0

Sarkvidék (Arctic, 2018)

írta Nikodémus

Halk gépihang csipog négyszer egymás után – idő van. A férfi az órájára néz, abbahagyja addig végzett tevékenységét, és egy másikba fog. Semmi kapkodás, semmi idegeskedés – felpörgetett hétköznapjainkban sokan vágyunk valami hasonlóra. Ám a film az első nagytotállal megmutatja, mi az oka annak, hogy hőse olyan szokatlan nyugalommal éli életét: S.O.S.-jelet ás a hóba, várva a távoli tájról érkező megmentőre. Joe Penna alkotása persze már a címével is képbe helyez minket, ám a brazil rendező Sarkvidék címmel forgatott – s az itthoni mozikban április végétől vetített – bemutatkozó munkája még így is képes meglepetéseket okozni.

Olvasd tovább

0

Formula 1: Drive to Survive – 1. évad

írta Nikodémus

Régóta érett ez már: végre hivatalos dokumentumfilm-sorozat készült a Forma 1 világáról. A száguldó cirkuszt bő két éve Bernie Ecclestonetól átvevő amerikai Liberty Mediától számítani lehetett valami hasonlóra, a mélynövésű angol úr ugyanis nem mutatott különösebb érdeklődést az időközben globális sportággá fejlődő Forma 1 promóciója iránt. Az amerikaiak pedig ránéztek a nézettségi adatok kormegoszlására, és rájöttek, hogy újítani, fiatalítani kell: lett hivatalos facebook- és YouTube-csatorna, podcast, twitter- és instafiók, hogy a közösségi médián szocializálódott fiatal generációját is megnyerje magának az autóversenyzés királykategóriája. A terv része lehetett egy nagyszabásúbb, kulisszák mögé kalauzoló sorozat is, melynek persze megvolt a kockázata ebben a felfoghatatlan pénzeket és súlyos titkokat mozgató bizniszben. A partner az új idők szavának megfelelően a Netflix lett (a producer pedig a Senna– és Amy Winehouse-dokuról ismert Asif Kapadia), amely a 2018-as szezonról egy egészen profin összerakott dokusorozatot forgatott le.

Olvasd tovább

0

Elveszett és megkerült – Mindenki tudja (2018) / A sértés (2017)

írta Nikodémus

Túlságosan szeretjük dédelgetni veszteségeinket: itt egy feldolgozatlan sérelem, ott egy balul sikerült ügy, amott pedig egy szomorú tragédia. Hiúsági kérdést csinálunk belőlük, s addig őrizgetjük, míg ráboríthatjuk valakire. Hogy ennek milyen tragikus következményei lehetnek, azt idén két film is megrendítő erővel szemlélteti: a Mindenki tudja és A sértés egyaránt a megbocsátani képtelen ember lélekromboló vakságáról mesél.

Olvasd tovább

1

The Death of Superman (2018) / Reign of Supermen (2019)

írta Nikodémus

Halál settenkedik mostanság minden sarkon egy másik képregény-univerzumban (írtunk is róla), szóval újra divatba jött a makulátlan, halhatatlan szuperhős(öke)t megölni. Leginkább a sokk érdekében, kevéssé pedig azért, hogy elgondolkoztasson a hozzá(juk) való viszonyunkról. Amerika (és a világ) első és máig legérinthetetlenebb képregényhősével mindezt már 1992-ben eljátszották, volt is meglepődés rendesen. Superman maga volt az erkölcsi és fizikai romolhatatlanság, akinek emberi vonásairól gyakran elfeledkezünk. A Warner/SC Animation egy bő tíz évvel ezelőtti próbálkozás után most jól megadta a módját a híres történet megfilmesítésének.

Olvasd tovább

0

Dumbó (Dumbo)

írta Szenilla

Szenilla küldte az alábbi írást a Disney friss mesefilmjéről, köszönjük!

Egy haldokló cirkusz, két félárva gyermek, egy, a frontról melegében hazatérő apuka, és egy bájosan esetlen kiselefánt. A Disney Tim Burtonnel karöltve igazi családi mozit hozott össze. A Dumbó az 1941-es Disney rajzfilm várva várt élőszereplős változata.

Az elefántbébit röviddel a születése után elszakítják az anyjától. A küldetés adott: segíteni, hogy anya és gyermeke újra egymásra találjon, úgy, hogy közben lehetőleg a cirkuszt is sikerül megmenteni a csődtől. A két kisgyermek, Milly és Joe szívügyüknek tekintik, hogy Dumbó visszakapja az édesanyját, hiszen ők maguk is elveszítették az anyukájukat. A háborúból hazatérő apának eleinte meg is gyűlik a baja a helyzettel, hiszen érthető módon nincs túl szoros kapcsolata a gyerekekkel. Mindezt csak fokozza, hogy a fronton elvesztette egyik karját, így a cirkuszban sem tudja már nagysikerű lovas számával lenyűgözni a közönséget.

Olvasd tovább

5

Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)

írta Minime

SPOILERMENTES kritika.

Először is szeretnék köszönetet mondani a Fórum Hungary filmforgalmazónak,
a Cinema City Westendnek és végül, de nem utolsósorban Nikodémusnak
azért az élményért, aminek részese lehettem.

„Save the best for last!”

– azaz a „legjobbat hagyd utoljára!” Egy év feszült várakozás, szinte végtelen háború az idővel és a türelemmel folytatott harcban, amelyet a rajongók kénytelen voltak megvívni önnön belső énjükkel, türelmetlenségükkel és kíváncsiságukkal, ezért az egy élményért, az Infinity Saga lezárását jelentő alkotásért. A Marvel Cinematic Universe 11 éves eddigi termésének, összesen 21 eddigi filmjének esszenciája érkezik meg a vásznakra a mai napon. Vajon piros betűs ünnep lesz ez a képregényfilmek számára, esetleg hatalmas csalódásba torkollik a túlfeszített és felfokozott várakozás? Senki nem tudhatta előre, hiszen a mércét olyan magasra állította egy évvel ezelőtt Anthony és Joe Russo rendezők Végtelen háború című alkotása, hogy megjósolni is lehetetlen lett volna a végeredményt. A számtalan teória, a relatíve későn érkező trailerek, a rendezőpáros által is nyíltan beismert ferdítések bennük, mind-mind pattanásig feszítették a húrt a világon mindenkiben. Olyan felfokozott várakozással párosuló reménykedés látott napvilágot a rajongókban, amit nagyon könnyen romba dönthetett volna bármilyen apró kis hiba is.

Olvasd tovább

0

Hellboy (2019) – rendhagyó kritika

írta Minime

Ismét elérkeztünk egy olyan alkotáshoz, amely kiérdemelte, hogy olyan kritikát kapjon amilyenre maga a mozi sikerült, ellentmondásosat és meglehetősen komolytalant. Sajnálatos, hogy ennek a kritikának éppen az új Hellboy szolgáltatja az apropóját, hiszen a karakterben rejlő mozis potenciál és forrásanyag elegendő kellene, hogy legyen egy tartalmas és mai igényeknek megfelelő moziélmény megvalósításához.

Olvasd tovább

0

Testvérlövészek (The Sisters Brothers, 2018)

írta Nikodémus

Lövések dördülnek a vaksötétben. Épp csak a torkolattűz parázslik fel, majd kiáltás hallatszik. Nem halálhörgés, nem is diadalüvöltés: bizonytalankodó kurjantások. Megvan? Sikerült? Hol a többi? Pár pillanatra a néző is elveszti a fonalat, aztán kiderül minden: egy éjszakai rajtaütést izgulhattunk végig. Hangzatos főcím, napszítta kopár táj vagy diadalmas filmzene helyett ilyen szokatlanul kezdődik Jacques Audiard (Halálos szívdobbanás, A próféta, Rozsda és csont, Dheepan – Egy menekült története) legújabb, Patrick DeWitt regényéből készült filmje, a március legvégén itthon is bemutatott Testvérlövészek, és a meglepetéseknek még nincs vége.

Olvasd tovább

4

Röviden: Shazam! / Kedvencek temetője / A csempész / Dragged Across Concrete

írta Minime

Shazam! – Egy ősi varázsló, Shazam (Djimon Hounsou) bajnokát keresi immáron hosszú-hosszú ideje, ám egyik kiválasztott sem felel meg a tisztaszívűség elvárásának. Az egyik korai esélyes Thaddeus Sivana (Ethan Pugiotto, majd Mark Strong) olyannyira a varázsló és főleg annak ősellenségei, a Hét Főbűn materializált szörnyeinek bűvkörébe kerül, hogy évtizedeken át kutatja a visszautat Shazam-hoz és annak hatalmához. Végül a nevelőszülőkhöz kerülő kissé balhés Billy Batson-ra (Asher Angel) esik a varázsló választása, aki megörökli annak minden erejét, és szembeszáll az időközben a bűnöket kiszabadító Dr. Sivanával. Billy a varázsló nevének kimondásával aktiválja képességeit, és egyben rögtön fel is ölti annak felnőtt alteregóját, az új Shazam-ot (Zachary Levi). Egyetlen barátja a szuperhősök terén különösen tájékozott Freddie (Jack Dylan Grazer), aki segíti felmérni Billy újdonsült szupererejének határait és korlátait, amelyet tovább nehezít a felnőtt küllem szokatlan mivolta. Hősünk lassan felméri önmagát és a család fontosságát, majd szembeszáll a gonoszokkal, ám addig és aközben is rengeteg vicces szituációba keveredve szórakoztatja a nagyérdeműt. David F. Sandberg rendező korrekt DC filmet rakott össze amelyben minden korosztály megtalálja a neki szóló mondanivalót és éppen ezért kellemesen elszórakozik, ugyanakkor érezhetően a tizenéveseknek készült a film. A szereplők jól játszanak, Levi és a gyerekhősök egészen remek alakításokkal lepnek meg minket. A DC-re ismét igazzá vált az a felvetés, miszerint ha az univerzumépítésben el is maradnak a riválistól, önálló saját lábon álló hősfilmekkel felvehetik a versenyt. Értékelés: 70%

Olvasd tovább

0

Röviden: Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace, 2018)

írta Nikodémus

Sűrű erdő – burjánzó aljnövényzet, magas szálfák, vízpára és napsütés. A zöldellő lombok között feltárul egy parányi otthon: sebtében összetákolt, mégis gondoskodó törődésről árulkodó lak, amelynek minden szegletét a praktikus célszerűség uralja. És az átmenetiség: egy férfi (Ben Foster) és egy lány (Thomasin McKenzie) ül egymással szemben. Egyikük tüzet csihol, másikuk az aznapi ételt vágja fel. Szó alig hallatszik köztük, inkább takarékos mozdulatokkal és gyorsan villanó tekintetekkel kommunikálnak. Portland egyik nemzeti parkjában élnek, helyzetüket folyamatosan változtatják, s gondosan megtanultak minden nyomot eltüntetni maguk mögül. Egy apró hiba folytán azonban felfedezi őket a külvilág, s a szociális szolgálat belefog kényszer-civilizálásukba.

Debra Granik (Csontodiglan, Winter’s Bone – A hallgatás törvénye) harmadik nagyjátékfilmje az a fajta élmény, mely elsősorban képeivel és hangulatával fészkeli be magát nézőjének lelkébe: cselekménye epizodikus, forgatókönyve alig szolgál valamilyen információval, csak a kamera követi apát és lányát szelíd állhatatossággal. Az út pedig különös helyre visz: természet és civilizáció, normalitás és radikális másság, elfogadás és elutasítás határmezsgyéjére, ahol még az is nehezen eldönthető, ki az, aki valójában rászorul a másikra. A (kiváló érzékkel fel nem fedett) múltbéli démonok gyötörte apa? A kamaszodó, nyiladozó értelmű lány? A saját kényelmébe lassan belefulladó jóléti társadalom vagy minimál-koszton vegetáló számkivetettjei? A filmet megülő súlyos csend árulkodó: főszereplőinkben elsöprő erők dolgoznak mélyen eltemetve, kitérni előlük képtelenség. Apa és lánya tehát összekapaszkodik: néma imádságban hordozzák egymást – amíg lehet.

(Megjelent: A Szív, 2019. április)

Olvasd tovább

1

Röviden: Mi / Elrabolt világ / Családi bunyó / Triple Frontier / Hát nem romantikus?

írta Minime

Mi (Us) – Jordan Peele legfrissebb alkotása, amely a Tűnj el! után ismételten kellően egyedi és nyomasztó pszichózist rejt magában ahhoz, hogy kiérdemelje a mozibarátok figyelmét. 1986-ban Adelaide elkóborol szüleitől egy Santa Cruz-i vidámparkban, ahol traumatikus élmény éri. Az esemény döntő befolyással bír későbbi életére, hiszen amikor családjával újra visszatér a szülői házukba nyaralni, a múlt kísértő emléke valamilyen mélyen gyökerező feszültséget ébreszt benne és zárkózottá teszi. Miután a parti napozás alatt fia, Jason szintén elkóborol, ahogyan anno ő maga is, teljes pánikba esik és legszívesebben félbeszakítaná a nyaralást, amely veszélyérzetet meglehetősen alátámasztja, hogy az este folyamán egy vörösbe öltözött család tagjai kezdik terrorizálni őket a házukban, akik meglepő módon tökéletesen ugyanúgy néznek ki, mint ők maguk. Adeilaide (Lupita Nyong’o), férje Gabe (Winston Duke), valamint gyermekeik, Jason (Evan Alex) és Zora (Shadadi Wright Joseph) is rendelkeznek egy gonosz hasonmással, akikkel szembe kell szállniuk együttesen és külön-külön is. A film igazából egy pszicho-thriller, ahogyan a Tűnj el! is az volt, hiszen az elme sötét bugyraiban piszkálja fel kíváncsiságunkat, és nem a gore miatt lesz vonzó a mozi. Peele ezúttal is remek forgatókönyvet írt, és kiválóan rendezte meg újabb rémisztő történetét, amelyhez ezúttal is kiváló alakításokat nyújtó színészeket talált. Lupita Nyong’o mint a történet vezérszereplője és mozgatórugója egészen zseniálisat játszik, és ezt mindkét szerepében megteszi. A család tagjai messzemenően aládolgoznak a főhősnő karakterének, és ők sem maradnak el messze tőle, azonban Nyong’o karakterének központi szerepe alapvetően „tőle várta el” ezt a kiemelkedő kettős alakítást. A popkulturális utalások, a háttérben meghúzódó mögöttes tartalmak és gondolatébresztő motívumok ezúttal is a történet nagy szeletét képezik. Néhány kérdésre hiába is keresünk választ, nem fogunk kapni, hiszen Peele előző alkotása után is hagyott kérdőjeleket, amiket ezúttal is megtett, sőt nagyobbra is nyitott. Mivel a blogunk korábbi Kulisszák mögött-cikke remekül kifejti ezeket, így jelen írásban erre nem térünk ki. Értékelés: 80%

Olvasd tovább

0

Hostiles / The Rider (2017)

írta Nikodémus

A western igazi főhőse a táj. Nem a pisztolyhősök, a seriffek vagy a jámbor telepesek, hanem a végtelenbe nyúló horizont, mely egyszerre nyugtat és rémiszt. Határvidék: hívogat és fenyeget. Otthonoddá válhat, de ki is vethet magából – de csak azután, hogy megküzdöttél érte. Két, a közelmúltban bemutatott westernfilm figyelemre méltó együttállásban elmélkedik az amerikai mítosz(építés) elsődleges tárgyáról: puszta és ember viszonyáról.

Olvasd tovább