írta Nikodémus
Március elején mutatják be a hazai mozik Alexander Payne legújabb, hét évnyi kihagyás után elkészült filmjét, a Téli szünetet (The Holdovers). A forgalmazói időzítés kissé szerencsétlen, ez azonban a film értékéből mit sem von le, amely egy gyönyörű történetet mesél el arról, amire itt, a Földön csak az ember képes: egymás megszelídítéséről.
írta Nikodémus
Manapság már nehéz elképzelni, de négy évtizeddel ezelőtt a kirobbanó férfimacsóság uralta az amerikai popkultúrát. Nézők milliói lelkesedtek a dagadó muszklikért és az emberfeletti kunsztokért, az akciófilm műfaja pedig fénykorát élte. De mi lett e korszak két legnagyobb, jellegzetesen amerikai karriert befutott ikonjával, Arnold Schwarzeneggerrel és Sylvester Stallonéval? A Netflix két friss dokumentumfilmben faggatja a hajdanvolt akciósztárokat.
írta Nikodémus
Eredetileg ilyenkor már az utolsó promóciós anyagokat és az első kiszivárgó véleményeket kéne olvasnunk Denis Villeneuve Dűne-eposzának közelgő második részéről, ám ha már az író- és színész-sztrájk miatt jövő tavaszra tolták a bemutatót, ismerkedjünk meg egy, pontosabban két híres-hírhedt korábbi feldolgozással, melyek akaratlanul is döntő hatással voltak a filmes popkultúrára – még Villeneuve-re is, hiába tiltakozik.
írta Nikodémus
Lélektani közhely, hogy emlékeinket nem csupán felidézzük, hanem legalább részben újra is alkotjuk őket. Mégis, szilárd meggyőződésünk, hogy emlékeink összessége személyiségünk egyik legszilárdabb régiója, ahol bátran kutathatunk válaszok után. Hogy mennyire törékeny ez az illúzió, arról egy régmúlt nyaralás rendhagyó módon elmesélt története tanúskodik: a Volt egyszer egy nyár (Aftersun) nem csupán egy apa-lánya kapcsolat krónikája, hanem alámerülés az emlékezet mélységes kútjába.
írta Nikodémus
A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.
Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Úgy, hogy megépítettük: lelkesen vásároltuk hozzá a vasútmodellt, emberfigurát és műanyagfát, élethűre csiszoltuk az épületeket, faragtuk az alagutat rejtő hegy lankáit. A végtelen türelemmel elkészített, valóságunk egy darabkáját másoló végeredmény aztán késő kamaszkorunkra többnyire a padláson porosodva végezte. Wes Anderson új filmje, a hazai mozikban már júniusban bemutatott Asteroid City pontosan ugyanezt teszi, csak éppen a valóság helyett rendezője képzelőerejéből táplálkozik.
írta Nikodémus
Blokád – Nagyjából esélytelenként indult a külföldi filmek tavalyi Oscar-versengésén, ám ez inkább egy szerencsétlen döntés eredménye, semmint a film hibája. Ahogy az sem, hogy bemutatója óta széltében-hosszában kurzusfilmezik (jogtalanul), rendezője, Tősér Ádám pedig szégyenletes módon pofozkodik egy kritikussal. A Blokád legnagyobb értéke elsősorban Köbli Norbert forgatókönyve, melynek minden jelenetéből kiérezhető az az immár évtizedes rutin, ahogy az író történelmi helyzeteket fikcionalizál, a végeredmény érzelmileg mégis igaz tud maradni. Pedig a téma ezúttal veszélyesen közel van, és a szekértábor-logika meg is billogozta innen is, onnan is. Antall József (ifj. Vidnyánszky Attila / Seress Zoltán) és Göncz Árpád (Sütő András / Gáspár Tibor) politikai pályafutását egyetlen rövid hétbe sűríteni merész döntés volt, de működik. Az ’56-os párhuzam adja magát, de kicsit erőtlen, és mintha menet közben tágították volna a film léptékét kamaradrámáról nagyszabású politikai thrillerré – ebből adódik egy kis esetlenség az egyébként jó tempójú cselekmény során. Az Antall-portré méltó. A Göncz-karakterrajz karcol ugyan, de tiszteletteljes. A filmben bemutatott taxisblokádosdiból leginkább talán a nép hiányzik: pár jelenetet látunk csak öklüket rázó taxisokról, szendvicseket kínáló aktivistákról. És ez valahogy szomorúan igaz az egész rendszervált(oztat)ásunkra is: hiányzott belőle a magyar nép.
írta Nikodémus
Habár jelentősége manapság már csökken, az elmúlt félévszázad szórakoztatóiparát kétségtelenül a tévé uralta. A “doboz”, amely generációkat csábított el a könyvek mellől, megreformálta az oktatást és újrafogalmazta a látványhoz való viszonyunkat, mára kifutó termékké vált, hatása azonban mit sem kopik. Talán a klasszicizálódás jele, hogy épp mostanság készülnek el az első hollywoodi mozik a tévé aranykoráról – immár megszépítő, nosztalgikus köntösben. A Tammy Faye szemei (The Eyes of Tammy Faye) és Az élet Ricardóéknál (Being the Ricardos) álomgyári Oscar-termékként rendre úgy mutatja be a tévézés világát, hogy csupán finom kritikát gyakorol – talán túlságosan finomat.
írta Nikodémus
Hogy Hawkinsban, az elképzelt amerikai kisvárosban épp milyen természetfeletti fenyegetés üti fel fejét, az születhet akár írói önkényből, a Stranger Things-et megalkotó Duffer testvérek azonban meglepően tudatosan nyúlnak a manapság divatos nyolcvanas évek-nosztalgiához. A mind ambícióiban, mind költségvetésében alaposan meghízott negyedik évadot figyelve egyértelmű, hogy hőseink felnőtté válása – hiába tiltakozik gyermeki énjük s vele a néző – elkerülhetetlen. Az igazi kérdés inkább az, mit visznek magukkal kalandos gyerekkorukból.
írta Nikodémus
A muzsikusokról szóló életrajzi filmek újkori áradatában igazi különlegességnek ígérkezett az Elvis Presleyről szóló mozi: alanya még halála után félévszázaddal is igazi szupersztár, tárgya egy kacskaringókkal teli életút, rendezője pedig eddigi életművét tekintve kiválóan ért a látványos zenés-táncos koreográfiák levezényléséhez. Baz Luhrmann legújabb filmje, a még nyár elején bemutatott Elvis nagyszabású portrét fest „a Király” életéről, koráról és hatásáról, igazi tétje azonban az, hogy be tud-e kukkantani főhősének maszkja mögé.
írta Nikodémus
Hónapok óta egy új magyar sorozat tartja izgalomban a közvéleményt – s nem csupán a filmrajongókat, hanem a szélesebb közéleti nyilvánosságot is. Az HBO gyártásában elkészült A besúgó körüli felhajtás többek között arra is rámutat, mennyire feldolgozatlan még a magyar történelem közelmúltja.
„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – Antall József, az 1989-es rendszerváltozás utáni első magyar miniszterelnök bonmot-ja tökéletesen összefoglalja a demokratikus átalakulás mély ellentmondásosságát. Vér egyrészt nem fojt, elszámoltatás másrészt alig történt, és a nagy, néplélek-mozgató katarzis is elmaradt. Az elmúlt három évtized olvasható az akkor elmulasztott esélyek visszaperlésének történeteként is, s talán épp ezért felemás a témában született magyar filmtermés. Hiszen míg 1956 öröksége egyértelműnek tűnik, a megtorlást követő évtizedek értékelésében legalább három generáció néz egymással farkasszemet.
írta Nikodémus
Top Gun: Maverick – Itt igazából egy szép, hosszú méltatásnak kellene állnia a régimódi (“igazi”) moziélményről és kihalófélben lévő zászlóvivőiről, mert Tom Cruise új filmje bőven megérdemelné. Az eredeti után (végülis) 36 évvel bemutatott Top Gun: Maverick ugyanis jobb film, noha játszik a kultuszteremtő első rész remake-elésével – és persze csúcsra járatja a nosztalgiát. Van mit, ugyanis a Cruise-t sztárrá varázsoló eredeti egyfajta nyolcvanas évek-időkapszula vékonyka történettel, macsó-pózolással és szédítő akciójelenetekkel. A menőzést ezúttal szerencsére ízlésesen csinálják, a történet sajnos maradt vékonyka, az akciójelenetek, nos, azok kötelezővé teszik a moziban nézést. A történet szerint a mindig lázadozó Mavericket egy különleges küldetés miatt hívják vissza a Top Gun-pilótaképzőbe, hogy az aktuális ifjú titánoknak mutassa meg, hogy még nem járt el felette az idő. Joseph Kosinski (Tron: Örökség, Feledés) leplezetlenül, de elegánsan idézi meg a 1986-os klasszikus látványvilágát, ügyesen kanyarintja a sztorit, Cruise pedig finom öniróniával adja az öregedő, de azért még kompetens főszereplőt. A cselekménybe még egy szerelmi szál is belefér (Jennifer Connelly elragadóan bájos), Val Kilmer beugrója szívszorító, az utolsó félóra pedig olyan látványt kínál, amit tényleg nem láttál még moziban. Konkrétan fenn ülünk a repülőgépeken a pilótákkal (színészekkel) együtt, semmi kamu, csak tiszta adrenalin, gyönyörűen fényképezve. Hiába kultikus az eredeti, filmként jobb ez a kései (de nem megkésett) folytatás, amely militarista propaganda helyett büszkén hirdeti a valódi moziélmény erejét.
Hosszú halasztgatás után ezen a héten kerül a mozikba a rég várt Top Gun-folytatás – kivel mással, mint a jó öreg, de még mindig kemény(kedő) Tom Cruise-zal. A nosztalgia ugyanis nagy úr Hollywoodban, különösen ha valamilyen egykorvolt sikerből folytatást lehet csinálni, újbóli kasszacsilingelést remélve. Ennek örömére összeszedtünk még pár mozisztárt (már ha vannak még ilyenek a franchise-uralom korában), akik régi sikereik felmelegítésével próbálkoznak. A kép vegyes, de mindenképpen érdekes.
írta Nikodémus
FilmDROID