Jodorowsky’s Dune (2013) / Dune (1984)

írta Nikodémus

Eredetileg ilyenkor már az utolsó promóciós anyagokat és az első kiszivárgó véleményeket kéne olvasnunk Denis Villeneuve Dűne-eposzának közelgő második részéről, ám ha már az író- és színész-sztrájk miatt jövő tavaszra tolták a bemutatót, ismerkedjünk meg egy, pontosabban két híres-hírhedt korábbi feldolgozással, melyek akaratlanul is döntő hatással voltak a filmes popkultúrára – még Villeneuve-re is, hiába tiltakozik.

Kezdjük hát egy vaskos könyvvel. Egy bibliai méretű kötettel, zsúfolva különös gondolatokkal, izgalmas karakterekkel és merész fordulatokkal. No nem Frank Herbert scifi-klasszikusáról van szó (arról errefelé megemlékeztünk már), hanem egy grandiózus storyboardról, amit Alejandro Jodorowsky mexikói rendező vezetésével sokszínű, izgalmas alkotógárda készített. Egy storyboard, amely elmeséli az ifjú Paul Atreides történetét: hogyan lesz az elárvult trónörökösből abszolút uralkodó. Ismerős, nem? Pont ez a Csillagok háborúja szinopszisa, ami nem véletlen, de erre még visszatérünk. Jodorowsky, a magát polihisztornak nevező (s tényleg elég sok mindennel foglalkozó), enyhén avantgárd-szürrealista beütésű rendező 1971-72 között két teljes évet áldozott arra, hogy két kultfilmmé vált mozija után immár gigaméretekben mutassa meg, mire képes.

Frank Pavich akkurátus dokumentumfilmje sokat beszélteti hősét, akin látszik, hogy nem egészen normális, de ennyi őrület bizony kell egy ilyen filmtervhez. Az elképesztő stábbal (Moebius, H.R. Giger, Salvador Dalí, Orson Welles, Mick Jagger, Pink Floyd stb.) számoló, 10-12 órás játékidőt tervező Jodorowsky ugyanis szent küldetésként fogja fel a megvalósítást, és igaza van. Más dolog, hogy erre az összes hollywoodi nagystúdió szükségszerűen egy elég határozott “nem”-mel válaszolt, arról nem is beszélve, hogy lázas tekintetű mexikóink bizony nem adaptálta, hanem értelmezte Herbert regényét, meglehetősen egyéni módon. Egzaltált, akcentusos angolját hallgatva ugyanis kiviláglik, hogy filmjét egy grandiózus LSD-tripnek fogta fel, Herbert regényének spirituális szálát felerősítve, s keverve azt zavaros ezoterikus nézeteivel önmegváltásról, megvilágosodásról.

Ha ennek láttán kicsit húzzuk is a szánkat a dokumentumfilm rengeteg izgalmas kulisszatitokkal kárpótol minket, sőt, azt is meglépi, hogy a végül meg nem valósult filmterv egyetlen tárgyi bizonyítékából, a storyboardból bizonyos jeleneteket meganimál. Filmrajongóként akármit megadnék, hogy végiglapozhassam azt a könyvet… (esetleg egy animációs megfilmesítés?…) Bárhogy is, a dokumentumfilm – amellett, hogy kitér a filmterv utóéletére és popkulturális hatására (!) – méltó emléket állít az egyik leghíresebb, soha el nem készült filmnek, hogy az felsorakozhasson Kubrick Napóleon- vagy Coppola Megalopolis-terve mellé.

*

S pont mikor Jodorowsky Dűne-terve végleg kútba esett, egy vékony, szakállas fickó már körmölte az alapregény hatását erősen tükröző forgatókönyvét, hogy négy évvel később bankot robbantson vele: George Lucas 1977-ben bemutatott Star Wars-a felmérhetetlen hatást gyakorolt a kortárs kultúrára, de a filmiparra is: egyre-másra készültek a koppintások, s hirtelen minden producer fénykardozós űrkalandból szeretett volna meggazdagodni. Így gondolkodott Dino De Laurentiis is, aki értesülvén a Jodorowsky-terv buktájáról, lecsapott a megfilmesítési jogokra. A projekt körül keringett egy ideig Ridley Scott is (ő aztán tető alá hozta a Szárnyas fejvadászt), végül egy szürreális filmmel bemutatkozó, kissé különc figura kezdett érdeklődni: David Lynch. Két függetlenfilm után ő már szeretett volna egy igazi nagystúdiós mozit levezényelni, és bár Lucas odaadta volna neki a Jedi visszatér rendezői székét, ő eltérő alkotói víziókra hivatkozva csendesen elhárította azt. A Dűnénél azonban úgy tűnt, adott minden: sztárszínész-gárda, nagyszabású díszletek, bőséges büdzsé.

Lynch számára csak menet közben derült ki, hogy utóbbival azért mégsincs minden rendben: közel száz díszletet húztak ugyan fel már a forgatás előtt egy évvel (Arrakist pedig a mexikói sivatag személyesítette meg), Laurentiis azonban keményen fogta a gyeplőt, és az igényes maszk- és effektmunka ellenére a végeredmény gyengébbnek tűnik, mint az akkor már 7 éves Star Wars effektjei. Ez volt az első szög a Dűne sikerének koporsójába. A második talán a forgatókönyv: Laurentiis ragaszkodott ahhoz, hogy az első regényt egyben filmesítsék meg, lehetőleg kétórás játékidőben. Lynch szót fogadott a szkript megírásakor, de fellázadt a forgatást követő vágás során. A “Star Wars felnőtteknek” mottóval hirdetett film szereplői talányos (és röhejes) belső monológokban próbálják elmagyarázni motivációjukat (s megértetni a kusza cselekményt), ám a forgatókönyv a játékidő derekától kezdve egyszerűen darabokra hullik, amin a gonoszul vigyorgó, szárnyas-fürdőgatyás Sting (Feyd-Rautha Harkonnen) sem segít.

Lynch egyik fontos döntése volt, hogy a regény spirituális szálát szürreálba fordítja, gyakran a groteszkig torzítva. Ez kétségtelenül jól áll pl. Harkonnen bárónak (Kenneth McMillan lubickol a szerepben), ám több esetben inkább kuncogást vált ki a mai nézőből. Kyle MacLachlan jól hozza az ifjú herceget (málészájúsága csak kicsit zavaró), de valódi tekintélyt mégsem képes kivívni magának a fináléra. Már csak azért sem, mert az ő karaktere sem árnyalódik: Lynch elhagyja a formálódó messiás-szerep ellentmondásainak jelzéseit, és egyszerűen egy Luke Skywalkert csinál Paulból, aki boldogan üvölti a sivatag közepén, hogy ő bizony már felébredt (hogy a délutáni szunyókálásból vagy a spirituális alvajárásból? Nem tudjuk meg). Az egész filmnek van egy enyhe camp-jellege, miközben a díszletek (részben inspirálódva a Jodorowsky-tervből) még mai szemmel is lenyűgözőek, a zene pedig fenséges. A bukást végül az okozta, hogy a nézők egyszerűen nem értették a cselekményt, hiába vágatott Laurentiis végül egy háromórás verziót is a filmből. Lynch ekkor már a fedélzeten se volt, és azóta is legnagyobb ballépéseként emlegeti, hogy elvállalta a Dűnét.

Magam ez utóbbi változatot láttam, amely Irulan hercegnő (Virginia Madsen) bevezetője helyett festett állóképes narrációval meséli el a(z amúgy teljesen szükségtelen) előtörténetet. Innen ugrunk fejest a cselekménybe, amelyben jönnek-mennek a karakterek, de kibontásukra nincs igazán se idő, se kedv. Minden kissé felszínes marad: a cselszövés, a sorsdöntő éjszaka, Paul fremeneknél töltött időszaka, és persze a nagy finálé is. A játékidő közepén látványosan megszakad az addig úgy-ahogy koherensnek tekinthető cselekmény, és ezután felvillantott pillanatképeket látunk a nagy felkészülésből, némi szappanoperás csókjelenettel fűszerezve.

Rajongók azóta is kutatják a film állítólagos “elveszett, definitív vágását”, és évtizedenként felmerül, hogy Lynch készíthetne belőle egy saját magának is tetsző változatot, de az 1984-es Dűne szerintem már örökre megmarad annak, ami eddig volt: grandiózus filmtorzónak, izgalmas kudarcnak.