0

Asteroid City

írta Nikodémus

A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.

Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Úgy, hogy megépítettük: lelkesen vásároltuk hozzá a vasútmodellt, emberfigurát és műanyagfát, élethűre csiszoltuk az épületeket, faragtuk az alagutat rejtő hegy lankáit. A végtelen türelemmel elkészített, valóságunk egy darabkáját másoló végeredmény aztán késő kamaszkorunkra többnyire a padláson porosodva végezte. Wes Anderson új filmje, a hazai mozikban már júniusban bemutatott Asteroid City pontosan ugyanezt teszi, csak éppen a valóság helyett rendezője képzelőerejéből táplálkozik.

Az arizonai sivatagba sebesen zakatoló vonat érkezik, s egy álmos kisvárost ébresztget tülkölésével. A nap forrón éget, a házak precíz rendben sorakoznak, az utca kihalt, az országút pedig újabb jövevényt hoz a kábító hőségbe: egy négygyerekes családapa kénytelen megállni elromlott autójával a helyi szerelőnél. Augie Steenbeck (Jason Schwartzman) felhívja apósát (Tom Hanks), és gyorsan megkérdi az autószerelőt (Matt Dillon), mit lehetne tenni. Látva a szaki tanácstalanságát, a férfi felkészül arra, hogy hosszabban fognak időzni a településen. S ezt mindjárt azzal kezdi, hogy közli a hírt gyermekeivel: az édesanyjuk két hete meghalt, hamvai pedig itt vannak nála egy műanyag edényben. Kevés groteszkebb indítás létezik a kortárs szerzői filmkínálatban, Anderson pedig fokozza a bizarr alaphelyzetet: csakhamar kiderül, hogy mindez egy elképzelt színházi dráma cselekménye, melyet színészek játszanak, s az alkotók próbafolyamatáról (a drámaíróval: Edward Norton) épp tévéfilm készül, méghozzá fekete-fehérben. A narrátor (Bryan Cranston) akkurátusan elmagyarázza, miről van szó, ahogy a többi szereplő is faarccal, gondosan a kamera felé fordulva adja elő monológját. Ez, és a makettszerű díszlet jólesően ismerős rendezői védjegy, ám hiába a virtuóz ügyességgel váltogatott metaszintek, a mondanivaló körüli homály csak nem akar oszlani.

Wes Anderson ezúttal az ötvenes évek Amerikájának UFÓ-őrületét, a hollywoodi színjátszásra nagy hatást gyakorló Actors’ Studio method acting-forradalmát és a kor popslágereit ötvözi bevált témáival: koravén, ugyanakkor gyerekesen tanácstalan szereplőket mutat, akik rendre valamilyen családi traumától szenvednek. A színésznő (Scarlett Johannson) félrecsúszottnak vélt karrierje elől menekül, a nagypapa (Hanks) képtelen kifejezni unokái iránti érzelmeit, a helyi kereskedő (Steve Carrell) mindent, de mindent pénzzé tenne, a pocakos katonatiszt (Jeffrey Wright) pedig tudományos diákolimpiát vezényel, ám váratlanul közbeszól egy valódi űrlény. A nagy riadalom közepette vesztegzárat rendelnek el, s úgy tűnik, legjobban a helyi lurkók élvezik a felfordulást.

Az Asteroid City történetszilánkjai láthatóan nagyon szeretnének egy nagy egésszé összeállni, ám legkésőbb a játékidő közepére a néző is rájön, hogy ez esélytelen. A legkidolgozottabb talán a gyászoló apa és a helyét kereső színésznő sztorija: a két, saját traumájával küzdő figura szemközti ablakból való beszélgetése magában hordozza a katarzis ígéretét, s végül mintha kialakulna egyfajta kötődés. Persze ez a kapcsolat is amolyan „wesandersonosan” abszurd: súlyosan lelkisérült emberek próbálják megváltani egymást. A szerelem persze Asteroid City más fertályain is bimbózik, ám a helyi tanárnő (Maya Hawke) és a cowboy (Rupert Friend), illetve a nagyfiú (Jake Ryan) és a helyi diáklány (Grace Edwards) románca nem tud többé válni puszta háttéreseménynél. A rendező minden eddiginél sűrűbb, popkulturális utalásokkal teleszórt párbeszédekkel, túlzsúfolt képekkel és látványosan kihangsúlyozott fejezet-jelzésekkel igyekszik tudtunkra adni, hogy valami igazán fontosat szeretne mondani, ám történetet nem, csupán világot épít. Szeretne szólni gyászról, kiüresedettségről és életközepi válságról, jellegzetes formai játékait azonban addig feszíti, hogy már-már önparódiába hajlanak.

Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Leginkább sehogy. A hosszú évek verítékes munkájával megépített dioráma ugyanis nem erre való: inkább arra, hogy kiállítsuk a sarokba, és elbüszkélkedjünk vele. Wes Anderson legújabb filmjében pontosan idáig jutott: művét kivételes műgonddal és valószínűleg nagy élvezettel készítette el, csak egyvalamiről feledkezett meg: beleszőni lelkének egy darabját.

(Megjelent: Új Ember, 2023. július)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *