FilmDROID 
írta Nikodémus
Zeneszerző, aki megsüketül; festő, aki megvakul; szobrász, aki lebénul; író, aki megtébolyodik – a 19. századi zsenikultusz tipikus művész-sorsai. Átélve tragikusak, elmesélve azonban – talán kortárs cinizmusunk miatt? – könnyen sekélyes közhelyekbe fúlhatnak. De mégis, mit tehet a művész, ha legfőbb munkaeszközétől megfosztatik? Ez a dilemmája Pablo Larraín legújabb, Maria Callas utolsó időszakáról szóló filmjének, s a vásznon egyszerre hármas küzdelmet figyelhetünk: a főszereplőét, az őt alakító színészét és a csodált életmű titkát megragadni vágyó rendezőét.
Pedig a nyitójelenet nem is lehetne banálisabb: egy párizsi lakás pazar (ám kissé ódivatú) ízléssel berendezett nappaliját látjuk, amint a komornyik és a szolgálólány halkan szót vált egymással, majd hivatalos szervek szürke figurái vonulnak föl a szőnyegen. Nem kétséges, valami szokatlan történt, de hogy pontosan micsoda, az majd csak a fináléban derül ki. Addig meg kell elégednünk – legalábbis eleinte – a hétköznapi rutincselekvések egyhangúságával. A díva (Angelina Jolie) felkel, elrendezi toalettjét, bekap pár gyógyszert, és kinn, a konyhában énekel egyet a rántottát sütő szobalánynak. Leírva mindez végtelenül banálisnak hat, Larraín mégis képes költészetet varázsolni belőle, valamint apró utalásokkal felépíteni hősnője összetett, mélyen ellentmondásos jellemét.
