Bird (2024)

írta Nikodémus

Már több, mint három hónapja, hogy bemutatták a magyar mozik (aztán viszonylag gyorsan kikerült a kínálatból), mégis, aki látta, nehezen szabadul a hatása alól. Andrea Arnold Bird című filmje két fiatal kétségbeesett apa-kereséséről szól – s mellesleg különös kifordítása Wim Wenders Berlin fölött az ég-jének.

A nyitóképen távolba röppenő madarakat látunk egy rács mögül. Bailey (Nykiya Adams) figyeli őket egy vasúti felüljáró vasrácsos tetejéről. Irigyli szabadságukat? Vágyik az égbe? Vagy egyszerűen csak szemlélődik? Eldönthetetlen, és erről a további cselekmény, pontosabban annak hiánya sem világosít fel minket. Rendhagyó filmélményre érdemes tehát készülnünk, amely viszont hézagmentesen illeszkedik a rendezői életműbe. Andrea Arnold legkedvesebb forgatási helyszíne ugyanis saját szülőföldje, hősei pedig – csakúgy, mint egykor maga is –hontalan, csellengő alakok. Bailey is jórészt céltalan lófrálással tölti napjait – ha éppen nem különféle anyáktól és apáktól származó testvéreit kell istápolnia, megteremtve legalább a hazug látszatát egy normális életnek. Útját széles, esőáztatta rétek, lepusztult, telegraffitizett lakótelepek és rozsdás műtárgyak szegélyezik – mintha az angliai Kent megye helyett Borsodban járnánk. Ez maga a szegénységtől sújtott, kilátástalan szegregátumok világa.

A körülötte élő állatokat telefonjával felvevő lány azonban egyszer csak egy különös fiúba botlik. Bird (Franz Rogowski) a kezdettől fogva furcsán viselkedik, nem tudni, mentálisan sérült-e, vagy szociálisan éretlen. A két fiatal között szép lassan csöndes szövetség formálódik, s a tétlen napok-hetek után mintha egyfajta cél is kikristályosodna: megkeresni az apát. Baileynek kéznél van egy: Bug (Barry Keoghan) jószívű, de végzetesen felelőtlen, gyerekeszű. Aktuális csajával épp esküvőjüket tervezik, mégpedig úgy, hogy egy békafaj pszichoaktív váladékát leszívva tennének szert némi jövedelemre. Igazi proliszerelem az övék, melyből az őszinteség nem, az érettség annál inkább hiányzik. Lánya tehát nincs vele kisegítve, Bird pedig némi közös nyomozás után rátalál egy férfira, aki édesapjának hisz. Ő egy hosszú és fájdalmas jelenetben tagadja meg a fiút, miközben a néző végig bizonytalan: tényleg ő az apa, vagy csak hinni szeretnénk?

Ez a lebegtetés a túlnyomó részben amatőrszereplőket mozgató rendezőnek egyébként is gyakran alkalmazott eszköze. A táj időtlennek tűnik: ha nem lenne főhősünk kezében okostelefon, nem tudnánk megmondani, hogy a múlt század hetvenes éveiben, az ezredfordulón vagy éppen napjainkban járunk-e. Mindez szimbolikus: a nyomor és a roncsolt emberi kapcsolatok fájdalma független történelmi koroktól, nyílt megmutatkozásuk emiatt húsbavágó. A szereplőket imbolyogva követő kamera, a szűk képarány és a vágatlanság érzetét keltő, csaknem valós időben pergő cselekmény csak ráerősít erre a hatásra. Mindegy, mit gondolsz, kedves néző a kortárs társadalom valós vagy kívánatos viszonyairól, a kiszolgáltatottság itt van karnyújtásnyira melletted. Filmünk elháríthatatlanná fokozza e szembenézést: a fizikai erőszak hirtelen kitörő jelenetei talán ezért annyira sokkolóak.

A Bird igazi ereje abban rejlik, hogy szereplői helyett azok környezetét beszélteti: a leromlott vidéket, a koszos lakásbelsőket, a kurta vakkantásokkal, durván kommunikáló rokonokat és a hétköznapi célok rendjének teljes hiányát. Eleven, mégis elemelt kallódás ez, Bird áttetsző figurája pedig – ellentétben Bruno Ganz angyalának háztető-nézőpontjával – mintha alulnézetből figyelné az emberi világot. Wenders embernek lenni vágyó angyalról, Arnold pedig egy köztünk, emberek között vergődő kívülállóról mesél. Sokáig úgy tűnik, Bird sorsa egyenes vonalban halad a tragikus áldozathozatal felé, aztán egy ponton megfordulnak a történések: a fiú egy dulakodás-jelenetben megvédi Bailey-t, a mágikus realizmus terébe lökve a cselekményt. A csodát pedig nem kell magyarázni. Ki tudja, talán még az is elképzelhető, hogy köztünk is jár néhány különös fiú, szárnyakkal.

(Megjelent: Új Ember, 2025. június)