Vészhelyzet Pittsburghben (The Pitt) – 1. évad

írta Nikodémus

Fehér köpeny, meszelt falak, vakító csempe, injekciós tű és műtőasztal – sokunkat okkal kerülget jeges borzongás, ha életünk során ezek egyikének közelébe kerülünk. Az orvost és annak működési helyét – a rendelőt és a kórházat – ugyanakkor még most, a felvilágosult tudomány korában is valamiféle vonzó titokzatosság lengi körül. Érdemes hát az embergyógyítókat, e különleges hivatás gyakorlóit könyvek, filmek és sorozatok főhőseivé tenni – hátha feltárulnak a titkok.

Az orvos, ha filmvászonra kerül, általában megkomolyodik: szigorú, akkurátus, művelt és humánus lesz. Egyfajta kimérten viselkedő nemesember, aki választott hivatását példásan műveli, s közben van ideje gondolkodni a közélet átfogóbb kérdésein is. Szabó István Apa című filmjének (1966) orvos-karaktere pontosan ilyen: meg sem szólal, mégis példát mutat fiának. Mércét, mely egyszerre vonzza és rémiszti a fiút. Karaktere némiképp egyedi; a Kádár-korszak magyar filmjeiben sokkal inkább tépelődő értelmiségiként ábrázolják a fehérruhás doktorokat. Latinovits Zoltán az Oldás és kötés-ben (1963) elsőgenerációs értelmiségiként töpreng falun maradt édesapjához fűződő viszonyán, az Elveszett paradicsom (1962) főhőse pedig egy végzetes hiba után kiégve, illúziótlanul keresi az újrakezdés lehetőségét. E komor ábrázolás meglehetősen messze áll pl. a korabeli cseh film kedélyes, olykor mulattató orvosainak alakjától (pl. Kórház a város szélén). S hogy a közönségtől is, arra a legjobb példa, mekkora sikert arattak a rendszerváltás környékén tévébe került német nyelvű kórházi sorozatok. A klinika Brinkmann professzorát (Klausjürgen Wussow), az idilli környezetben alkalmazottai és családja ügyes-bajos dolgait intéző főorvost sokan szívükbe zárták, ahogy később a Doc Martin bájosan csetlő-botló főszereplőjét (Martin Clunes) vagy a Grace-klinika komoly elvárásoknak megfelelni próbáló karaktereit. A szakmaiság ezekben a sorozatokban szinte teljesen háttérbe szorul a szappanoperai hangvétel mögött. Nem csoda: latin kifejezések és orvosi műtét-bravúrok helyett a nézőt sokkal jobban érdeklik az azokat végző emberek.

Legalábbis sokáig így gondolták a producerek, mígnem Michael Chricton és Jerry Bruckheimer közreműködésével érkezett 1994-ben a Vészhelyzet. Már a sejtelmes árnyakkal és töredezett, baljóslatú zenével beköszönő főcím jelezte, hogy valami egészen új történik: egy megyei kórház sürgősségi osztályának mindennapjaiba nyerhettünk bepillantást, nyaktörő tempóban és addig elképzelhetetlen realizmussal. A néző feszülten figyelte az izgalmakat és próbálta dekódolni a hadarva elkiabált orvosi szakkifejezéseket. Miközben a 15 évadnyi játékidő bőven adott alkalmat a karakterek megszerettetésére – ki ne emlékezne a zöldfülű Carterre, a szangvinikus Bentonra, a kimért Mark dokira vagy a nagyszívű Carol nővérre –, a Vészhelyzet immáron komoly orvos-etikai dilemmákkal is szembesített bennünket. Mindenkit meg kell-e mentenünk? Azt is, aki nem akarja? Segíthetünk-e érdemben egy súlyos szerfüggőn, egy gondatlan anyán vagy egy magatehetetlen betegen? A felfokozott, stresszes környezetben, pillanatok leforgása alatt meghozott döntések súlya elsősorban főszereplőink vállát nyomja, amit ők többféleképpen kezelnek. Ezúttal szó sincs makulátlan jellemekről: a sorozat doktorai hibáznak, tévednek, elfáradnak – és másnap újrakezdik.

Hasonló alapjellemzőkkel bír, mégis képes jelentős újdonságokkal szolgálni a Vészhelyzet Pittsburghben (The Pitt) nemrég befejeződött első évada, amely szintén egy kórház sürgősségi osztályának mindennapjaiba enged betekintést. A tempó ezúttal, ha lehet, még inkább fokozódik: a 15 epizód egyetlen, hosszúra nyúlt műszakot mutat be, mégpedig valós időben. Ezzel a sorozat realizmusa újabb szintet lép, miközben megmarad a „eredeti” Vészhelyzet szocio-dramatikus hangvétele is. Fiatal orvoscsapatot látunk a vásznon, az egyetlen régi ismerős Noah Wyle (az egykori Carter doki) figurája, aki dr. Michael Robinavitch néven mentorként terelgeti az ifjakat. Mindig hálás fiatal, tettrekész karaktereket figyelni, ahogy igyekeznek megbirkózni az elébük került feladatokkal; ezt jól használja ki a sorozat, melynek epizódjai hasonlóképp kedveltetik meg őket, mint a régi sorozat immár ikonikus alakjait. A technikai háttér kifogástalan, az amerikai orvosi eszközrendszer fejlettségét mi, magyar nézők elkerekedett szemmel ámuljuk, ám érdemes ilyenkor észben tartani, hogy bármennyire realisztikus is, ez alapvetően mégiscsak egy fikciós sorozat.

A Pittsburgh-i megyei kórház hétköznapjait bemutató sorozat egyik legmegrendítőbb vonása, hogy érdemben reflektál arra a Covid-járványra, amely az elmúlt öt évben egyetlen nagy egészségügyi kórteremmé változtatta a világot. Az a kollektív pánik, keveredve egzisztenciális bizonytalansággal és az elhunytak iránt érzett mély gyásszal, sötét árnyként húzódik végig sorozatunk egészén. Minden tétova mozdulatból, elejtett megjegyzésből, lesütött tekintetből árad, hogy az a világ, amelyben (vélt) biztonsággal élhettük meg személyes találkozásainkat, már végleg a múlté.

A Vészhelyzet Pittsburghben, noha hangütése egy fokkal talán még komorabb elődjénél, csöndes állhatatossággal mégis az orvosi hivatás nagyszerűségét élteti. Doktorait kivételes tudás birtokában lévő, gyorsan és határozottan döntő, ugyanakkor esendő emberekként ábrázolja, akik ugyanúgy próbálnak lépést tartani az egyre gyorsabban pergő korszellemmel, mint mi, betegek. Merthát legyen szó állandó kezelést igénylő, súlyos kórról vagy egy egyszerű, kellemetlen nátháról, mindannyian voltunk már (és leszünk még) betegek. S ha rettegünk is a fehér köpenytől vagy az injekciós tűtől, jó rábízni magunkat egy emberséges orvosra.

(Megjelent: A Szív, 2025. június)