0

A besúgó

Kádár-nosztalgia és ügynökügy a filmvásznon

írta Nikodémus

Hónapok óta egy új magyar sorozat tartja izgalomban a közvéleményt – s nem csupán a filmrajongókat, hanem a szélesebb közéleti nyilvánosságot is. Az HBO gyártásában elkészült A besúgó körüli felhajtás többek között arra is rámutat, mennyire feldolgozatlan még a magyar történelem közelmúltja.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – Antall József, az 1989-es rendszerváltozás utáni első magyar miniszterelnök bonmot-ja tökéletesen összefoglalja a demokratikus átalakulás mély ellentmondásosságát. Vér egyrészt nem fojt, elszámoltatás másrészt alig történt, és a nagy, néplélek-mozgató katarzis is elmaradt. Az elmúlt három évtized olvasható az akkor elmulasztott esélyek visszaperlésének történeteként is, s talán épp ezért felemás a témában született magyar filmtermés. Hiszen míg 1956 öröksége egyértelműnek tűnik, a megtorlást követő évtizedek értékelésében legalább három generáció néz egymással farkasszemet.

Olvasd tovább

0

Röviden: Top Gun: Maverick / Az elveszett város / Toszkána

írta Nikodémus

Top Gun: Maverick – Itt igazából egy szép, hosszú méltatásnak kellene állnia a régimódi (“igazi”) moziélményről és kihalófélben lévő zászlóvivőiről, mert Tom Cruise új filmje bőven megérdemelné. Az eredeti után (végülis) 36 évvel bemutatott Top Gun: Maverick ugyanis jobb film, noha játszik a kultuszteremtő első rész remake-elésével – és persze csúcsra járatja a nosztalgiát. Van mit, ugyanis a Cruise-t sztárrá varázsoló eredeti egyfajta nyolcvanas évek-időkapszula vékonyka történettel, macsó-pózolással és szédítő akciójelenetekkel. A menőzést ezúttal szerencsére ízlésesen csinálják, a történet sajnos maradt vékonyka, az akciójelenetek, nos, azok kötelezővé teszik a moziban nézést. A történet szerint a mindig lázadozó Mavericket egy különleges küldetés miatt hívják vissza a Top Gun-pilótaképzőbe, hogy az aktuális ifjú titánoknak mutassa meg, hogy még nem járt el felette az idő. Joseph Kosincki (Tron: Örökség, Feledés) leplezetlenül, de elegánsan idézi meg a 1986-os klasszikus látványvilágát, ügyesen kanyarintja a sztorit, Cruise pedig finom öniróniával adja az öregedő, de azért még kompetens főszereplőt. A cselekménybe még egy szerelmi szál is belefér (Jennifer Connelly elragadóan bájos), Val Kilmer beugrója szívszorító, az utolsó félóra pedig olyan látványt kínál, amit tényleg nem láttál még moziban. Konkrétan fenn ülünk a repülőgépeken a pilótákkal (színészekkel) együtt, semmi kamu, csak tiszta adrenalin, gyönyörűen fényképezve. Hiába kultikus az eredeti, filmként jobb ez a kései (de nem megkésett) folytatás, amely militarista propaganda helyett büszkén hirdeti a valódi moziélmény erejét.

Olvasd tovább

0

Top 10: Sztárok, akik már a B oldalt pörgetik

Hosszú halasztgatás után ezen a héten kerül a mozikba a rég várt Top Gun-folytatás – kivel mással, mint a jó öreg, de még mindig kemény(kedő) Tom Cruise-zal. A nosztalgia ugyanis nagy úr Hollywoodban, különösen ha valamilyen egykorvolt sikerből folytatást lehet csinálni, újbóli kasszacsilingelést remélve. Ennek örömére összeszedtünk még pár mozisztárt (már ha vannak még ilyenek a franchise-uralom korában), akik régi sikereik felmelegítésével próbálkoznak. A kép vegyes, de mindenképpen érdekes.

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

Apollo 10,5: Űrkorszaki gyerekkor (Apollo 10 ½: A Space Age Adventure)

írta Nikodémus

Biztosan voltunk úgy néhányan kiskamaszként, hogy amint egy titok birtokába jutottunk, addig növesztettük azt képzeletünkben, hogy szinte meghatározta mindennapjainkat. Valamit, ami csak a miénk: nem tudhatja meg senki más. S bölcsességnek álcázott fölényes mosollyal figyeltük környezetünk naiv tudatlanságát. Az ilyesféle „nagy titkok” aztán rendszerint egy szempillantás alatt romba dőltek (többnyire akaratlan szülői közreműködéssel), ám a beavatottsággal vegyes magány bizsergető érzése emlékként velünk marad. Hasonlót él át Stan (Milo Coy / Jack Black) is, aki Richard Linklater legújabb, Netflixre készült filmjében a hatvanas-hetvenes évek fordulójának Amerikájában indul különleges küldetésre.

Olvasd tovább

0

Licorice Pizza (2021)

írta Nikodémus

Gary (Cooper Hoffman) és Alana (Alana Haim) az iskola folyosóján botlanak egymásba. Mindketten évkönyvfotózásra érkeztek; különös párbeszédük végén a fiú gyorsan kinyilvánítja érzéseit: szeretem, ahogy beszélsz, szeretem, ahogy viselkedsz. A lány azonban lepattintja: hogy is kezdhetnének együtt járni? Hiszen tíz év korkülönbség van köztük Alana javára. De Gary nem hagyja magát: kiöregedő gyerekszínészként érvényesülési képességével próbál felvágni a lány előtt, és csakhamar belekezd az akkoriban felfutó vízágy-bizniszbe. 1973-ban járunk, a napfényes Kaliforniában, Paul Thomas Anderson rendező pedig olyan könnyedséggel tárja fel előttünk ifjúkorának világát, hogy a Licorice Pizza még az idén tetőző művészfilmes nosztalgiamozik hullámából is kitűnik.

Olvasd tovább

0

Belfast

írta Nikodémus

Kenneth Branagh, a világ manapság talán legismertebb Shakespeare-adaptátora néhány merész megfilmesítés, majd egy Hollywoodban építgetett hullámzó karrier után saját gyerekkorát idézi fel legújabb filmjében. A február végétől a hazai mozikban is megtekinthető Belfast kedves családtörténet és szubjektív történelmi visszatekintés egyben, ám legfőképpen nosztalgikus időutazás egy művészlélek gyerekkorába.

Olvasd tovább

0

Röviden: Szellemirtók: Az örökség / A Gucci-ház / Richard király

írta Nikodémus

Szellemirtók: Az örökség (Ghostbusters: Afterlife) – Hollywood franchise-facsarásának újabb szomorú példája volt, amikor a két régi (s legendájában békén hagyandó) Szellemirtók-részt a nőiesítési vonal jegyében hat éve újraforgatták. A net népe ezúttal fején találta a szöget: a film fölösleges és rossz volt, függetlenül a szereplők nemcseréjétől. S hogy milyen gyorsan forognak az aktuális trendek, bizonyítja ez a legújabb rész, amely a Stranger Things-divatra építve próbálja eladni nekünk újra a nyolcvanas évek kacarászós-felhőtlen szellemüldözősdijét. A vígjátékrendező apjánál sokkal ígéretesebben induló Jason Reitman kissé komótos tempóban, ám remek hangulatteremtéssel alapoz meg az új kalandnak. A családi kapcsolatokat felfedezve a régi rajongók szeme befelhősül, a fiataloknak pedig ott a nosztalgia, ám a játékidő derekánál elszaporodnak a logikai bakik (csakis egy Paul Rudd által játszott fizikatanár lehet olyan ütődött, hogy ott és úgy végez kísérletet, ahol és ahogy…), aztán kellemetlenül a szánkba rágják, hogy itten most nosztalgikus vágybeteljesítés zajlik éppen, avagy családi találkozó (bizony felbukkan mindenki, tényleg mindenki)… avagy csúnya újrahasznosítás. A finálé ötlettelensége alaposan lerontja a filmet, pedig McKenna Grace és Carrie Coon megérdemelne egy újabb mozit ebben az univerzumban.

Olvasd tovább

0

The Rocketeer (1991)

írta Nikodémus

Alig hisszük már, de volt olyan kor Hollywood történetében, hogy a Disney csak legyintett a képregényfilmekre. Tim Burton és a Warner épp csak két éve szabadította a világra az első komolyan vehető szuperhős-sztorit (Batman, 1989), Superman mozivásznas pályafutása épp ilyentájt fulladt ki végleg (Superman IV, 1987), az álomgyárnak viszont épp nosztalgiázni volt kedve – így született meg (kissé nehezen) az egyik legbumfordibb, mégis legszerethetőbb képregényfilm, ami túl későn érkezett, hogy úttörő legyen, ám túl korán, hogy pénzt is termeljen gyártójának. Harminc éves a Vasember évtizedes elődje, a The Rocketeer.

Olvasd tovább

0

Utolsó éjszaka a Sohóban / Spencer

írta Nikodémus

Csaknem egy évszázada tudja már a globális tudatipar, hogy komoly tömegeket lehet elkábítani egy kis nosztalgiázással. Az ébredező fogyasztói társadalom elsőként talán a karácsonyt tette profán ünneppé: fenyőillat és hívogató fények, csillogó glamúr és black friday – szó szerint és lelki értelemben egyaránt gyomorrontásunk lesz tőlük az ünnepek végére. S miközben az aktuális retródizájn egy sosemvolt idill hamis emlékét plántálja belénk, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy immár nemcsak decemberben, hanem egész évben támad a gátlástalan nosztalgia-divat. Mindezek fényében meglepő, hogy nemrég két olyan film futott be a mozikba, mely rendre ellenáll a haszontalan múltba révedés kísértésének, mi több, nézőjét is óva inti attól.

Olvasd tovább

0

Super 8 (2011)

írta Nikodémus

Mégis mit keres itt ez a film, kérdezheted, és igazad van. A Super 8, noha egy tíz évvel ezelőtti mozinyár egyik kellemes látványfilmje volt, nem nagyon ragadt meg a kollektív emlékezetben. Időről időre leadják a tévében, kedves-aranyos családi időtöltés, de semmi különös. Két mentségem van csupán, hogy tíz év elteltével írjak erről a filmről: egyrészt az, hogy akkoriban valamiért elkerülte a Filmdroid figyelmét, másrészt ha mostanában újrázzuk Joe, Alice és a többiek kalandját, rájöhetünk, milyen az, amikor JJ. Abrams formában van.

Olvasd tovább

0

Top 8 érdekesség a tíz éve indult Trónok harcáról

A Trónok harca színészei Belfastban gyűltek össze, hogy felidézzék a világot meghódító sorozat készítésének izgalmas, vicces és nehéz pillanatait. A népszerű műsorvezető, Conan O’Brian házigazdai közreműködése mellett megvalósult esemény különlegességét többek közt az adta, hogy a közönség kizárólag a Trónok harca stábjából állt. Az HBO GO-n elérhető showműsorból 8 érdekességet gyűjtöttünk össze, amit talán a legnagyobb rajongók sem tudtak eddig a sorozat forgatásáról.

Az első, a második és utolsó évadról, illetve a sorozat kulturális hatásáról itt írtunk.

1. A Trónok harca számos eleme instant a popkultúra részévé vált, így nyilvánvaló volt, hogy a színészek több ízben hallják majd ezeket vissza civilben is. Persze vicces lehet, amikor az éjjel-nappaliban a fagyasztott áruk mellől hirtelen azt kiáltják az emberre, hogy „Hodor!” – természetesen a szelíd óriást játszó Kristian Nairn járt így – de messze a legbizarrabb sztorit Lena Headey mesélte el. A színésznő épp kórházban volt, ahol életet adott kislányának. A tejtermelése nem indult be azonnal, de egy nagyon kedves nővérke segített neki. A sorozatrajongó kórházi dolgozó azonban pár nap önmegtartóztatás után nem bírta tovább, és a legrosszabbkor, Headey mellének masszírozása közben bukott ki belőle, hogy „szégyen.”

Olvasd tovább

1

Top 5 Jóbarátok-háttérsztori

Minden idők egyik legnépszerűbb vígjáték-sorozatában szinte egymásnak adták a kilincset a sztárok, az alábbiakban azokat a felbukkanásokat gyűjtöttük össze, amik mögött talán a legviccesebb történetek húzódnak meg. Ha az összes cameót szeretnéd kiszúrni, ezt könnyedén megteheted, hiszen a Jóbarátok mind a tíz évada elérhető már az HBO GO-n.

1. A spontán legendák: Robin Williams és Billy Crystal (3. évad 24. rész)

A jelenet: A jóbarátok szokás szerint a Central Perkben ülnek, Monica épp belekezdene egy történetbe, amikor két fura fazon (Williams és Crystal) odafurakszik a kanapéra. Williams kétségbeesetten azt ecseteli, hogy szerinte a felesége megcsalja, ráadásul az a gyanúja, hogy a nőgyógyásszal. Monica tesz egy erőtlen próbát, hogy folytassa a sztoriját, de aztán legyint, jelezve, hogy a különc páros sztorija izgalmasabb, úgyhogy inkább hallgassák azt. És igaza is lesz, pillanatokon belül kiderül, hogy a csalfa nej a Crystal által megformált haverral szarvazta fel Williams karakterét, aki drámaian kiviharzik a kávézóból.

A háttérsztori: Williams és Crystal előbbi tragikusan korán bekövetkezett haláláig jó barátok voltak. Ekkoriban épp egy közös filmen dolgoztak, aminek felvételei ugyanabban a stúdióban zajlottak, mint a sorozaté, csak egy ajtóval arrébb. A komikus páros betévedt a Jóbarátok díszletébe, ahol lecsaptak rájuk a sorozat írói, és rávették az akkor már bőven világhírű Williamst és Crystalt egy rövid szereplésre. A színészek még aznap le is forgatták a fenti jelenetet, amit ráadásul teljes egészében rögtönöztek. Az improvizációs technika a kollégákat is magával ragadta, Matt LeBlanc (Joey) spontán közbeszólt egy ponton, hogy akkor Crystal-e az a bizonyos nőgyógyász, mire az reflexből rárivallt, hogy ők épp magánbeszélgetést folytatnak. Courtney Cox (Monica) pedig a végén szintén rögtönözte a reakciót Kudrow kérdésére, miszerint fogalma sincs már, hogy mit akart mesélni.

Olvasd tovább