal is a történet nagy szeletét képezik. Néhány kérdésre hiába is keresünk választ, nem fogunk kapni, hiszen Peele előző alkotása után is hagyott kérdőjeleket, amiket ezúttal is megtett, sőt nagyobbra is nyitott. Mivel a blogunk korábbi Kulisszák mögött-cikke remekül kifejti ezeket, így jelen írásban erre nem térünk ki. Értékelés: 80%

Olvasd tovább

0

Hostiles / The Rider (2017)

írta Nikodémus

A western igazi főhőse a táj. Nem a pisztolyhősök, a seriffek vagy a jámbor telepesek, hanem a végtelenbe nyúló horizont, mely egyszerre nyugtat és rémiszt. Határvidék: hívogat és fenyeget. Otthonoddá válhat, de ki is vethet magából – de csak azután, hogy megküzdöttél érte. Két, a közelmúltban bemutatott westernfilm figyelemre méltó együttállásban elmélkedik az amerikai mítosz(építés) elsődleges tárgyáról: puszta és ember viszonyáról.

Olvasd tovább

0

Recseg a felszín – Alelnök (Vice)

írta Nikodémus

Sokunk riasztó felismerése, hogy egyre szatirizálódik a valóság: ékes bizonyíték erre, hogy a nyugati világ (szorosabban: Amerika) közéletére kisebb-nagyobb (most éppen nagyobb) ügybuzgalommal reflektáló Hollywoodban mind több abszurdba hajló komédia készül politikai témákban. A humor különféle fajtáit merészen keverő vígjátékairól híres Adam McKay író-rendező egy idő óta úgy érzi, súlyos világpolitikai kérdésekben is van mondanivalója: a 2008-as gazdasági válságról szóló, négy évvel ezelőtt készült A nagy dobás-ban jól találta el a vicces-ironikus és a drámai pillanatok arányát. Legújabb filmje, az Alelnök nagyszabású portré-kísérlet egy karizma nélküli, szürke bürokratáról, aki karrierje csúcsán nyolc éven át hatalmában tartotta az Amerikai Egyesült Államok elnökét.

Olvasd tovább

6

Marvel Kapitány (Captain Marvel)

írta Minime

Ideális időzítéssel érkezett hazánk mozivásznaira a legújabb MCU-kaland, hiszen a Marvel Kapitány főhősét ezúttal egy önálló, kemény és harcias űramazonként promótálták, amelynek a nemzetközi nőnap és természetesen a címszereplő, Brie Larson erősen kontraproduktív és ellenszenvet kiváltó korábbi interjúi is megágyaztak. Állítólag a negatív reklám is reklám, tehát a figyelemfelkeltés mindenképpen jól sikerült, még ha többnyire negatív értelemben is. Ami ennél aggasztóbb tényként kezelendő, az viszont nem más, mint a Marvel Studios korábbi munkáihoz mérten nagyobb arányú és mértékű előzetes és TV-spot anyag, amely talán előre jelezhetett valamilyen negatív önértékelést a stúdió részéről, különösképpen egy olyan időpontban, amely hatalmas jelentőséggel bír az egész MCU életében, hiszen a két Bosszúállók-film közé ékelődik.

Olvasd tovább

3

Zöld könyv / Megbocsátasz valaha?

írta Nikodémus

Tudjátok, van az a tipikus Oscar-aspiráns filmtípus, amit a díjszezonra készítenek el kiemelkedő mesteremberi hozzáértéssel, divatos témában, szívhez szóló üzenettel csak azért, hogy az Akadémia jól megszórja februárban mindenféle aranyszobrocskákkal. Aztán eltelik pár év, és már a kutya sem emlékszik rá. Weinsteinnek volt hasonló taktikája a közelmúltból (no meg vastag pénztárcája és agresszív marketingfogásai), s miután ő kikerült a képből, abban reménykedtem, további tér nyílik a szabálytalanabb filmeknek – hát, tévedtem. A Zöld könyv (a magyar utótagot hagyjuk) és a Megbocsátasz valaha? némi idő eltelte után pont ugyanúgy fog eltűnni a nagy filmes süllyesztőben, mint pl. A király beszéde. S ennek nem a tartalom-túlkínálat az oka, hanem az, hogy mindkét film tulajdonképpen felháborítóan jelentéktelen.

Olvasd tovább

0

Röviden: Dermesztő hajsza / A csodagyerek / Kurszk / Look Away / Hannah Grace holtteste

írta Minime

Dermesztő hajsza (Cold Pursuit) – Nels Coxman (Liam Neeson) hókotrós a coloradói Kehoe városkájában. Munkája olyannyira hasznos és elismert, hogy a lakosság az év polgárává választja. Üröm az örömben, hogy nem sokkal később egyetlen fiát holtan találják: az ok nem más, mint kábítószer-túladagolás. Nels viszont pontosan tudja, hogy a fia nem volt drogos, ezért nyomozásba kezd, és megpróbálja kideríteni, mi is történt valójában. Neje (Laura Dern) a tragédia után elhagyja, testvére Brock (William Forsythe) segíti kutatását korábbi alvilági kapcsolatai révén. Miután szagot fog, elkezdi a szálak mentén felgöngyölíteni a történteket, és közben meglehetősen sokan távoznak az élők sorából, helyenként kellemesen fanyar fekete humor kíséretében. Liam Neeson menetrendszerinti akciómozija idén is megérkezett, és az elvárt minimumot ezúttal is elénk „varázsolja.” Igazából semmilyen extra tartalommal nem bír azokon a kellemesen gúnyos poénokon túl, amivel bármelyik más Neeson-film bírna. Sajnos a főszereplő jelenleg nem azzal van elfoglalva, hogy filmjei tartalmi és színészi elemeit igényesebbre fordíthassa, és a „kialakult szituáció” miatt a film bevételi adatai sem hozzák az elvárt paramétereket. Hans Petter Moland hollywoodi debütálása igazából elmegy egynek a futószalagon érkező akciófilmek sivár felhozatalában. Értékelés: 50%

Olvasd tovább

1

Hidegháború / Roma (2018)

írta Nikodémus

Egészen különös, hogy a mostanság folyton a trendiséget hajszoló Amerikai Filmakadémia két, ennyire régimódi filmet futtat az Oscar-szezonban. A botrányok, a politikai korrektség-mánia és a vastag aktuálpolitizálás hisztériájában igazi felüdülés leülni a Hidegháború vagy a Roma elé, mert régimódiságuk elsősorban nem fényképezésükben, tempójukban vagy hangvételükben áll, hanem abban, hogy képekben mesélnek. Komoly bátorságra vall ilyesmit bevállalni sztoriközpontú, direkt látványra gyúró (és CGI-licitáló) világunkban, Pawel Pawlikowski (Ida) és Alfonso Cuarón (Harry Potter és az azkabani fogoly, Az ember gyermeke, Gravitáció) mégis imponáló magabiztossággal ad leckét a filmvilágnak mozimágiából (ennek fényében pláne ironikus, hogy mexikói rendezőnk a Netflixen tündököl 10 Oscar-jelöléssel). Közös az önéletrajzi ihletettség, a választott operatőri technika, a társadalmi-közéleti hangoltság és a rajongó filmszeretet, épp csak a cselekmény játszódik a Föld két ellentétes pontján.

Olvasd tovább

0

Röviden: Boldog halálnapot! 2. / Vihar előtt / Pusztító / Esti iskola / Haláli bábjáték

írta Minime

Boldog halálnapot! 2. (Happy Death Day 2U)Christopher Landon író-rendező folytatása a korábbi nagy sikerű horror-vígjátékához, amelyben gyakorlatilag a teljes szereplőgárda visszatér az előző részből, és a folytatás szinte közvetlenül kapcsolódik az előzményhez. Tree (Jessica Rothe) és Carter (Israel Broussard) éppen az első rész fáradalmait pihenik ki, amikor megjelenik Ryan (Phi Vu) – szokás szerint –, majd elkísérjük újdonsült hősünket egészen napjának végéig, amikor is a Babamaszkos gyilkos meggyilkolja. Meglepetésünkre Ryan a nap reggelén találja magát, és a körforgás újraindul immáron vele, egészen egy szerencsétlen tudományos kísérletig, amely visszarántja Tree-t születésnapja reggelére. A lány azonnal kiborul a sokktól, hogy ismét minden nap meg kell halnia, és ez még csak a kezdet, ugyanis az előző részben történt események mintha gyökeresen megváltoztak volna. Landon ezúttal csavar egyet a sztorin, és megpróbálja elmagyarázni nézőinek az előző részben tapasztalt időhurok létrejöttének okait, működését, majd mindent összekuszálva, vicces fordulatokkal tarkítva teljesen összezavarja nézőit és a főszereplők kis csapatát. Tree ezúttal mélyebb megközelítést kap a maga és a film bohém módján. Kényelmetlenebb döntésekre kényszerül szeretteivel kapcsolatban, és rászorul a számára addig kevésbé ismert tanulás folyamatára is. Landon kissé túlspilázta a folytatást és bugyuta magyarázatot eszközölt a jelenség igazolására, ám ezzel újabb szereplőket vont be a történetbe, ami pozitívum. Jessica Rothe ezúttal is hiperaranyos és a legtutibb 30+-os csaj, aki manapság tinit alakít. A film humorértéke változatlan, érzelmi mélysége növekszik, de a történet sajnos butább, ennek ellenére majdnem az első rész szokatlanul kedvelhető szintjét hozza. Értékelés: 80%

Olvasd tovább

0

Behódolás – Két királynő / A kedvenc

írta Nikodémus

Mi lett volna, ha? – tesszük fel az elcsépelt, mégis lényegbevágó kérdést egy-egy életfordulónkra vagy a világ folyásának keresztútjára visszatekintve. Talán elégedetlenségből, talán kíváncsiságból? Esetleg az önfelmentés szándékával? Egy biztos, a történelem nem ismétli önmagát, hogy megadasson a valódi újrakezdés lehetősége. Mégis, olykor szeretünk visszahelyezkedni, beleképzelni magunkat abba a pillanatba, amikor talán másképp, másfelé fordul a nagy kerék… Különböző nézőpontból ugyan, de ezt az anakronizmust működteti buzgón két idei kosztümös történelmi filmünk, a január-február fordulóján bemutatott Két királynő és A kedvenc.

Olvasd tovább