Száz év magány (Cien años de soledad) – 1. évad

írta Nikodémus

Aki alkot, az remél. Számot vet az idővel, s művét a jövőre bízza, tűnjön az bármilyen ködösnek innen, a jelenből nézve. José Arcadio Buendía, Macondo megalapítója (Diego Vásquez) ugyanígy gondolkodik: szerelmével, Úrsulával (Jackie Quinones) nem csupán települést, hanem dinasztiát is alapítanak Gabriel García Márquez kultikus regényében, melyet hosszú, gondos előkészületek után a Netflix vitt filmre kétszer nyolcrészes sorozat formájában. A tét legalább akkora, mint amekkorát a regény merész főhőse vállalt. S az eredmény bizony egészen különlegesre sikerült.

Vérfertőző rokonszerelem kavarja fel egy kis falu nyugodt életét, amely gyilkosságba torkollik. S mivel az átmetszett torkú halott éjszakánként rendre visszajár (legalábbis az elkövetőknek biztosan), el kell indulni az ismeretlen határvidék felé. José Arcadio és Úrsula nem hezitál, egyből a távoli óceánpartot tűzi ki úticélként. Hogy a nagy víz végül felbukkan-e a láthatáron, az az elbeszélés (pontosabban egy gőzölgő láp) ködébe vész, ám új paradicsomként mégiscsak felépül egy falucska. Az édeni település úgy tűnik, az időn kívül létezik: a boldog családba egymás után érkeznek a gyerekek, de az egykor elkövetett ősbűn mindvégig ott lebeg a gyorsan gyarapodó Buendía família fölött. Egy napon vándorcigányok bűvölik el s avatják be a családfőt az alkímia rejtelmeibe, a kamaszodó fiúk nem bírnak vágyaikkal, az újszülöttek levitálnak, a zsákba csomagolt csontok zörögnek, Isten árnyát pedig kezdetleges dagerrotípiákról szeretnék főhőseink leolvasni.

Márquez bonyolult szövésű regénye hármas teremtéstörténet: szól egy dinasztia születéséről, egy mini-társadalom kialakulásáról (Kolumbia történelmét alig leplezetten modellezve), s ott sejlenek benne egy különös világteremtés-sztori körvonalai is, melynek folyamataiban szent és profán, áhítat és alantasság, kereszténység és animizmus véglegesen összekeveredik. Az író műfaj-találmányát az irodalmi kánon mágikus realizmusnak nevezi, ahol a meghökkentő csodát a szereplők ugyanolyan egykedvűséggel fogadják, mint a hétköznapi rögvalót. Múlt-jelen-jövő pedig alig különül el: nem pusztán arról van szó, hogy a regény időfelbontásos szerkezetet alkalmaz az elbeszélés során, hanem eléri az olvasóban azt az érzést, mintha az általunk érzékelt idő három síkja egyszerre, egymás mellett létezne. Ha valami miatt filmre vihetetlennek gondolták sokan (köztük az író és eleinte az örökösök is) a Száz év magányt, az ez a lényegbevágó aspektus. A Netflix a lehető legnagyobb tisztelettel közelített, és nagyjából el is találta a célt – ennek kivételével.

Ami ugyanis létrehozható írásban, az nagyon nehezen teremthető meg egy képi-narratív folyamban. Az egyszerre időbeli és időn kívüli lebegés atmoszférája ugyanis filmvásznon ábrázolhatatlan. Istenkísértés a javából – csakúgy, mint a többszörös metaforaként működő alkímia. A sorozat alkotói tehát meghozták az áldozatot: kiegyenesítették a regény cselekményét, és minden másban igyekeztek a legnagyobb hűséggel átadni a Száz év magány szellemiségét. A casting példásan autentikus (szinte kizárólag kolumbiai színészek játszanak), a látvány parádés (valós helyszínen építették fel Macondo illúziókeltő utcáit), és a fényképezés mindent megtesz azért, hogy megérezzük e különös, atavisztikus babonákkal átszőtt, fülledt erotikával megterhelt világ hangulatát. Egy-egy komótos kocsizással szemléltetett „álló”-kép többet mond három fejezetnyi cselekménynél; a rejtett vágású, folyamatos imbolygásban lévő jelenetek pedig az élet széles sodrú, mégis könnyed hömpölygését próbálják visszaadni, sikerrel. A forró vibrálással és lángolóan meleg színekkel festett, szemet-lelket gyönyörködtető atmoszféra akkor törik meg kissé, amikor előtérbe kerül a politikai szál, rímelve Kolumbia polgárháborús időszakára. Bár a lakóházak festésének előírása a sorozathoz pompásan illő abszurd – s tulajdonképpen ez a pitiáner ügy torzul kibékíthetetlen szembenállássá –, a folytatás inkább hasonlít egy dél-amerikai western-szappanoperára, mint Márquez mitikus világépítésére.

S itt-ott mintha maga a sorozat is áthajlana finoman egy grandiózus szappanoperába rég eltűnt s felbukkanó (unoka)testvérekkel, látványosan elsírt érzelmekkel, zajos családi hétköznapokkal és apró-cseprő ügyeken hajba kapó rokonokkal. Mielőtt azonban felrémlene bennünk az Isaura, A homok titkai vagy más hasonló, rossz emlékű tévésorozat, érdemes rögzíteni, hogy a Száz év magány adaptációja prémiumtermék. Dramaturgiája alaposan átgondolt, hangvétele különleges, produkciós értéke kiemelkedő. Megadja annak illúzióját, hogy épp a regényt olvassuk. Többet egy adaptáció ennél nem tehet, de persze az illúzió – bármilyen valóságosnak is tűnjön az adott pillanatban – mégiscsak illúzió marad. Mint ahogy a kivégzőosztag előtt állva Aurelio Buendía ezredesnek (Claudio Cataño) hirtelen eszébe jut az emlék, amikor gyerekkorában az apja egy téli délutánon elvitte jégnézőbe.

(Megjelent: A Szív, 2025. március)