A brutalista (The Brutalist)

írta Nikodémus

Ritkán ünnepel Hollywood egy jellegzetesen magyar sorsról készült filmet, ám Brady Corbet alkotása, A brutalista a menet közben begyűjtött díjaktól – köztük három Oscartól – függetlenül is izgalmas. Herkulesi ambíciói, maratoni játékideje és művészi fogalmazásmódja egyaránt a filmtörténeti kánonba predesztinálják, de adódik a kérdés: végső soron megérdemelt-e a siker? A válasz nehezebb, mint hinnénk, ám nem azért, mintha filmünk rossz lenne, sőt.

Kivehetetlen, sötét labirintusban bolyongunk, körülöttünk artikulálatlan üvöltések. Börtönben, lágerben vagy lövészárokban vagyunk? Aztán a remegő kamera megmutatja a Szabadság-szobrot, amit általános éljenzés kísér: egy óceánjáró hajón örülnek így a menekültek, megpillantván az ígéret földjét. A csaknem három és félórás A brutalista kezdőjelenete ez (nem véletlenül jut róla eszünkbe a Saul fia), hősünk, Tóth László (Adrien Brody) pedig jól hallhatóan magyar káromkodások közepette lép partra ott, ahol annyi szenvedés után végre boldogulást remél. Holokausztot túlélt magyar zsidóként egyből bútorkereskedéssel foglalkozó rokonát keresi meg, ám az egykor a Bauhaus-nál tanult építész furcsa kreálmányai inkább elijesztik a lehetséges vevőket, mintsem fellendítenék a forgalmat. Egy különös véletlen folytán talál rá Harrison Lee Van Buren iparmágnás (Guy Pearce), aki egy szerencsétlenül sikerült könyvtárfelújítás után egy édesanyja emlékének adózó közösségi épület tervezésével bízza meg. A gazdag amerikai eleinte mindenben támogatja a családjától és hazájától elszakadt férfit, a költségek – s így a feszültségek – azonban az egekbe szöknek.

Corbet mértani pontossággal megtervezett, négy fejezetre tagolt filmje szándékoltan hallgat el kulcsinformációkat (illetve sejtet kamerán kívüli történéseket), ugyanakkor demonstratívan használja a nagyívű életrajzi mozik bevált fordulatait. A súlyosan traumatizált Tóth nem találja helyét az új világban (leginkább azok vetik meg őt, akik szintén bevándorlók – csak épp korábban érkeztek…), függőségbe menekül, s egyre inkább monomániássá válik, miközben élete főművét építi. Cselekedeteinek motivációit sosem értjük meg egészen pontosan – csakúgy, mint David Lean Arábiai Lawrence-karakterét (Peter O’Toole) vagy Spielberg Oscar Schindlerét (Liam Neeson) sem. A játékidő során lassan társává emelkedik Lee Van Buren, aki maga a vágyott-rettegett amerikai álom megtestesülése: tengernyi pénze nem pótolja ízlésének hiányát, Tóth-ot kabala-állatnak tekinti („intellektuális izgalmat” okoz neki a vele való beszélgetés, vallja be), s élete során elkövetett bűneiért végül meglakol. A legkevésbé épp az épülőfélben lévő közösségi központ tűnik érdekesnek, pedig ez a többfunkciós, közepén kápolnával rendelkező ház az, amely többszörös, kimondatlan szimbólumként képes működni A brutalistában. Beleláthatjuk az épp akkoriban kiépülő kertvárosi Amerika radikális ellenpólusát, a bevett konvenciók elleni lázadás gesztusát vagy épp az alkotó elmondhatatlan szenvedéseinek mementóját egyaránt.

Különös módon Corbet egyik értelmezés mellett sem teszi le a voksát, s ez a rejtélyesség akár még előnyére válhatna a filmnek, a játékidő második felére azonban sajnos túlságosan egyszólamúvá válik a szüzsé. Álomszerű, egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek próbálják a nézőt ébren tartani, s néhány perc erejéig reménykedhetünk is, hogy Tóth László és az időközben szintén kivándorolt felesége, Erzsébet (Felicity Jones) újra fellobbanó szerelme fejti meg a nagy titkokat. A brutalistát örvendetesen szabálytalan filmnyelve (vágó: Jancsó Dávid), remeklő színészgárdája, pazar látványvilága és európai filmes érzékenysége emlékezetes moziélménnyé teszi, és a rendező láthatóan valami komolyat akar mondani hontalanságról, elidegenedésről és a művészet érdekében meghozott áldozatról, végülis azonban nem tud többet állítani saját széttöredezettségénél.

Peter Zumthor kortárs építész írja egy esszéjében (mely gondolatokat a film is megidézi), hogy az igazi művészet egyszerűen önmagát jelenti: ne társítsunk hozzá rajta kívüli értelmezéseket. A falak egyszerűen falak, amik kettéválasztják a teret. Derű és komorság egyszerűen fény és árnyék játéka. Hogy Corbet végcélja monumentális filmjével csupán ennyi lett volna, sokáig hihető (s talán remélhető), a finálé azonban, ahol erőltetett szimbolizmussal mégiscsak megmagyarázzák a nagy művet, csalódást keltő. A legbeszédesebb az addig mindvégig egzaltált alkotó némasága: ahogy tolószékben, ősz hajjal hallgatja a laudációt. Tiltakozni nincs kedve, talán nem is akar: amikor idegen és értetlen emberek gratulálnak, nem a vasbeton szorítja a szívedet.

(Megjelent: Új Ember, 2025. március)