Marguerite / Florence Foster Jenkins

írta Nikodémus

Túlságosan jól ismerjük már az emberi vágy valósággörbítő hatását: a beteljesülésért mindent és mindenkit képesek vagyunk feláldozni, beleértve önmagunk üdvét is. Igazság, irgalom mit sem számít, egyedül a vágy – állítja Xavier Giannoli és Stephen Frears, akik egy év eltéréssel egyaránt filmet forgattak egy excentrikus, magát operaénekesnek képzelő dáma, Florence Foster Jenkins életéről.

A színpad és a muzsika iránti olthatatlan vágyat saját bevallása szerint már hétéves korában megérezte Florence, ám mivel egy kézsérülés tönkretette állítólag ígéretesen induló zongorista-karrierjét, tehetős közéleti személyiségként exkluzív jótékonysági összejöveteleken csillogtatta meg énektudását – hallgatósága nagy örömére. A kívülállók akadékoskodásai – miszerint fülsértő hamissága a tempóérzék és a muzikalitás teljes hiányával párosult – jó ideig nem zavarták. Hogy miért, arról legendák keringenek gondosan előválogatott rajongótáborról, megvásárolt kritikusokról, hamisított ajándékokról és figyelmességekről.

Mint minden efféle történetben, a valóság keserű felismerése csak idő kérdése, ám filmjeink jó érzékkel nem erre a fordulópontra koncentrálnak, hanem a közösen fenntartott hazug látszat miértjét firtatják. Ebben nagyvonalúbb Giannoli filmje, aki a szorosan vett életrajzi film műfajától elrugaszkodva főhősnőjét a századelő Franciaországába helyezi, a dekadens arisztokraták világába. Marguerite (Catherine Frot) naivitása finom eleganciával társul, férjével (André Marcon) – akivel mindvégig magázódnak – a lehető legelőzékenyebb, ám látszik, hogy házasságuk romokban hever, s az úrnő egyetlen igazi szórakozása a zene. Komornyikja (Denis Mpunga) körmönfont alattvalóként vezényli a kollektív önáltatás bizarr panoptikumát, dadaizmus iránt vonzódó ifjú barátai átejtik, a külvilág pedig kuncogva-csodálkozva figyeli a botcsinálta dívát, felsül-e első nyilvános fellépésén. Giannoli több abszurd jelenettel színezi főszereplőjének csendes drámáját, kinek tekintetében végig ott bujkál az az alig észrevehető melankólia, hogy találgassuk: tudatában van-e önbecsapásának.

Bravúros forgatókönyvének köszönhetően részletesebb háttértörténet jut mindegyik szereplőnek Frears rendezésében, aki hűséges marad az életrajzi vonatkozásokhoz, ám hiába a vígjátéki kulisszák és a könnyed hangvétel, a direktor mindegyre hősei lelkét kutatja csöndes állhatatossággal. Florence (Meryl Streep) makacs tévképzete és bohókás viselkedése mögött szörnyű tragédia lapul, s kezdetben úgy tűnik, mindenki kihasználja őt: szeretőt tartó férje (Hugh Grant), zongorakísérője (Simon Helberg), énektanára, s természetesen egész háza népe, mely együtt asszisztál az élethazugság fenntartásához. Frears azonban az ő indítékaikat is árnyaltan ábrázolja, s kezdeti ítélkezésünket fokozatosan felváltja az esendő karakterek iránt érzett empátia.

Igazság vagy irgalom? Valóság vagy szépelgés? Giannoli és Frears filmje túllép az alapprobléma leegyszerűsített szemléletén, s hősének történetén keresztül megmutatja, mennyire bonyolult lehet viszonyunk szeretteinkhez, ez a vágyakból, törődésből, indulatból, áltatásból és – reményeink szerint – szeretetből szőtt eltéphetetlen háló, melyet kívülálló meg nem érthet.

(Megjelent: A Szív, 2016. december – 2017. január)