Agymanók 2. / A vad robot

írta Nikodémus

Van valami megfoghatatlan a kamaszkorban. Egyéni életünkben képtelenek vagyunk kijelölni a kezdőpontját, arra viszont határozottan emlékszünk, mi minden változott körülöttünk és bennünk. Felsorolni persze alig tudnánk; többek között ezért is tűnik félelmetesnek életünk ezen szakasza. Zseniálisan ragadja meg ezt a lelki-mentális káoszt két, nemrég elkészült film: az Agymanók 2. a műfajban már rutinos Pixar, A vad robot pedig a Dreamworks animációs stúdió büszkesége.

A (most már) tíz évvel ezelőtti, méltán kiemelkedő első rész folytatása épp úgy vág bele főhőse, Riley (Kensington Tallman) történetébe, ahogy azt a Pixartól el is várjuk. A korábban megismert alapérzelmek kellemes együttműködésébe hirtelen beleordít egy addig észrevétlen, vörös vészjelző, majd kisvártatva új érzelmek jelennek meg a vezérlőteremben. Ciki, Irigység, Uncsi és Feszkó (valamint néhány mulattató jelenet erejéig Nosztalgia) villámgyorsan kipaterolja a Derű-Bánat-Harag-Undor-Majré kvintettet, és megpróbálják átvenni az uralmat a kamaszodó lány elméje felett. Eleinte Ciki és Uncsi dominál (ugye ráismerünk erre a tini-viselkedésre?…), majd lassacskán Feszkó lesz az, aki mindent meghatároz: bizonytalan önmaga képességeiben, ezért számítana a külső megerősítésre, közben azonban nem hajlandó nyitni a külvilág felé. Riley-ban – ahogy minden kamaszban – pontosan ez zajlik le egy hokicsapattal töltött hosszú hétvége folyamán. A régi játszótársak cikivé válnak, az újaknak mindenáron meg kell felelni, miközben intenzív önkeresési és ön(újra)értékelési folyamat zajlik ott, legbelül.

Kelsey Mann rendező kiváló egyensúlyérzékkel két szálon bonyolítja a sztorit (az új érzelmek berendezkedése, illetve a kidobott régiek bolyongása), valamint ügyesen épít az első részre (érdemes ehhez felidézni, hogyan és miben változtak meg mára Riley tudatának belső tájai). S az Agymanók 2. dramaturgiailag is újdonságot hoz: Feszkót a cselekmény során fokozatosan komoly antagonistaként építi fel. Nem kell ezen csodálkoznunk: a zűrös kamaszkor egyik legmeghatározóbb érzése az összetett, nehezen megragadható, mégis elemi kényelmetlenség-érzés. A „nem vagyok a helyemen” fojtogató tudata. Hangos ajtócsapkodások, halálosan komolyan vett durcik és teátrálisan bejelentett „életreszóló, nagy elhatározások” születnek ebből minden családban. Egy hétvége alatt persze nem oldódik meg a tinédzser-lét minden problémája, az Agymanók 2. azonban sziporkázó humorral (néha megdöbbentően felnőttes poénokkal) mutatja be, mi zajlik egy kamasz érzékeny lelkében.

S akkor most váltsunk nézőpontot: hogyan észleli a külvilág a serdülő főhős vívódásait? Közvetettebben ugyan, de erről mesél A vad robot, amely egy bizarr alapszituációból indítja cselekményét. Végzetes repülőszerencsétlenség nyomán egy lakatlan szigetre pottyan egy háztartási kiszolgáló-robot, s a vad természetben túlélve mellé szegődik egy apró lúdfióka. Roz (Lupita Nyong’o) a kezdeti hezitálás után elfogadja a különös anyaszerepet, repülni tanítja Brightbillt (Kit Connor), aki azonban gyorsan cseperedik, és közeleg a fájdalmas elválás.

Chris Sanders Peter Brown elbeszéléséből íródott forgatókönyvének legnagyobb erénye a többrétegűség: miközben eljátszik a közeljövő robotizált társadalmának (rém)képével, megmutatja a természet vadságát (legalábbis a nyitányban – szokatlan ez egy hollywoodi családi animációtól), illetve felhívja a figyelmet a környezettudatosság fontosságára. S a cselekmény mögött megbújik még egy értelmezési sík: a szokatlan anya-fia kapcsolat alakulása. Noha inspiráló a fiatal lúd erősödését, ügyesedését figyelni, a film nézőpontja szinte mindvégig az anyáé: szerető gondoskodás, áldozatvállalás, alkalmazkodó rugalmasság és a kudarcba belenyugodni nem tudó tettrekészség jellemzi Rozt. Pedig neki is ugyanúgy meg kell küzdenie érzéseivel a kényszerű (bár szükségszerű) elválás miatt, mint fiának. Csakhogy – és ez a meglepő szabású forgatókönyv újabb értéke – van viszontlátás, nem is egy. Ahogy kamasz gyerekeink sem távolodnak el végleg tőlünk: a leválással új, önálló életet kezdenek ugyan, de immár ifjú felnőttként vissza-visszatérnek a családi fészekbe. így változik meg Roz és Brightbill kapcsolata is: a gyermek túlnövi a szülőt, aki ezt bölcsen veszi tudomásul, és csendes derűvel szemléli mellőle kirepült utódját.

Van valami megfoghatatlan a felnövésben. Egyszerre éljük meg nyereségként és veszteségként: izgatott várakozással nézünk az új lehetőségek felé, miközben időről időre megérezzük, hogy olyasmit hagytunk el, ami már soha többé nem fog visszatérni. Az Agymanók 2. és A vad robot üres nosztalgiázás vagy céltalan siránkozás helyett a maga elevenségében ragadja meg a kamaszkor lényegét: azt a kifejezhetetlen, mégis elementáris érzést, hogy minden – de tényleg minden – egyszerre változik körülöttünk és bennünk.

(Megjelent: A Szív, 2025. február)