Stranger Things – 1-4. évad

írta Nikodémus

Hogy Hawkinsban, az elképzelt amerikai kisvárosban épp milyen természetfeletti fenyegetés üti fel fejét, az születhet akár írói önkényből, a Stranger Things-et megalkotó Duffer testvérek azonban meglepően tudatosan nyúlnak a manapság divatos nyolcvanas évek-nosztalgiához. A mind ambícióiban, mind költségvetésében alaposan meghízott negyedik évadot figyelve egyértelmű, hogy hőseink felnőtté válása – hiába tiltakozik gyermeki énjük s vele a néző – elkerülhetetlen. Az igazi kérdés inkább az, mit visznek magukkal kalandos gyerekkorukból.

Az első évadával hat évvel ezelőtt berobbant Stranger Things rögtön a Netflix egyik vezető tartalmává nőtte ki magát, ami többek között szerethető főszereplőinek, belakható világának és a rafináltan adagolt nosztalgiának köszönhető. A meglepően kompaktra és realisztikusra formált első évad számos inspirációs forrása közül két név emelkedik ki: Steven Spielbergé és Stephen Kingé. Spielberg gyerekhősei többnyire traumatizáltak, s megannyi átélt kaland után sem akarnak felnőni. King regényei viszont épp a halálosan komolyan vett gyereklélek furcsa labirintusairól és a pubertás elkerülhetetlenségéről szólnak, jórészt horror-metaforákba csomagolva. A gyanútlan kisvárosi átlagemberre leselkedő ismeretlen rém alakja szinte forgatókönyvírói közhellyé kopott az évtizedek alatt, a Duffer testvérek mégis frissen tudják tálalni a bevált fogásokat, mivel kifejezetten a felnőni nem akaró, mégis idősödő kiskamaszok belső vívódásaira építenek.

Fontos szabálya ennek az univerzumnak, hogy hőseink szemszögéből a felnőttek világa mélységesen idegen: nem értik, mit gondolunk és érzünk, így ügyet sem vetnek örömeinkre, problémáinkra. A mi igazi közegünk a suli utáni BMX-ezés, a kvarcjátékozás vagy az esti Dungeons & Dragons-játszmák. Az élmények közösek, a barátság örök – ez az idill bomlik fel Will (Noah Schnapp) titokzatos eseményeket beindító eltűnésekor. Mike (Finn Wolfhard), Lucas (Caleb McLaughlin) és Dustin (Gaten Matarazzo) természetesen saját nyomozásba kezd, és a rejtéllyel összefüggésben rátalálnak Eleven-re (Millie Bobby Brown), aki maga idézte meg akaratlanul a fenyegetést, ami elragadta közös barátjukat. A srácok első alapélménye ezzel kapcsolatban az idegenség: olyasmi közeledik felém, amiről fogalmam sincs, micsoda, és nem tudom, hogyan kellene védekeznem ellene. A felnövés metaforájaként az ismeretlen rém alaktalan és feltartóztathatatlan.

Noha az alkotói elképzelések szerint a második évadban új helyszínen, új szereplőkkel folytatódott volna a Stranger Things, a sikert látva a Netflix ragaszkodott az eredeti szereplőgárdához, így a Duffer testvérek tovább építették a felnövés-metaforát, jórészt tükrözve főszereplőik lelkivilágát. Miután ugyanis hőseink felismerték az azt mozgató szabályrendszert, és azzal győzték le a rémet, a gonosz új csatornán kénytelen próbálkozni. Mindent behálózó természete azt jelképezi, hogy a pubertás akaratunktól függetlenül, teljes mértékben formál át minket. Ugyanekkor inog meg Mike és Will öröknek hitt barátsága, s az addig nagy lelkesedéssel művelt játékok egy szempillantás alatt félredobható kacattá válnak. Főszereplőink különbözőképpen élik meg mindezt: egyre kevésbé értik meg egymást és új párosokba rendeződnek, gyakran idősebb iskolatársakkal. A szörny ekkor már visszavonhatatlanul beköltözik Will elméjébe, ám újabb támadását még sikerül visszaverni. Az idő azonban telik: jelzik ezt a kamasz-szerelmek, a nyári vakációban vállalt munka, valamint az az egyszerű tény, hogy a harmadik évadra a szereplők kinézete a valóságban is alaposan megváltozott. S a hétköznapi életet bemutató jelenetek lassan kikopnak a forgatókönyvből: hőseink járnak ugyan még iskolába, edzésre vagy szakkörre, életük valódi tétje azonban a rémmel való hadakozás, erősítve a sorozat allegorikus (és horrorisztikus) töltetét. Az újból felbukkanó szörny ezúttal vétlen embereket kebelez be, s a fináléban vezéráldozatot követel: két hangsúlyos szereplő is meghal a végső összecsapásban, az életben maradtak pedig külön utakra indulnak.

Az elválás azonban nem tart sokáig, mivel a friss, minden eddiginél terjedelmesebb évadban az ellenség emberi alakot ölt, új kihívás elé állítva Willt, Mike-ot és társait. Vecna (Jamie Campbell Bower) azért annyira fenyegető, mert öntudata van. A srácokat manipulálva morális síkra tereli önkeresésüket, s megmutatja, milyen egy végzetesen félresiklott felnőtt-élet – önzéssel, bosszúvággyal és pusztítással. A szereplőgárda összetartása a szórakoztató ugratások ellenére ekkor érik be igazán: egy gondosan koordinált terv keretében, több társuk sejthető önfeláldozása által szeretnék megóvni önmagukat és szeretett városukat az egyre fenyegetőbb veszélytől. A „Fordított világ” (avagy „Tótágas”) ugyanis maga az eleven kárhozat: egyfajta „alvilág”, ahová azok esnek, akik elbuknak a próbán, s maguk is szörnnyé válnak. Gyakori tinédzser-élmény a görcsös megfeleléskényszerrel keveredő elemi lázadás-igény, ugyanakkor a tektonikus belső változások miatt a kamasz gyakran szörnyetegnek érzi magát, akit kitaszít a világ. Az a világ, amely a negyedik évad záró képsorainak tanúsága szerint maga is átalakul: a tükördimenzió újult erővel tör a felszínre, tükrözve a jelenkor közérzületét, miszerint újra elérkezett a karcos történelem. Válságok, helyi háborúk, erőforráshiány, klímakatasztrófa – semmi sincs immár biztonságban.

Ha igaz, hogy minden boldog gyerekkor egy kis éden, a Stranger Things sorozat valójában a főszereplők privát édenjükből való kiesésének nehéz-szomorú krónikája. Csalódni néhány barátban, csendben kompromisszumot kötni a realitással, megtanulni felelősséget vállalni és leszűkíteni fókuszunkat azokra, akikkel törődnünk adatott – felnőtté válni. Mike, Will és a többiek egy életen át hurcolják magukkal a rémisztő tapasztalatot, miszerint semmi sem lesz már ugyanolyan, mint egykor.

(Megjelent: A Szív, 2022. október)