Gladiátor II. / A kaszkadőr / Két magányos farkas

írta Nikodémus

Gladiátor II. (Gladiator II) – Ha nem ismerném Ridley Scott utóbbi évtizedekben meglehetősen hullámzó munkásságát, fognám a fejem, hogy ezt mégis minek. De tudom, az öreg tántoríthatatlan, ha valamit komolyan a fejébe vesz. Ilyen sztori a méltán kultikus (és az ezredfordulón divatteremtő) Gladiátor folytatásának terve, amely egészen szürreális forgatókönyv-változatokon keresztül talált utat végül két és fél évtized után a nagyvászonra. A felütés kétségkívül impresszív: Lucius (Paul Mescal) egy tengerparti erőd védelme közben veszíti el szerelmét, a gonosz(nak tűnő) római tábornok (Pedro Pascal) pedig önkéntelenül elvezeti ugyanarra – de pontosan ugyanarra! – az útra, mint amit anno Maximus (Russell Crowe) járt végig. A látványos CGI-külsőségek közepette baktató cselekmény szinte kínos egyezést mutat a nagy előddel, csakhát minden négyzetre van emelve: eggyel több császár (ikrek), legyenek teljesen őrültek, legyen tengeri csata a Colosseumban, a főhőst kísérő mentor pedig legyen még ripacskodóbb. Ő egyébként talán az egyetlen igazán szórakoztató pontja a filmnek, Denzel Washington ugyanis látható élvezettel tolja túl a figurát. Cselszövője egyébként lehetne drámaibb karakter, David Scarpa forgatókönyvírónak azonban elegáns korkritika helyett csak annyi jutott eszébe, hogy fúj, csúnya demagógia. A történelmi hűséget hagyjuk, az Scottnak sosem volt az erőssége, és mire lepörög a kiábrándító finálé utáni stáblista, csöndes rezignáltsággal állapíthatjuk meg: már megint született egy totál fölösleges folytatás.

A kaszkadőr (The Fall Guy) – Az előbbiek fényében nem lehet eléggé dicsérni David Leitch akciórendezőt, aki egy kábé eredeti ötlettel, hagyományos starpowerrel és jó adag humorral akart tisztelegni a filmipar jómunkásemberei előtt, akik a színészek helyett viszik a vásárra a bőrüket. Elég fura élmény, ha egy hosszabb kihagyás után a melóba visszatérve az exeddel találod szembe magad. Colttal (Ryan Gosling) ez történik: egy nagyköltségvetésű (és zsírosan fizető) produkcióban egyszer csak szembesétál vele az új rendező, Jody (Emily Blunt). Jó kis összezördülés a vége, de a készülő film sztárja időközben eltűnik… Hősünkre tehát egy nyomozás, illetve élete szerelmének visszahódítása egyaránt vár, Gosling pedig nem is okoz csalódást: remekül hozza a bénázó, önironikus, szerethető lúzert, miközben körülötte autó, helikopter, épület egyaránt felrobban. A film akciójelenetei mívesek (naná…), a hangvétel könnyed, a tempó kellemes, csakhát azt a fránya forgatókönyvet kellett volna feszesebbre írni. A nyomozás és a love story szálai ugyanis elég rendesen összekuszálódnak a végére, és értem én, hogy Hollywoodban bevett szokás a drámai konfliktusok látványos csimbummal való lerendezése, de… Igazából nincs de, hiszen ez pont egy kaszkadőrről szóló film, robbanjon hát jó nagyot a végén.

Két magányos farkas (Wolfs) – Kisebb ambíciókkal, ám ugyanolyan jólesően régimódi szemlélettel készült Jon Watts filmje, amely két eltakarító-ember véletlen összeakadását és kényszerű együtt-nyomozását göngyölíti fel. A poén a dologban főhőseink személye: George Clooney és Brad Pitt játssza ugyanis a két főszereplőt, akik rendre afféle “Hollywood utolsó igazi sztárja” státuszban vannak. Ahogy az lenni szokott, lesz egy hulla, amivel valamit kezdeni kell, egy halálra rémült mellékszereplő, és már indulhat is a nyomozás füstös klubokban, nagyvárosi éjszakai utcákon, különös (és veszélyes) alakok között lavírozva. Clooney és Pitt rutinból megoldja a feladatot, Watts hagyja is őket játszani, és láthatóan nekik is, a nézőknek is jólesnek a finoman célzott beszólások, ugratások. Miután maga a bűnügy gyorsan érdektelenné válik, ez a csipkelődős dinamika élteti a filmet – no meg az, hogy hőseink édes-bús modorban reflektálnak a sztárközpontú álomgyár elmúlására. Ja, és arra, hogy tulajdonképpen ők maguk is egy kihalófélben lévő faj – a klasszikus értelemben vett sztár – utolsó példányai. A kellemes nosztalgiázás elég sokáig elviszi a cselekményt, a kétórás játékidő viszont indokolatlan, és talán a film végét is lehetett volna ütősebbre írni. Önmagában jelzésértékű, hogy a filmet a tervezett moziforgalmazás helyett végülis csak streamen mutatta be az Apple – így múlik el a régi dicsőség.