2

Arnold / Sly

írta Nikodémus

Manapság már nehéz elképzelni, de négy évtizeddel ezelőtt a kirobbanó férfimacsóság uralta az amerikai popkultúrát. Nézők milliói lelkesedtek a dagadó muszklikért és az emberfeletti kunsztokért, az akciófilm műfaja pedig fénykorát élte. De mi lett e korszak két legnagyobb, jellegzetesen amerikai karriert befutott ikonjával, Arnold Schwarzeneggerrel és Sylvester Stallonéval? A Netflix két friss dokumentumfilmben faggatja a hajdanvolt akciósztárokat.

Elsőként egy hangulatos osztrák faluba repülünk: Thal idilli házikói épp csak megbújnak az Alpok lábánál. A ködös, friss reggel képei turista-brosúrába valók. S aki csendben figyeli a tájat, lassan elkezd beszélni. Világháborúban megsérül apáról, szigorú otthoni légkörről és a közeli tó melletti testedzés felszabadító lendületéről mesél erős akcentussal – olyannal, amit azonnal felismer minden harmincévesnél idősebb. Arnold Schwarzenegger bőségesen dokumentált életútja háromszor egy órában tárul fel előttünk, s a sallangmentes rendezésnek köszönhetően gondosan szakaszolt, kiegyenlített pályaképet kapunk. Az alkotók külön epizódot szántak a szédületes testépítő karrier bemutatásának, végigveszik a filmes életmű főbb állomásait, és meglepően részletesen szólnak a kaliforniai kormányzóság időszakáról is. A hézagmentes trilógiába szerveződő epizódok kicsit talán túl szabályosak: hősünk érezhetően kemény kézzel határozta meg, mi jelenhet meg róla a kamera előtt, s mi az, amiről jobb, ha nem beszélünk. Schwarzenegger persze bölcsebb annál, hogy szeplőtlen szobrot faragjon önmagából: jól ismeri saját korlátait, s tudja, ballépéseinek óvatos bemutatása teszi őt igazán emberivé. Üdítő pillanat, amikor főhősünk szivarral a szájában, ellenállhatatlan vigyorral túrja a terepet Mercedes terepjárójában, s az is, amikor talán legizgalmasabb filmje, Az utolsó akcióhős (1993) egykori bukása miatt kesereg. Túl sok szomorkodás ezen kívül nem akad Lesley Chilcott széles kitekintésű, sokakat megszólaltató filmjében: az „osztrák Tölgy” immár a hetvenen túliak békés nyugalmával éli világát.

Feleennyi játékidővel kénytelen gazdálkodni, ezért jóval sűrítettebb a Netflixen november legelején megjelent másik, Sylvester Stallone életét bemutató dokumentumfilm. Ezúttal egy döntő elhatározást követő pillanatképpel kezdünk: az idős sztár Los Angeles-i házának ablakában áll merengve, miközben seregnyi alkalmazott sürgölődik körülötte. Stallone filmkarrierje befejeztével nem csupán szimbolikusan, hanem szó szerint is elköltözik az álomgyárból a keleti partra: visszatér gyerekkorának városába, New Yorkba. Tökéletes alkalom az emlékek felidézéshez, melyet az előkerülő kultikus tárgyak is segítenek: egy bokszkesztyű, egy baseball sapka, egy Rocky-szobor, egy lovaspóló-szett. Megelevenedik a múlt: az olasz gyökerek, a bántalmazó apa, a rideg nevelőotthonok, a kamaszkori csavargások és a művészi ambíció, mely időről időre felsejlik a sztár-maszk mögül. Thom Zimny rendező viszonylag kevés barátot, pályatársat szólaltat meg, ám ők mindegyre a lényegről beszélnek: hősünk izompacsirta imázsa csak álca, ami mögött egy érzékeny, sebezhető, szeretetéhes fiúcska rejtőzik. Stallone a filmben maga sem kertel, és ezzel nézőként jól járunk: már a nyitányban azt emlegeti, hogy életére visszatekintve elsősorban a megbánás keserű érzése keríti hatalmába. Megdöbbentő ezt hallani egy fantasztikus karriert befutott sztártól, Stallone azonban szerencsére nem elemzi túlságosan önnön démonait, inkább megpróbál szembenézni velük. A film alapvetően a Rocky-alteregóra építi fel mondanivalóját (Stallone sok további filmje ki is marad a leltárból), utal a Schwarzenegger filmkarrierjével adódó párhuzamokra (beleértve a kölcsönös rivalizálást és a szinte egyidőben érkező vígjátéki fordulatot), s arról faggatja hősét, végső soron miért érzi magát meglett, sikeres emberként mégiscsak boldogtalannak.

Talán azért, mert a testi erő veszteségénél súlyosabb a lelki: ha fárad az izom, roppan az ízület, sajog a derék, azt még ki lehet bírni. Ám ha sokévi házasság után széthullik a család, ha el kell temetni a gyermeket, nos, ekkor mélyülnek igazán az arcon a barázdák.

(Megjelent: Új Ember, 2023. november)

2 komment

  1. Hulladéknak nem nevezném. Tény és való, már nem olyan a látogatottsága, mint 6-7 évvel ezelőtt, de próbálják működtetni és szinte egyedül nem olyan egyszerű. Plusz ehhez kellene az is, hogy többen kommenteljenek stb.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *