írta Nikodémus
Március elején mutatják be a hazai mozik Alexander Payne legújabb, hét évnyi kihagyás után elkészült filmjét, a Téli szünetet (The Holdovers). A forgalmazói időzítés kissé szerencsétlen, ez azonban a film értékéből mit sem von le, amely egy gyönyörű történetet mesél el arról, amire itt, a Földön csak az ember képes: egymás megszelídítéséről.
írta Nikodémus
A három testőr: D’Artagnan (Les trois mousquetaires: D’Artagnan) – Készítsen Hollywood akárhány jó pénzzel kitömött adaptációt, a franciák időről időre visszakövetelik saját hőseiket. Most Dumas örök klasszikusa került sorra, melyet frankofón sztárok részvételével, látványos külsőségek között gondolt újra Martin Bourboulon rendező. Aktualizálni szerencsére nem volt kedve, sem posztmodern játékokat játszani: adaptációja egy klasszikus-romantikus kalandfilm, melyben a jelenkor a kamerakezelésben és a történet pergőre vágásában köszön vissza. A színészkoszorú remekel, a cselekmény nagyvonalúan hömpölyög, a hangulatteremtés kiváló (és idézőjelek nélküli). A játékidő derekán törik meg picit a lendület, s van pár nehezen magyarázható cselekedete hőseinknek, de ez valószínűleg kiegyenlítődik majd a második részben – merthogy filmünk a regény csupán első részének megfilmesítése, a folytatás már idén megérkezik. A kulturális (vissza)sajátítás jól sikerült, de nem ír filmtörténelmet.
írta Nikodémus
Újkeletű törekvés napjaink hollywoodi filmiparában, hogy az életrajzi filmek sokszorosan elkoptatott sémáit szokatlan nézőpontú megközelítéssel igyekeznek feldobni. A kísérlet esztétikai haszna legalábbis kétséges, de a trend szembeötlő: a sztárfőhőst most divatosabb profilból, semmint szemből filmezni. Meséljen róla bár barát, menedzser, házastárs vagy rivális, hangjában elkerülhetetlenül a kortárs közönség szólal meg, és üzen az utókornak. Bevallja vagy sem, a múlt decemberben a Netflixen debütált Maestro, valamint az idén februárban a hazai mozikban is bemutatott Priscilla egyaránt ezt a közelítésmódot alkalmazza, változó sikerrel.
Hasonló cikk a témában itt olvasható.
Voltunk-e már úgy, hogy éppen minden stimmelt – egészségünk rendben, szeretteink biztonságban, hivatásunk egyenesben –, mégsem éreztük magunkat teljesen elégedettnek? Valamilyen mélyről jövő, megfogalmazhatatlan nyugtalanság emésztett, mely elszólít a megszokottból? A tavalyi év magyar filmjeinek hősei többnyire hasonlóképp éreznek: utakat keresnek; s a 2023-as kínálatot elnézve mintha maga a magyar film is így tenne.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
A nagyvárosi ember tapasztalata, milyen könnyen el tudnak személytelenedni emberi kapcsolatai. Gondoljunk csak a reggeli metrón (vagy vonaton, buszon) tolongó tízezrekre, akik jobb híján elviselik, hogy egymás közelébe kényszerültek, de lélekben nem is lehetnének távolabb. Lehetséges-e egy valódi, sorsfordító találkozás ilyen közegben? Céline Song idén januárban a hazai mozikban is bemutatott elsőfilmje, az Előző életek (Past Lives) ezzel a lehetőséggel játszik el, ám ellenkező nézőpontból: elválaszthat-e milliónyi kilométer két, mélységesen összetartozó lelket?
írta Nikodémus
Rejtélyes dolog ez a történelem. Sokak szerint valójában nem is létezik: magunk fabrikáljuk, többnyire az aktuális győztesek narratívája alapján. Egy ilyen történetbe pedig leginkább akkor kényelmes belehelyezkedni, ha a nyertes oldalon állunk. Martin Scorsese és Ridley Scott egyaránt történetet mesél legújabb filmjében; előbbi a valóságfeltárás őszinte szándékával, utóbbi a jóleső fikció terében mozogva. A Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) és a Napóleon (Napoleon) egymás mellett éppen olyan, mint egy jól és egy rosszul sikerült dolgozat történelemből. Már ha létezik olyan egyáltalán…
Ha rosszul vagy a musicalek negédes világától és a tehetségkutató realityk hamis tündérmeséitől, de vágysz egy felemelő, könnyed, mégis elgondolkodtató filmélményre, akkor tökéletes választás John Carney író-rendező-zeneszerző legújabb mozija. A Flora és fia igazi komfortfilm, melyben jó elmerülni egy meleg takaróval és egy csésze forró teával, ám ne gondoljuk, hogy könnyen feledhető élményben lesz részünk.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Szokás a mai fiatalságot – amolyan boomer-módra – közéleti érdektelenséggel vádolni. Hogy okostelefonjaik mögé bújva, a legújabb Tiktok-trendeket követve nem is figyelnek a világ folyására. Nos, ez Daniel Goldhaber filmjének hőseiről egyáltalán nem mondható el, sőt: nekik épphogy elegük van a közösségi médián zajló terméketlen szájtépésből, és végre tenni akarnak, mégpedig valami igazán radikálisat. S hogy pontosan mit, azt a film már címében jelzi, ám az AppleTV+ streaming-csatornán már elérhető How to Blow Up a Pipeline (Hogyan robbants fel egy olajvezetéket) messze nem pusztán egy egészestés YouTube-oktatóvideó. Ott forrong a mélyén a kortárs kamasznemzedék összes dühe.
írta Nikodémus
Manapság már nehéz elképzelni, de négy évtizeddel ezelőtt a kirobbanó férfimacsóság uralta az amerikai popkultúrát. Nézők milliói lelkesedtek a dagadó muszklikért és az emberfeletti kunsztokért, az akciófilm műfaja pedig fénykorát élte. De mi lett e korszak két legnagyobb, jellegzetesen amerikai karriert befutott ikonjával, Arnold Schwarzeneggerrel és Sylvester Stallonéval? A Netflix két friss dokumentumfilmben faggatja a hajdanvolt akciósztárokat.
írta Nikodémus
Egyetlen árva kokárda okoz országos kalamajkát Reisz Gábor legújabb, Velencében díjazott filmjében, mely egyszerre próbál helytállni kamaszmoziként, korlenyomatként és társadalmi látleletként. Az ambíciók szokatlanul nagyok, főleg ha hozzátesszük, a film mikro-költségvetésből, gerillamódszerekkel forgott Budapesten. A Magyarázat mindenre nem hibátlan, mégis az utóbbi évek legfontosabb magyar filmje. S bár talán dadog itt-ott, mondanivalójára oda kellene figyelnünk.
írta Nikodémus
Eredetileg ilyenkor már az utolsó promóciós anyagokat és az első kiszivárgó véleményeket kéne olvasnunk Denis Villeneuve Dűne-eposzának közelgő második részéről, ám ha már az író- és színész-sztrájk miatt jövő tavaszra tolták a bemutatót, ismerkedjünk meg egy, pontosabban két híres-hírhedt korábbi feldolgozással, melyek akaratlanul is döntő hatással voltak a filmes popkultúrára – még Villeneuve-re is, hiába tiltakozik.
írta Nikodémus
Beckham (2023) – Fiatalabbak tán már kevéssé emlékeznek rá, de bizony volt idő, amikor egy bizonyos David Beckham volt a futballsztárság abszolút szinonimája. Igen, és a szóösszetételből mindkét tag fontos: a futball és a sztár is. Ezt próbálja kibontani a Netflix legújabb, természetesen definitívnek meg exkluzívnak beharangozott sorozata is, mely szűk öt órában veszi végig a londoni kis lakásból induló, Manchestert, Madridot, majd Amerikát megjárt labdarúgó pályafutását. Nagy meglepetésekre nem kell számítanunk: a doksi tisztes odafigyeléssel mesél a szerény kezdetekről, Sir Alex Ferguson kvázi-apafigurájáról (no meg a nagy összeveszésről is azzal a stoplissal, persze), a madridi karrierről és a válogatottbeli hullámvasút sem marad ki. A főhős mosolyogva mesél a kanapéról, és olyan jól adja, hogy elhiszem neki a munkásfiú/egyszerűsrác-imidzset. Feleségéről ugyanezt már kevésbé tudom elmondani, s amilyen hamisan csengenek az ő szavai, úgy növekszik bennem fokozatosan egy más, mélyebb hamisság-érzés. Az, hogy ez egy tökéletesre berendezett ál-élet, amiben nincs helye semmilyen légypiszoknak. Az egyetlen necces esetet (tudniillik, megcsalta-e valaha hősünk a feleségét) is elmaszatolják, a záró idill pedig tényleg azt illusztrálja, hogy Beckham nemcsak főszereplője, hanem producere is volt önmaga szoborállításának.
FilmDROID