A magyar Riviéra – Balaton a magyar filmben

írta Nikodémus

Kinek az északi, kinek a déli part. Kinek az illatos rizling, kinek a nyugágyon szisszentett sör. Kinek a négycsillagos szálloda, kinek a kalandos vadkempingezés. Kinek a naphosszig tartó strandolás, kinek az esti bulik. Akárhogy is, a Balaton valamilyen formában minden magyar szívébe beírta magát. Nyaralási célpont? Nyári munka vagy évközi megélhetés? Különleges élővilágú tájék vagy kulturális kincsek tárháza? Hazánk legnagyobb és legnépszerűbb tavának adottságait a magyar film is bőven kihasználta, immár évtizedes távlatban.

Ha Balaton, akkor felhőtlen pihenés. Ez volt a gulyáskommunizmus jelszava: jár a megfáradt dolgozónak egy kis kikapcsolódás. Persze ezt is előre eltervezett rendben, szakszervezeti üdülőben, építőtáborban stb. kellett eltölteni, hogy élvezhessük a napsütést, a lángost, a traubit. Egy csipetnyit a nagybetűs Nyugatból – legalábbis annak illúziójából. A Lilomfitól a Szerelmes biciklisták-on és A veréb is madár-on át egészen az Ötvös Csöpi-filmekig erről mesél a múlt századi magyar vígjáték-termés java. Talán túlságosan is rózsaszín ez a világ, szinte gyanúsan az: a kádári konszolidáció hamis sikerét hirdeti. Manapság pedig jórészt megengedő nosztalgiával figyeljük ezeket az alkotásokat. Két film mert csupán markánsan szembemenni ezzel az ideállal, vagyis valóságként, egyúttal metaforaként bemutatni a balatoni nyaralást. Sára Sándor Holnap lesz fácán című filmje (1974) egy vadkempingezni vágyó párról szól, akik csupán nyugalomra vágynak, de hamarosan megjelenik egy férfi, és „a helyi közösség nevében” elkezdi előírni számukra, hogyan is szabad pihenni s hogyan nem. Tőről metszett házmester-mentalitása gyorsan megmérgezi a jól induló vakáció légkörét, bemutatva, milyen is igazából a „legvidámabb barakk”: pocsék, unalmas és bornírt. Senki sem hisz már a szocialista eszmében Gazdag Gyula Sípoló macskakő-jében sem (1972), ám a látszatot természetesen fenn kell tartani, mindenáron. Tipikus nyári építőtáborba érkeznek a fiatalok, ám kiderül, hogy igazából nincs mit építeni. Úgy kell tehát csinálni egy hónapig, mintha dolgoznánk; igen ám, de néhányan tényleg elszegődnek egy helyi gazdához, leleplezve, mennyire képmutató a „szocializmus építése” akkor, ha igazából már senki sem építi azt.

Bárhogy is, összességében kellemesebb volt az illúziót fenntartani: hogy viszonylag jól élünk, hogy telik egy balatoni vityillóra, Trabantra, fridzsiderre. Ötvös Csöpi jól kitalált figurája tulajdonképpen hazája viszonyait jól ismerő, kicsit ügyeskedő, de jólelkű kisember, aki otthonosan mozog a nyári Balaton keleti, ám résnyire nyugatra is felnyíló tranzitvilágában. No persze a bűnügy, aminek végére kell járni és a bűnös, akit el kell kapni, kizárólag nyugatról érkezhet – hogy a korabeli néző se felejtse el, mi a dörgés. Bujtor és Kern párosa rájátszik az itthon múlhatatlan kultusznak örvendő Bud Spencer-Terence Hill-duóra, némi Stan és Pan-beütéssel. A Csöpi-filmek akaratlanul is a szocializmus meglepően pontos korlenyomatai, nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után készült folytatások nem jártak sikerrel.

S amint valóban kitárult a nyugat kapuja, a Balatonra is betört a sajátos, vadkeleti kapitalizmus. Emblematikus-szatirikus megörökítése ennek a Zimmer Feri (1998), melynek ütődött főhősein és lejárt szavatosságú poénjain ma már talán csak mosolygunk, de a burleszken túl ott a kényelmetlenül pontos korrajz. S a fiatalság? A szabadság mámorában kólát inni, sültkrumplit kajálni és gelato-fagyit nyalni egy egész generáció közös élménye, melyet híven, ugyanakkor nem minden kritika nélkül mutat be Török Ferenc Szezon című filmje (2004). Hasonló generációs leltár felrajzolására érdekes módon csak a legutóbbi évtizedben vállalkoztak rendezők – értelemszerűen immár az Y- és Z-generáció fiataljainak vágyait, céljait és csalódásait kutatva. Nemcsak terjedelme okán kiemelkedő munka az Egynyári kaland sorozat (2015-19), melynek négy évada meglepően frissen hatott az általában kissé poros hangvételű, ún. „ifjúsági sorozatok” között. Zomborácz Virág és alkotótársai pontosan érezték, mire rezonál az ezredforduló környékén született fiatalság, melynek pálya- és párválasztási szokásai már egészen mások, mint a szülőké. S amit a sorozat bemutat, az immár a posztmodern Balaton, melynél egymás mellett találhatóak a szocialista tömegnyaraltatás lepukkant maradványai, a kilencvenes évek turistalehúzó bódéi és a kortárs turizmus egyre több igényes fejleménye. Ezt járja körül a tíz évvel ezelőtt készült Balaton Method (2015), amiben aktuális popzenekarok muzsikálnak a tó ikonikus helyszíneinél – hol ellenpontozva, hol finom idézőjelbe téve azokat.

Leplezetlen nosztalgiát működtet ellenben a Nyugati nyaralás (2022) története, amely egy kényszerből a Balatonra utazó család szövevényes kémhistóriáját meséli el. A magyar vígjátéki hagyomány alsóbb régióit megmozgató film kellemes és felejthető szórakozás. Alig szeretne csupán többet mondani hőseiről az Együtt kezdtük (2022), mely visszahoz minket a jelenidőbe, életkezdő fiataljai pedig turisztikai brosúrákba illő, csodásan fényképezett balatoni tájak előtt gyötrődnek leendő életük kilátásain. Oly nagyon nem nagy azért ez a kín, ahogy a Swing (2014) három énekesnőjének esetében sem, akik kénytelen-kelletlen közös turnéra indulnak a magyar tenger körül. Az idősödéssel, életközepi válsággal és a művészi karrierkezdet dilemmáival küzdő hölgyek mindegyike megkapja a maga nagy pillanatát színpadon innen és túl, a kérdés, hogy képesek-e élni vele. Klasszikus zenés film helyett a jukebox-musical műfajában utazik viszont a Demjén-dalok köré épülő Hogyan tudnék élni nélküled? (2024), melynek könnyed szerelmi sztorija és vérpezsdítő tánckoreográfiái a rendszerváltás utáni legnézettebb filmmé tették Orosz Dénes rendezését.

Gondoljunk róla bármit, a Balaton valamilyen formában minden magyar szívébe beírta magát. Nyaranként itt, a magyar Riviérán pihen idős és fiatal, kispénzű és gazdag, családos és egyedülálló – s nyer erőt a borús hétköznapokhoz. Nyaralásában él a nemzet.

(Megjelent: A Szív, 2025. július-augusztus)