Bonhoeffer – Lelkész, ügynök, merénylő (Bonhoeffer: Pastor. Spy. Assassin.)

írta Nikodémus

Maximilian Kolbe atyától Edith Steinen és Radnóti Miklóson át Anne Frankig számos mártírt tart számon az utókor a nácizmus rémkorszakából. Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész tragikus élettörténete azonban mindmáig kevéssé ismert a szélesebb moziközönség előtt. Néhány dokumentumfilm és egy játékfilmes igénnyel készült tévés életrajz után nemrég ambiciózus feldolgozás készült Bonhoeffer életéről és haláláról.

Bonhoeffer – Lelkész, ügynök, merénylő. Ez a teljes címe Todd Komarnicki író-rendező friss alkotásának, s ha eleinte érzünk is némi provokatív szándékot a címválasztásban, gyanúnk az első negyedóra után rögtön elszáll. A különös, egymásnak látszólag ellentmondó jelzők ugyanis Bonhoeffer életén végigtekintve egyszerre bizonyulnak igaznak, s rendezőnk nem is rejti véka alá, mennyire izgalmasnak tartja az általuk közvetített feszültséget. A dolgot persze elintézhetnénk annyival, hogy rendkívüli idők rendkívüli embert kívánnak, a közhely azonban most húsbavágóan éles: a náci Németország tömény őrületének közepén járunk.

S hogy a kontraszt még nagyobb legyen, a film kezdése szinte idilli: gyermek főhősünket látjuk (Phileas Heyblom), ahogy bátyjával és lánytestvéreivel önfeledten fogócskázik a szülői ház udvarán. A felhőtlen családi boldogságnak az elsőszülött fiú (Patrick Mölleken) első világháborús bevonulása vet véget, akit a nagy öldöklés utolsó évében hívnak be – és végül koporsóban kerül haza. Az apa (Moritz Bleibtreu) mélyen megrendül, a magát mindaddig példásan tartó anya (Nadine Heidenreich) összeomlik. A film innentől párhuzamosan futó cselekményszálakként mutatja be Dietrich (Jonas Dassler) fiatal életét és a náci fogság utolsó heteit. Végigkövethetjük, ahogy az ifjú zongoraművész-palánta bejelenti otthon, hogy teológiai pályára lép, majd New York-i vendégdiákként belekóstol a feketék vibráló vallási-kulturális életébe. Kissé túlzó, de szívmelengető jelenet, ahogy Bonhoeffert egy mulató zenekarába spontán beszállva mennyire megragadja a jazz féktelensége. Komarnicki jó érzékkel állítja párhuzamba ezzel a lelkész-tanonc azon tapasztalatát, amit a fásult hangulatú szemináriumi kurzusok ellenében a helyi karizmatikus gyülekezet istentiszteletein él át. Hamarosan meggyőződésévé válik, hogy a megfáradt európai hitfelfogásnak radikális lelkiségi megújulásra van szüksége, ugyanakkor a tengeren túlról Hitler hatalomra jutásának hírére hazatérve azonnal észreveszi a Führer eszméinek fenyegető veszélyét.

A rendszerrel szembeni bátor kiállása kezdetben ifjonti meggondolatlanságnak tűnik, s maga is vívódik, hogyan maradhat hűséges Krisztus tanításához az egyre ellenségesebb közegben. A film további cselekménye tulajdonképpen ennek a belső dilemmának a kivetülése. Bonhoeffer angliai kiküldetésben jár (mint titkos, hazája valódi állapotait nyugaton megismertető ügynök), részt vállal a német ellenállási mozgalomban (eleinte lelkész-jelölteket tanítva egy eldugott bentlakásos intézetben), majd a fokozódó szörnyűségekre reagálva egy ponton eljut odáig, hogy igent mond egy Hitler elleni merénylet megszervezésére. A lelkész, aki egész életét a szerető Isten hirdetésére tette fel, hogyan vállalkozhat ilyesféle tettre? Van-e az a kétségbeesés, amikor az isteni törvény szellemisége felülírja bennünk annak betűjét? Komarnicki filmje valójában e kulcskérdés körül forog, ám kész válaszok helyett zaklatott dialógusokkal, illetve Dassler finom játékával érzékelteti, micsoda lelki viharok dúlnak hőse lelkében. Mai szemmel hihetetlennek tűnik a brit egyházi előkelőségek közönye, az elszabadult tébolyról tudomást sem vevő kiskamaszok naivitása és az a dermesztő egykedvűség, amivel a német evangélikus közvélemény tudomásul veszi, hogy a nácipárt gyakorlatilag elfoglalja és meghamisítja egyházukat.

A forgatókönyvet is jegyző rendezőnek emellett gondja van arra is, hogy néhány mellékszálban olyan személyes sorsokat mutasson meg, mint a kezdetben náci-szimpatizáns, majd mélységesen kiábránduló Niemoller tiszteletesé (August Diehl), az eleinte szkeptikus, majd elkötelezett George Bell püspöké (Vincent Franklin) vagy a Bonhoeffert utolsó pillanataiban megmenteni akaró náci tiszté (Marcus Lamb). Közös jellemzőjük, hogy végzetét egyikük sem kerülheti el, a valódi választás lehetősége azonban mindhármuknak megadatik. Hogy előtte hány bűnös mulasztást vagy tettleges galádságot követtek el, az isteni irgalom nézőpontjából lényegtelen. Radikális, az emberi józan észnek élesen ellentmondó etika ez: a kereszten függő Megváltó etikája, aki élete utolsó pillanatában mindent megbocsátott a bűnbánó latornak.

Dietrich Bonhoeffert két évnyi raboskodás után, 1945. április 9-én, mindössze két héttel a flossenbürgi koncentrációs tábor felszabadítása előtt meggyilkolják a nácik. Ahogy bátyja, ő is a vérengzés legvégső tombolása idején adja életét hitéért. A szabadulás talán késhet, az irgalom nem.

(megjelent: A Szív, 2025. április)