0

Vadászat (2020) / A platform (2019)

írta Nikodémus

Azt hisszük, énünk rosszabbik felét rejtegetjük, pedig csak felköltöztetjük a netre: facebookon, twitteren, instán engedjük el magunkat, miközben egyre gyérülő személyes kapcsolatainkban tétováskodunk. Ordító képmutatás; akkora, hogy észre se vesszük. Két film érkezett nemrég rámutatni erre, a görbe tükör azonban kissé foncsorozott – túl könnyen átlátunk rajta. Talán nem is véletlen, hogy a rendre társadalmi szatírának szánt Vadászat és A platform útja meglehetősen rögös volt a bemutatóig.

Olvasd tovább

0

Superman: Red Son

írta Nikodémus

Nagyjából egy évvel ezelőtt szemléztem Superman aktuális kalandjait a Warner/DC animáció felhozatalából, és bár a duplafilm akkor nem nyűgözött le, tisztes megfilmesítését láttam egy olyan képregénynek, ami mérföldkő a szuperhős történetében. Klasszikusokat ritkán terem a jelenkor, a kevés kivételek egyike Mark Millar 2003-as képregénye, mely eljátszik a gondolattal: mi lenne, ha mindenki kedvenc kriptonija Kansas a Szovjetunió területén ért volna Földet? Sam Liu rendező és csapata ezúttal ezt a sztorit vette célba, és nagyjából ki is használták az adódó  lehetőségeket.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Peanut Butter Falcon (2019)

írta Nikodémus

Zac (Zack Gottsagen) szökni akar. Elege van eddigi életéből, és elszánja magát régi álmának beteljesítésére: hogy pankrátor legyen. Ismerősei megmosolyogják az alacsony, köpcös fiút mindaddig, míg egy éjjel csakugyan világgá megy. S másnap, sőt, harmadnap sem kerül elő, így csakhamar kétségbeesett keresés veszi kezdetét. Ebben élen jár Eleanor (Dakota Johnson) szociális gondozó – Zac ugyanis Down-szindrómás, akit jobb híján a helyi nyugdíjas otthonban helyeztek el, mivel családja lemondott róla. Útja során összeakad egy meglehetősen érdes modorú halásszal, Tylerrel (Shia LaBeouf), és az igazi kalandok ekkor kezdődnek.

Tyler Nilson és Michael Schwartz rendezők igazi tündérmesét vittek vászonra. No nem giccsesen banálisat vagy elidegenítően didaktikusat – ettől szerencsére megkímélik a nézőt. Inkább keresetlen egyszerűséggel, jóleső egyértelműséggel mesélik el három gyermeklelkű felnőtt közös történetét. Zac-et nem különösebben zavarja, hogy álmát környezete irreálisnak látja, ám jónéven veszi, ha társai fogyatékos, beteg ember helyett egyenrangú társnak tekintik. Tyler Zac barátsága által kap lehetőséget arra, hogy végleg elengedje zűrös múltját, Eleanor pedig a kaland hatására kezdi el újragondolni életét.

Közben botcsinálta családként mogyoróvajas halat esznek, tutajt eszkábálnak, különös keresztelési szertartásba csöppennek, és arasszal mérik a távolságot – szárnyalnak.

(Megjelent: A Szív, 2020. április)

Olvasd tovább

0

Megfosztatva – Keresztút (2014)

írta Nikodémus

Kezelhetetlen gyerekek, arrogáns szülők és mind jobban panaszkodó tanárok jelzik, hogy a gyermeknevelési szokásokat illetően súlyos, mélyreható változások zajlanak a nyugat-európai társadalmakban. Dietrich Brüggemann Keresztút (Kreuzweg) című, megrázó erejű filmje azonban – miközben vizsgálódásának fókuszát extrémközelire állítja – elvont bölcselkedés vagy moralizáló ítélkezés helyett felfed és kérdez.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy megfeledkezne a tágabb összefüggésekről, ám elsődleges szándéka szerint egy család életét mutatja be. Egy súlyosan diszfunkcionális családét, melynek – bár a rendező sosem mulasztja el kihangsúlyozni – nem az a legfőbb jellemzője, hogy egy antimodernista katolikus kisközösség elvei hatják át. A kulcs a rideg szeretetlenség, melyet a kiskamasz Maria (Lea van Acken) nem képes elviselni. Legkisebb testvére négy éves kora ellenére nem beszél, nővére pedig elhatározza, hogy felajánlja érte életét Krisztusnak. Döntését nem jelenti be sem rokonainak, sem nézőjének, az fokozatosan derül ki a tizennégy egymást követő, vágás nélküli jelenet során.

Olvasd tovább

0

Röviden: Bloodshot / Spenser az igazság nyomában / Vadászat / A szoba (2019) / Kémecském

írta Minime

Bloodshot – Ray Garrison (Vin Diesel) sikeres katona és családos ember. Volt. Azonban egy nyaralás során meggyilkolják őt és nejét. De semmi baj, ugyanis megjelenik Dr. Emil Harting (Guy Pearce) és nanotech szuperkatona programja, amely a halott tengerészgyalogosból egy hiperképességekkel rendelkező programozható gyilkológépet csinál, akit szabadon felhasználhat és programozhat, amíg az öntudatára nem ébred. El lenne a szinopszis. A valóság egész más, Diesel a szokásos Toretto-imitációját lenyomva eljátssza a „Nyár” Katonáját, miközben az Extremis-hez szinte passzoló cuccost tol bele, ugyanaz a színész, és gyakorlatilag látunk egy Halálos Iramban 12-t a Mementóval és a Vasember 3-mal ötvözve. Ja, és Diesel gyakorlatilag tök hiteltelen, hiszen annyira belegyepesedett már a FF-franchise karakterébe, hogy Groot hangján kívül mindent ugyanúgy játszik el. Steven Seagaltól csak a létező arcmimikája különbözteti meg. Inkább csinálhatna rendes Riddick filmeket az ilyenek helyett. David Wilson kezdő rendező egyáltalán nem áll a helyzet magaslatán, és Jeff Wadlow-ék írópárosa is tudott már ettől jobb anyagot összehozni. Mindenesetre a Valiant kiadó valószínűleg felemás érzésekkel tekinthet erre az alkotásra, hiszen egyrészt végre moziba került egy hősük, másrészt viszont a koronavírus miatt hatalmasat buktak rajta, de közel sem akkorát, amekkorát a karantén kimaradása okozott volna. Látványos, akciódús, de semmi különös. Eiza González viszont nagyon „hot”, cuki látványelem. A film eredetiség értéke alapján a cím lehetett volna Bloodshit is.  Értékelés: 40%

Olvasd tovább

0

Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria, 2019)

írta Nikodémus

Egyedülálló úr megosztaná… – békebeli társkereső apróhirdetések kezdődtek így, különös morális kettősségben: az élvhajhászat finom elfedése a felülfogalmazásban, arisztokratikus fénybe vonva a gyakran mocskos-bűnös rögvalót. Filmünk hőse egész életében hasonló felülfogalmazásban élt: kicsapongásait élettapasztalatnak, gorombaságait egy zseni ismertetőjegyeinek, szenvedéseit művészetnek hazudta. Ehhez most már nincs ereje: túl öreg hozzá. Pedro Almodóvar legújabb filmje, a Fájdalom és dicsőség immár csaknem egy éve bemutatkozott (s a mai mozi-ínséges időkben online elérhető), hatása azonban nehezen múlik.

Olvasd tovább

0

Röviden: Emma.

írta Nikodémus

Van egy széles (főként női) közönség, mely rajongásig tudja imádni Jane Austen munkásságát, és erre a filmipar is rég rájött: egyre-másra készülnek az adaptációk, újragondolások, amolyan könnyed lektűr-szellemben. Enyhén szólva nem tartozom a rajongók közé: a viktoriánus kor habos-babos képmutatása inkább taszít, mint érdekel. Épp ezért kíváncsian vártam, mi sül ki a legújabb (immár sokadik) Emma-adaptációból, melynek előzetese egészen szokatlan megközelítést ígért.

Emma (Anya Taylor-Joy) gazdag, fiatal kisasszonyként meglehetősen unatkozik, ezért folyton kisded játszmákat űz környezetével: bejárónőket, cselédlányokat emel barátnővé, férjet talál nekik, féltékenykedik és konspirál, folyton pletykál egy-egy jó parti lehetőségéről, ám neki magának esze ágában sincs megházasodni. Briliánsan elgondolt tervei egyszercsak elkezdenek összeomlani, és keserű leckék során át kénytelen megtanulni, hogy élettapasztalat és bölcsesség híján nem több, mint egy nagyszájú-kisszerű akarnok. Austen regényében mindezt bravúros, a korabeli társasági élet szinte minden vonatkozását felölelő mondatokba önti, s noha a tanulság egyszerű, műve mégis körképet ad a viktoriánus Anglia urainak meglehetősen különös viselkedéséről.

Mivel eddig jólfésült adaptációk készültek nagyvászonra, Autumn de Wilde elsőfilmes rendezőnőre az a feladat várt, meg tudja-e kicsit forgatni az unalomig ismert történetet. Jelentem, a film első órájában ez tökéletesen sikerült: Eleanor Catton akkurátus forgatókönyvéből egy pimaszul frivol, nézőjét percenként távolságtartásra figyelmeztető, ugyanakkor kuncogásra késztető film született. Nagyokat derülhetünk a szinte már parodisztikusan “wesandersonos” beállításokon, a mesterkélt látványvilágon, a vicces zenehasználaton, a csaknem slapstick-humoron (színészeink kiválóan komédiáznak) – ezek az elidegenítő effektusok mind azt üzenik: ne hidd el, amit látsz, gondolkozz! Kár, hogy az elegáns kritikusság a játékidő második felére kifullad, és átadja helyét a legközvetlenebb Austen-i sziruposságnak. Wilde rendezése stílusos, fanyar, és remek kommentárt fűz a milleniál-generáció pökhendi felsőbbrendűségéhez is, a finálét azonban sajnos elromanticizálja.

Olvasd tovább

0

Vírus (Outbreak, 1995)

írta Nikodémus

Ha már koronajárvány van, néha jól esik egy kicsit katasztrófa-turistáskodni – persze szigorúan csak virtuálisan, otthon maradva. Valami ilyesféle élményt kínál az idén 25 éve bemutatott Vírus című film újranézése, melyet az év egyik nagy kasszasikerének szántak, ám annál nagyobb volt a bukás, amint az első bevételi adatok elkezdtek csörgedezni. A stúdió amúgy jól érzett rá a közhangulatra: a kilencvenes években az akciófilmek le-, a katasztrófafilmek felfutóban voltak, amihez egy ütős színészgárdát és egy valós történeten alapuló regényt hozzátéve akár meg is lehetett a siker receptje. Hát, másképp sült el…

Olvasd tovább

0

Az első áruló (Il Traditore, 2019)

írta Nikodémus

Rövid időn belül már másodszor érkezik olyan film a mozikba, melynek kulcsjelenetében énekel a főhős. A Házassági történet spontán karaoke-ja egy válófélben lévő férj bánatát sűrítette megrendítő pillanattá, ezúttal a keserű megbánás van soron: Tommaso Buscetta (Pierfrancesco Favino) élete egyetlen döntés nyomán fenekestül felfordul, s azóta nincs nyugta. Ő ugyanis Az első áruló, aki felfedte a szicíliai maffia titkait. Ez a címe Marco Bellocchio nagyszabású, itthon március közepén bemutatott filmjének is, amely évtizedeken, óceánon és számtalan bírósági tárgyaláson keresztül kísér végig egy olyan embert, aki övéi ellen fordult.

Olvasd tovább

2

Az Androméda-törzs (The Andromeda Strain, 1971)

írta Nikodémus

A 2008-as minisorozat-verzióról itt írtunk.

Michael Crichton már félévszázada is le tudott írni olyasféléket, amikre Hollywood azonnal ugrott. Nem csoda: a többségükben rendkívül egyszerű, gyakran a kortárs valóságot legalább egyszer megcsavaró alapötletek kiváló high-conceptként működnek egy filmes adaptációhoz. A Jurassic Park vagy a Westworld még a kanyarban sincs, amikor emberünk egyik írásában már földönkívüli támadásról fantáziál – egy halálos vírusról. Megfilmesítésre való téma, ugye?

Olvasd tovább

0

Röviden: Előre (Onward)

írta Nikodémus

Nem tudom, hitték-e 2006-ban, a Disney-akvizíció idején a Pixar-főnökök, hogy ilyen rázós lesz a kétezer-tízes-húszas évek fordulója… A stúdió átélt egy kisebb alkotói hullámvölgyet (Verdák 2., Szörny Egyetem, Dinó tesó), majd kipattant John Lasseter zaklatási botránya, most meg azzal jönnek a rajongók, hogy túl sok a folytatás… (Verdák 3., Hihetetlen család 2., Toy Story 4.). A vezetőségnél mindenesetre vették a lapot, és bejelentették, újra eredeti ötletek nyomán fognak dolgozni egy ideig.

Ennek egyik első hírnöke volt a kiváló kritikákat kapott Coco, most pedig itt az újabb csúcstermék, melyben elfek és varázslás szövetkezik a modern világgal. A különös alaphelyzetet a nyitószekvenciában lerendezik gyorsan, aztán már fordulunk is rá Pókember és Űrlord, khm, Ian (Tom Holland) és Barley (Chris Pratt) nagy kalandjára, akik rég meghalt édesapjukat szeretnék visszakapni egy napra. Kívánságuk viszont csak félig teljesül, és ez aztán komoly bonyodalmak forrása lesz…

Dan Scanlon rendező és Kori Rae producer újra az elmúlásról mesél, amihez ezúttal a testvéri szeretet boncolgatása zárkózik fel, és a filmvégi fordulatok fényében egész jól sikerült összeházasítani a két témát. Kár, hogy az egyébként megszokottan elsőrangú látványvilágú film nyitánya erősen botladozik (talán csak a Manticore-jelenés környékén indul be, de akkor rendesen), pedig bőven megszórták a cselekményt találó ötletekkel, mulattató gegekkel. A fantasy-műfajok és a belőle kinőtt biznisz kifigurázása is élvezetes, és a tanulság is rendben van, de az élmény nem átütő. Talán nyáron (vagy ősszel) a még elborultabb alapötletű Lelki ismeretek…

Olvasd tovább

0

Zárójelentés

írta Nikodémus

Gondban vagyok. Gondban, mert egy idős, érdemdús rendező életművéről kellene ódákat zengenem, de legújabb (talán záró?) művével kapcsolatban erre képtelen vagyok. Gondban vagyok azért is, mert ugyanakkor sárba sem tudom tiporni Szabó István nemrég bemutatott filmjét, ugyanis az nem botrányos. Csak érdektelen. És talán ez a legszomorúbb: a Zárójelentés az impozáns színészgárda és a méltóságteljes nekirugaszkodás dacára egy nagyjából közepes tévéfilm szintjét éri el – valahogy úgy, mint a hasonló adottságokkal induló Az ajtó.

Olvasd tovább