Közelít a tél – Hunyadi sorozat

Aki nem tanul a történelemből, arra ítéltetik, hogy újra és újra átélje, tartja a mondás. Ennek fényében akár ujjonghatnánk is, hogy az elmúlt évtizedben nézettségi rekordokat döntenek a történelmi tárgyú sorozatok – legutóbb a nemzetközi koprodukcióban elkészült Hunyadi sorozat. De lehet-e történelminek nevezni egy bőséges költségvetésű, látványos csatákkal, intrikával és meztelenséggel teletűzdelt produkciót, melynek hősei és antihősei valóban élt személyek neveit viselik?

írta Nikodémus

A fikció győzelme

A sorozatok legújabbkori divathullámát immár csaknem két évtizede éljük. Neves színészek vállalnak szerepet igényesen megírt produkciókban, legyen szó akció-, scifi-, fantasy- vagy krimi-sorozatról. A streaming-csatornák koronavírus-járvány miatti előtérbe kerülése csak erősítette mindezt: az évvégi mozifilmes toplistákon immár prémiumsorozatok is fel-feltűnnek. A történelmiség kérdése azonban mindig kényes pont: miközben a korabeli feljegyzések és kutatások eredményeit velős párbeszédekbe és dramatizált jelenetekbe kell önteni, felmerül a dilemma: bele tudunk-e látni a cselekményt alakító karakterek fejébe? Minél közelebb van jelenünkhöz az adott történelmi korszak, annál szembetűnőbb bármilyen ellentmondás, ami a megvalósult sorozat és a vélhető valóság között feszül. Remek példa erre a Neflix A korona (The Crown) című, II. Erzsébet uralkodását feldolgozó sorozata, melynek utolsó három évadában hangsúlyos cselekményszál Diana hercegnő története. Alaposan dokumentált, máig indulatokat kavaró sorsról van szó, s Peter Morgan író-kreátornak bizony saját bevallása szerint is alaposan meg kellett gondolnia, hogyan fogalmaz. Egy békülékenynek induló, ám egyre emeltebb hangúvá váló házastársi beszélgetés Károly herceggel; a sorsdöntő, halálos éjszaka előtti feltételezett eljegyzés – mindkettő erős valószínűséggel kitaláció, az összkép drámai tragikumát mégis erősíti.

Másképp közelített a kérdéshez George R.R. Martin (és a könyveit tévére adaptáló David Benioff és D.B. Weiss), amikor a sok szempontból mintaadóvá vált Trónok harca-sorozat történéseit tudatosan a fantasy műfaji kulisszái közé helyezte. Azonban hiába sárkányok, boszorkányok, varázslás vagy misztikus jóslat, könnyen felfedezhetjük, hogy a sorozat tulajdonképpen a késő-középkori brit birodalom szövevényes hatalmi-politikai viszonyait ábrázolja. A fikció káros eluralkodását illusztrálja viszont a Bridgerton család, amely nem tesz mást, mint 19. századi korhű jelmezbe öltöztet egy modern, bulváros ízű szappanoperát. A ritkás történelmi utalások hiteltelenek, a sorozat tele van bosszantó anakronizmussal, nem beszélve az indokolatlan vulgaritásról. Utóbbit a Trónok harca is bőségesen alkalmazta, úgy mutatva be a testiséget, mint a gátlástalan hatalomgyakorlás eszközét.

Realizmust tehát csak óvatosan kérhetünk számon e történelmi(nek szánt) sorozatokon, ráadásul további műfaji nehézségek is fellépnek. Napjaink történelmi sorozatainál egyre erősödő tendencia a szappanoperásodás: mérgező pletyka, folyamatos ármány és semmiből felbukkanó, eltitkolt rokonok uralják a cselekményt (pl. A Szulejmán, Az Oszmán Birodalom felemelkedése). Mindennek persze jól kiszámított célja van: úgy izguljunk aktuális hősünkért, mintha a legkevesebb családtagunk lenne.

Hősök és antihősök

Izgalmas kérdés, hogy egy hányattatott sorsú, csupa vesztes forradalmat vívó nemzet történelméből mit tartunk érdemesnek arra, hogy kiemeljünk. A gáncstalan hőst, akinek minden döntése a nemzet javát szolgálja, s így inspirál? Vagy az esendőt, aki saját kudarcain keresztül tanulja meg, mit jelent a haza cselekvő szeretete? Művészi szempontból az utóbbi ábrázolása könnyebb: demitizáló korunk fogékonyabb a saját sérüléseit elhordozó, elbukó, majd feltápászkodó hős meséjére. A revizionizmusnak azonban két oldala van: ha túl szeplőtelen a hős, képtelenek vagyunk azonosulni vele, ha túl sok jellemhibával bír, bukásakor nem érzünk semmit. Fontos szempont továbbá, hogy a történelmi téma nem engedi meg a krimi „visszaállt a morális világrend”-dramaturgiáját. Columbo ezúttal nem fülelheti le a tettest minden egyes epizód végén, sőt, sokra hivatott hőseink gyakran olyan tulajdonságokkal bírnak, amiket a hétköznapi életben könnyen elítélünk: törtetőek, gátlástalanok, köpönyegforgatóak. A politika világának sajátos morálja ez, amelyben gyakran a szituáció határozza meg az adott szereplő elvhűségét – vagy épp annak hajlékonyságát.

A magyar film az elmúlt száz évben, eltekintve Várkonyi Zoltán képeskönyv-szerű Jókai- és Gárdonyi-adaptációitól, jobbára a kudarcot valló, áldozathozatalukban diadalmaskodó hősöket favorizálta: Petőfi Sándor (Föltámadott a tenger), a 80 huszár sorsüldözött dezertőrei, a Szegénylegények bujdosó betyárjai, A napfény íze háromgenerációnyi férfijai, a Hídember Széchenyije vagy az Örök tél elhurcolt Irénje mind-mind olyan figura, akit sorsfordító időkben megmutatkozó elszántsága tesz naggyá, miközben a történelem erői a végső erőpróba során végül hatalmasabbnak bizonyulnak nála. Ezen kívánt változtatni a magyar film Andy Vajna-korszakának lezárulta után felmerült igény: készüljenek új, történelmi diadalainkat megéneklő alkotások, felmutatva, hogy vérzivataros történelmünkben bizony bőven termettek hazafias erényeket gyakorló férfiak és nők.

Emlékezet és politika

A 2020-ban a Magyarságkutató Intézet által megrendelt A pozsonyi csata című animációs film sajnos joggal érdemelt elsöprően negatív kritikai visszhangot (az intézet évekkel később maga is elhatárolódott a filmtől), s részben hasonló szemlélet mentén készült a többrészes dokudrámának szánt Aranybulla is. A szerencsétlen hangütésű sorozatban három műfaj keveredik: a beszélő fejes dokumentarizmus, a játékfilmesen dramatizált jelenetek és az ismeretterjesztőnek szánt narráció. II. András király alakja alig ismerhető fel a torzítások miatt, ami főként a gyenge, hányaveti forgatókönyvnek köszönhető. Nívós irodalmi alapanyagból készült, így nagyobb esélye volt a sikerre a 17. századi Erdélyi fejedelemség történetét feldolgozó Tündérkert sorozatnak (2023), amely a móriczi alapregények mellett bőven merít a korábban említett Trónok harca-formulából is: árulás, cselszövés és erotika jellemzi Báthory Gábor és Bethlen Gábor küzdelmét Erdély fennmaradásáért.

Nagyjátékfilm-fronton a bőkezű költségvetésből készült Hadik és Most vagy soha! egyaránt akcióvezérelt, s ezúttal gyorsan lejáró szavatosságú eseménymozi, a főszereplőjét árnyaltabban bemutató Semmelweis fajsúlyosabb, maradandóbb alkotás.

Közelít a tél

A Trónok harca egyik nagy fogása volt az a metafizikai fenyegetés, miszerint a messzi távolból feltartóztathatatlanul közeledik felénk valami olyasmi, amit senki sem élhet túl. Westeros viszályai fokozatosan jelentőségüket vesztették, minél inkább közelített a „mások” hadserege. Az idén debütált Hunyadi sorozat alkotói jó érzékkel találták meg ezt az „alkonyi kort” a törökkel vívott harcok évtizedeiben, jelezve, hogy itt nem civilizációk békés együttélésének munkálásáról, hanem azok véres összecsapásáról van szó.

A tízrészes sorozat egyik legfőbb, szinte azonnal szembetűnő erénye a kiemelkedő produkciós érték. Korhű jelmezek, autentikushelyszínek, bőséges statisztéria és profi stáb dolgozott a gyártáson – ekkora volumenű mozgókép minden bizonnyal még nem készült Magyarországon. A Bán Mór regényeit laza vezérfonalként követő forgatókönyv történelmi hűsége véleményes ugyan, de a dramaturgia által megkívánt változtatások összességében növelik a nézői élményt. A Trónok harca-receptet ezúttal immár régi ismerősként üdvözölhetjük: ármánykodó főembereket, ingatag uralkodókat és leplezetlen testiséget látunk minden epizódban. Úgy tűnik, ez immár szükséges eszköze egy kortárs történelmi-fikciós sorozatnak, ám hogy jó célt szolgál-e, az a karakterábrázoláson dől el. Itt viszont már vegyesebb képet mutat sorozatunk, melynek karakterei az elsőrangú színészi játék és a pengeéles, többnyelvű párbeszédek ellenére többnyire egysíkúak maradnak. Már az első epizódban könnyen beazonosíthatjuk, ki a cselszövő, a naiva, a csábító, a szadista vagy a hősies hazafi, és ezek az alapvonások a további epizódokban sem változnak.

Az eleinte kissé kapkodó főszál mellett kellemes meglepetés a török szultán udvartartásának részletes bemutatása, ahová egy, az elfoglalt területekről érkező háremhölgy szemén keresztül nyerhetünk bepillantást. Törőcsik Franciska alakítása kiemelkedő, a II. Murádot játszó Murathan Muslu karizmája pedig szinte felperzseli a vásznat.

Apróbb hiányosságai ellenére a Hunyadi eddig a legbiztatóbb próbálkozás egy sajátosan posztmodern magyar hőskultusz felélesztésére. Arról nem tehet, hogy a dicsőséges nándorfehérvári győzelem után a történelem kereke tovább forgott: Buda 1541-es elestével másfél évszázadra beköszöntött az iszlám tél.

(Megjelent: A Szív, 2025. május)