Megtört hang – Maria

írta Nikodémus

Zeneszerző, aki megsüketül; festő, aki megvakul; szobrász, aki lebénul; író, aki megtébolyodik – a 19. századi zsenikultusz tipikus művész-sorsai. Átélve tragikusak, elmesélve azonban – talán kortárs cinizmusunk miatt? – könnyen sekélyes közhelyekbe fúlhatnak. De mégis, mit tehet a művész, ha legfőbb munkaeszközétől megfosztatik? Ez a dilemmája Pablo Larraín legújabb, Maria Callas utolsó időszakáról szóló filmjének, s a vásznon egyszerre hármas küzdelmet figyelhetünk: a főszereplőét, az őt alakító színészét és a csodált életmű titkát megragadni vágyó rendezőét.

Pedig a nyitójelenet nem is lehetne banálisabb: egy párizsi lakás pazar (ám kissé ódivatú) ízléssel berendezett nappaliját látjuk, amint a komornyik és a szolgálólány halkan szót vált egymással, majd hivatalos szervek szürke figurái vonulnak föl a szőnyegen. Nem kétséges, valami szokatlan történt, de hogy pontosan micsoda, az majd csak a fináléban derül ki. Addig meg kell elégednünk – legalábbis eleinte – a hétköznapi rutincselekvések egyhangúságával. A díva (Angelina Jolie) felkel, elrendezi toalettjét, bekap pár gyógyszert, és kinn, a konyhában énekel egyet a rántottát sütő szobalánynak. Leírva mindez végtelenül banálisnak hat, Larraín mégis képes költészetet varázsolni belőle, valamint apró utalásokkal felépíteni hősnője összetett, mélyen ellentmondásos jellemét.

A színpadtól évek óta visszavonult, kórosan sovány, gyógyszerfüggő Callas alakja remek forrása lehetne a tragikusan megtört, önmagát kereső művész elcsépelt portréjának, filmünk azonban elegánsan lebegteti meg Callas vélhető tébolyát, emellett bemutatja a nagyvilági díva álarca mögötti kisszerű kétségbeesést, s végső soron azt a küzdelmet, melyet látszólag megtört hangja, valójában azonban művészi integritása visszaszerzéséért folytat. Callas múltbeli, nagy szerepeit megidéző, álomszerű operabetétekkel párosulva ez már önmagában megrendítő, hiszen egy legfőbb talentumától megfosztott ember lassú vergődését látjuk. Sokáig még az is eldönthetetlen, hogy Callas tényleg elvesztett hangjáért kapaszkodik-e, rivaldafényt akar-e, vagy csupán el szeretné mesélni végre saját élete történetét. Utóbbi talán a legizgalmasabb vonása Steven Knight forgatókönyvének: kikeveredik-e hősnőnk az önbecsapások sűrű labirintusából, hogy emelt fővel közölhesse a világgal a maga személyes igazságát.

Angelina Jolie jól érezte meg ezt a tétet, hiszen saját művészi és magánéleti veszteségeiről is van mit mesélnie. Becsülettel igyekszik is: sziklaszilárd tartású úrnőként, egy-egy halvány félmosolyt megeresztve – vagy épp egy megsemmisítő megjegyzést foghegyről odavetve – parádés. Alig találni azonban igazán őszinte pillanatot az alakításában. Alakítás ez, a világhírű operaénekesnő eljátszása. Paradox és szomorú helyzet, mivel Jolie nélkül valószínűleg nem létezne ez a film; sokszor ugyanis egy sztárszínész kitüntető figyelme szükséges egy alacsony költségvetésű, karakter-orientált, díjvárományos alkotás elkészültéhez. Larraín jórészt Budapesten forgatott presztízsmozija mindhárom szempontot kipipálhatja, összességében mégsem tud átütő élménnyé válni, főként főszereplőjének játéka miatt.

Árulkodó, ha filmünket a chilei rendező korábbi, hírneves és tragikus nő-sorsokat feldolgozó alkotásaival vetjük össze: mind a Spencer, mind a Jackie hőse férfidominanciák árnyékából igyekszik szabadulni, és ebben furcsa módon segítségükre van a nyilvánosság, noha azt önmagában egyikük sem kívánja. Callast ellenben a hódolat élteti és a tökéletesség hamis eszményképe acélozza, s nem tud megbékélni a ténnyel, hogy idővel mindkettő elmúlik. Larraín filmje szerint tehát Callas önnön hamis énképének foglyává válik, s ez a finoman érzékeltetett rabság csak az utolsó jelenetekben oldódik fel. Amikor egy hajnalon egész Párizs megáll, hiszen olyasmit hall egy előkelő lakás nappalijának ablakából, ami megbabonázza. Egy megtört hang ragyog újra teljes fényében; egy megtört lélek szabadul – immár végleg – a földi kötöttségektől.

(Megjelent: Új Ember, 2025. február)