Saul fia

írta Nikodémus

Szentséges halál.

Ez a meglepő, sőt, sokak számára talán botrányos, mi több, blaszfémikus kifejezés keringett bennem vissza-visszatérve, amint Nemes Jeles László debütfilmjét, a Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyerő Saul fiát néztem. A néző elméjére és szívére pörölycsapásként lesújtó film ugyanis nem hagy egérutat az intellektuális vagy érzelmi distinkciónak, beszélni róla pedig szinte csak paradoxonokban lehet – annak ellenére, hogy elsőfilm létére félelmetesen egységes alkotás.

Az előéletet mindannyian ismerjük: fiatal, a szakmát külföldön elsajátító rendező első nagyjátékfimjével berobban a Cannes-i versenyprogramba, vetítését döbbent csend és percekig tartó vastaps követi, és a felhajtás meghozza gyümölcsét: három másik díj után vasárnap este a kissé megilletődött direktor átveszi a zsűri nagydíját a pódiumon. Szédületes karrier, ám a Saul fia bőségesen megérdemli a reflektorfényt: tartalom és forma régen látott egysége, letisztult fogalmazásmódja és elemi hatása a magyar filmtörténet egyik legfontosabb mozijává avatja.

S ahogy az szokásos, mindez egy zseniálisan egyszerű ötleten alapul: a nyitójelenet homályos képei még csak sejtetik, ám hamarosan látóterünkbe kerül Saul (Röhrig Géza nem játszik: létezik), az Auschwitzban dolgozó sonderkommandós arca, és a film végéig nem is kerül ki onnan. Társaival “kivételezett fogolyként”  gépiesen segédkezik az iparszerű pusztításban (öltözék-kifosztás, takarítás, krematóriumi tűztáplálás, hamulapátolás), ám elgyötört, szenvtelenné kérgesedett lényében felébred valami, mikor az egyik transzport elgázosítottjai között meglát egy kisfiút. A halál életet csihol. Innentől egy Antigoné-történet veszi kezdetét, keretezve a II. világháborús haláltáborok egyetlen dokumentált sonderkommandós felkelésének bemutatásával.

Régóta ismerős sztori ez, ahogy Nemes Jeles és Erdély Mátyás operatőr formai ötlete is: mindvégig főhőse közelében maradni, rohanni, lekuporodni és fölkelni vele, eltéphetetlen köteléket alkotva, s egyúttal önkéntelen azonosulást kikényszerítve nézőjéből. S persze a könnyed esztétizálódás bármilyen vádját elkerülve. A Saul fia második nagy erénye ugyanis az elsőből következik: dicséretesen híján van a holokausztfilmek többségét jellemző túlélő-szemléletnek. Annak a kimondatlan reménynek, hogy a főhős egyszer majd megszabadul, s hát végülis nem volt annyira szörnyű ez a földi pokol. Nem, a Saul fia valósággal földbe döngöl e tétel következetes tagadásával. S a borzalmakat olcsó kukkoltatás helyett fantáziánkra bízza: elmosódott hátterek, sikolyok, ordítások, imafoszlányok sejtetik a kimondhatatlant, megmutathatatlant. (Ne higgyetek az alanti előzetesnek: a filmben semmiféle zene nincs.) Hitchcock óta tudjuk, ennél nagyobb veszély pedig nem leselkedhet gyanútlan nézőre. (Apropó, Hitchcock: a szövetségesek filmfelvételeiből ő szerkesztett dokumentumfilmet a frissen felszabadított koncentrációs táborokról – naná, hogy nem engedték nyilvánosan bemutatni, de a nürnbergi perben azért felhasználták.)

Nemes Jeles László filmje alaposan végiggondolt következetessége helyenként meg-meginog kicsit, de mindvégig tartja magát az alapkoncepcióhoz, egészen az előzmények ismeretében is gyomorbavágó fináléig. S akárcsak a hasonló karriert befutott (s hasonlóan szigorú következetességgel leforgatott) Ida, két szempontból is felkavarja az állóvizet: egyrészt nyugtalanító élmény azoknak, akik úgy vélik, a holokauszt már rég feldolgozott, körbejárt, így lezárható (s egyúttal felejthető) téma; másrészt alaposan megdöbbenti soá relativizálását alattomos szándékokkal feszegetőket.

“Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” Pilinszky mondata olyan valóságot ír körül – teljes pontossággal kifejezni nem tudja –, mely a Saul fia alaptörekvését is megadja. A halál botrányossága és felfoghatatlansága nyomán szentté lesz. Elperelhetetlenül emberi vonás ez, s megtagadtatásában fejeződik ki az, amire hétköznapi életünk során fel sem figyelünk: méltósága. E méltóság megőrzésének monomániás hajszolása csihol életet.

Egy áldott mosoly pedig megsejtet valamit a túl-ból.