Röviden: Blokád / Átjáróház / Nyugati nyaralás

írta Nikodémus

Blokád – Nagyjából esélytelenként indult a külföldi filmek tavalyi Oscar-versengésén, ám ez inkább egy szerencsétlen döntés eredménye, semmint a film hibája. Ahogy az sem, hogy bemutatója óta széltében-hosszában kurzusfilmezik (jogtalanul), rendezője, Tősér Ádám pedig szégyenletes módon pofozkodik egy kritikussal. A Blokád legnagyobb értéke elsősorban Köbli Norbert forgatókönyve, melynek minden jelenetéből kiérezhető az az immár évtizedes rutin, ahogy az író történelmi helyzeteket fikcionalizál, a végeredmény érzelmileg mégis igaz tud maradni. Pedig a téma ezúttal veszélyesen közel van, és a szekértábor-logika meg is billogozta innen is, onnan is. Antall József (ifj. Vidnyánszky Attila / Seress Zoltán) és Göncz Árpád (Sütő András / Gáspár Tibor) politikai pályafutását egyetlen rövid hétbe sűríteni merész döntés volt, de működik. Az ’56-os párhuzam adja magát, de kicsit erőtlen, és mintha menet közben tágították volna a film léptékét kamaradrámáról nagyszabású politikai thrillerré – ebből adódik egy kis esetlenség az egyébként jó tempójú cselekmény során. Az Antall-portré méltó. A Göncz-karakterrajz karcol ugyan, de tiszteletteljes. A filmben bemutatott taxisblokádosdiból leginkább talán a nép hiányzik: pár jelenetet látunk csak öklüket rázó taxisokról, szendvicseket kínáló aktivistákról. És ez valahogy szomorúan igaz az egész rendszervált(oztat)ásunkra is: hiányzott belőle a magyar nép.

Átjáróház – A magyar filmeseknek valamilyen kattanása lehet a hullaházak iránt (vagy csak a hollywoodi kultműfajok kliséit koptatják tovább): volt itt nekünk Nyomozó meg Isteni műszak, legújabban pedig Madarász Isti rakott össze (a koronavírus-járvány miatt elég nehezen) egy bizarr szerelmes sztorit a proszektúra mélyéről. Krisztián (Bárnai Péter) épphogy elszalasztja első randiját élete szerelmével, majd melót vállal a kissé titokzatos hullaházban éjjeliőrként. A teremőr (Galla Miklós) körbevezeti, ismerteti a szabályokat, és figyelmezteti, meg ne ijedjen. Aztán az első éjjel persze minden a feje tetejére áll: a páternoszter fordítva kezd el járni, a halottak felkelnek, az élők pedig halálra dermednek. s nem elég a baj: hamarosan betolják Ágit (Rujder Vivien), akivel majdnem összejött a randi – immár halottként. Életre kellene szeretni tehát a lányt, és megindul az ügyködés, hogy a két fiatalt elválasztó egzisztenciális falon mégis találhassunk egy átjárót – lehetőleg az élet oldalára érve. Fergeteges kameók, remek hangulatteremtés, fantasztikus ötletek és nagy-nagy mesélőkedv csipkézi a forgatókönyvet; a látvány világszínvonalú, ám a ritmus akadozik, és a sajátos “köztes világ” szabályainak felvázolásával is gondok vannak. Talán a vágás teszi, talán a hányatott sorsú forgatás: több esetben nehéz követni a jelenetek asszociációs logikáját. Becsülöm azt is, hogy rendezőnk szeretne valami lényegeset mondani életről és halálról, döntéseink véglegességéről, megbocsátásról és áldozathozatalról, és ezt elegánsan, sziporkázó kreativitással teszi. Nem hibátlan, de kellemesen formabontó film az Átjáróház – Hadikok, Aranybullák helyett ilyenből kéne még több.

Nyugati nyaralás – Maurer Gyuri (Mészáros Máté) fusizós veszprémi autószerelőként a nagykáderek kocsijait javítja. Reménykedik egy külföldi nyaralásban, de az egész család nem kap(hat) útlevelet. Így elhatározza, hogy az egyik pártember javítás alatt álló BMW-jét kicsit kölcsönveszi, és megfordítja a helyzetet: ahelyett, hogy az áhított nyugaton ők lennének a lesajnált keleti család, eladják ők magukat menő német kompániának a Balatonon. Nem tudom, kinek jutna eszébe reálisan egy ilyen fordulat, de tény, hogy filmkezdésnek remek felütés. Lévai Balázs és Tiszeker Dániel közös rendezése pedig a hagyományos magyar vígjátékok masszív (és meglehetősen ismert) hagyományaiból építkezik: némi csetlés-botlás, abszurd helyzetek, mulattató félreértések, hirtelen megvilágosodások. Főszereplő családunk minden tagja papírmasé-figura marad (pedig a színészek többet érdemelnének), a balatoni miliő nem lép túl az Ötvös Csöpi-nosztalgián, a nyomozós/ügynökös szál pedig teljesen fölösleges. Felvonul a Carson Coma, Soltész Rezső (Patkós Márton zseniális) és a balatonfüredi Anna-bál, de a Nyugati nyaralás igazából nem akar semmit mondani a korról, amit megfest. Pusztán csak szórakoztatni akar (ezzel még nincs baj), de épp azt az olcsó, hamis nosztalgiát működteti, amely elhiteti szüleinkkel-nagyszüleinkkel, hogy szocializmus ide, diktatúra oda, alapvetően mégiscsak rendben volt a kádári Magyarország…