A főníciai séma (The Phoenician Scheme)

írta Nikodémus

Sok mindent elárul egy filmrendezőről, ha nevének említésekor elsősorban képek jutnak eszünkbe. Nem, nem a csavaros történet, a magukkal ragadó párbeszédek vagy a hajmeresztő akciójelenetek, hanem képek. Rendben, a mozi elsősorban vizuális műfaj, pusztán stílusérzékre azonban talán mégsem lehet egy egész filmet építeni. Wes Anderson legújabb filmjében viszont pontosan ugyanezzel próbálkozik, sokadjára. A főníciai séma mégis több tekintetben visszatérés Anderson korai munkásságához, és örömteli fejlemény, hogy ezúttal hagy egy kis ablakot menetrendszerű – s ezúttal is kivételes műgonddal felépített – babaházának falán, hogy bekukkanthassunk – és (meg)érthessünk.

Za-Zsa Korda (Benicio Del Toro), a rejtélyes ügyekben utazó üzletember egy – mint később kiderül, nem az első – repülőgép-szerencsétlenség után komoly döntésre jut: kilenc fia helyett egyetlen, apácának tanuló lányát (Mia Threapleton) teszi meg egyedüli örökösének. A kolostori életre készülő utód finoman szólva nem fogadja kitörő örömmel a hírt, a patriarcha azonban egy házitanító (Michael Cera) társaságában körútra viszi, hogy legújabb infrastruktúra-tervéről meggyőzze a helyi üzlettársakat. Hogy pontosan miről is van szó, az a kimerítő magyarázat ellenére okkal marad rejtve előttünk, merthogy nem is ez a lényeg. Helyette cipősdobozokból óvatosan előhúzott terveket látunk, elmés szóváltásokon mosolygunk, és fürkésszük, ki lehet ez az ember. Kordának nincs útlevele (elmondása szerint így szabadon repkedhet országok és kontinensek között), nem tudni, honnan van pénze (aminek most épp szűkében van), és számtalanszor próbálták már megölni a ráküldött titokzatos merénylők. Közben teázik, zoológiai könyvcsomagokat rendel, és megpróbálja lányának átadni szakmai tapasztalatait.

Anderson az utóbbi, politikusabb filmjeihez illeszkedően nem titkolja, hogy Korda figurája napjaink üzleti oligarcháinak maró szatírája. Az ember, akinek első millióit ne firtassa senki; aki zavaros kapcsolati hálója révén jóban van szultánnal, államfővel, hajógyári melóssal és az alvilággal is; s aki mindezek ellenére mégis folytonos rettegésben él, mert tudja, vagyonát nem tehetségének, hanem helyezkedésének köszönheti. Nem csoda, hogy luxus ide, hatalom oda, végzetesen gyökértelennek érzi magát – amit persze méretes dölyffel palástol.

A főníciai séma természetesen felsorakoztatja rendezőjének összes szokásos stílusjegyét: a majdnem szimmetrikus állóképeket, a kifejezéstelen arcokat, a túláradó (monomániás) beszédet, a papírmasé-díszleteket és a többszörös meta-narratívát. Utóbbi burjánzását szerencsére visszafogta alkotója, és hiába „összeesküvés” az eredeti cím („sémánál” talán helyesebb) fordítása, azt bizony nem az üzleti ügyekben, hanem szívtájékon érdemes keresnünk. Korda ugyanis egy ponton szemérmesen megvallja, hogy gyerekkora rideg szeretetlenségben telt, és bár lánya erre a kijelentésre még elutasítóan reagál, szíve ekkor kezd felengedni apja iránt. A burleszk-szerű cselekménybeli fordulatok ezután tulajdonképpen azt szolgálják, hogy a két főszereplő csipkelődő megjegyzések során át találjon utat egymáshoz. A főníciai sémának talán ez a legszórakoztatóbb része, ugyanakkor az eredeti történet is teljes fordulatszámon pörög. Talán túlságosan is, amint az a kissé elkapkodott fináléra nyilvánvalóvá válik. Ám itt is akad humoros momentum: többek között Bill Murray kissé lökött istenfigurája és Benedict Cumberbatch szakálla. S ha már az aktorok: a színészkoszorú ezúttal is csodálatos, bár sokszor az az érzésem, Anderson többnyire inkább nevekből alkot trófea-gyűjtemény, mintsem engedné kibontakoztatni azok birtokosainak talentumát. Főszerepben tehát nagyjából Del Torónak és Threapletonnak van esélye tündökölni (mindketten élnek is a lehetőséggel), melléjük pedig Cera játéka nő fel fergeteges skandináv akcentusával.

Rendezőnk nem tolja előtérbe, de filmjének központi metaforájaként működnek azok a bizonyos cipősdobozok. Listázható teendők, besorolható vélemények, beskatulyázható élet: ebben létezett mindezidáig Korda, akit épp a halál (sokadik) szele érint meg, s hirtelen felébred. Innentől kezdve üzlet, utazás, tárgyalás mind csak ürügy: valójában egy elveszett apa keresi gyermekét.

(Megjelent: Új Ember, 2025. augusztus)