Miután évekig rejtőztek az emberek világa elől, a Teknőc-tesók nekivágnak, hogy megnyerjék a New York-iak szívét, és hogy a hőstetteik által elfogadtassák magukat rendes tinédzserekként. Új barátjuk, April O’Neil segít nekik szembeszállni egy titokzatos bűnözői szindikátussal, de hamarosan kiderül, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket, amikor egy egész mutánshadsereg szabadul rájuk…
írta Nikodémus
Hogy Hawkinsban, az elképzelt amerikai kisvárosban épp milyen természetfeletti fenyegetés üti fel fejét, az születhet akár írói önkényből, a Stranger Things-et megalkotó Duffer testvérek azonban meglepően tudatosan nyúlnak a manapság divatos nyolcvanas évek-nosztalgiához. A mind ambícióiban, mind költségvetésében alaposan meghízott negyedik évadot figyelve egyértelmű, hogy hőseink felnőtté válása – hiába tiltakozik gyermeki énjük s vele a néző – elkerülhetetlen. Az igazi kérdés inkább az, mit visznek magukkal kalandos gyerekkorukból.
írta Nikodémus
Pam & Tommy (minisorozat) – Nagy felhajtással érkezett, ám a kezdeti lendület a végére elfogyott: így összegezhetnénk a Pamela Anderson (Baywatch, Barb Wire, V.I.P.) és Tommy Lee (egyszerűen csak Mötley Crüe) viharos házasságának friss Hulu-s megfilmesítését, amely ígért mindent: zabolátlanságot, botrányt, szexet, aztán szép csendben elvékonyodik – szinte minden értelemben. Pedig Robert Siegel nagyon ért a nosztalgiára építő, azt kifigurázó, kicsit vad hangvételhez, és ez az első négy epizódban működik is. Jó messziről kezdünk: Randy, az ács (Seth Rogen) magában morgolódik, mert a kivagyi rocksztár (Sebastian Stan) állandóan újragondolja, hol legyen a franciaágy, aztán meg jól elküldi melegebb éghajlatra, amikor emberünk azzal áll elő, hogy valami előleg is kéne. Hirtelen felindulásból (karmát emlegetve) egyik éjjel ellopja a garázsban tartott széfet, és az ölébe pottyan az édes bosszú lehetősége. A széfben talált videókazetta meglehetős explicitással mutatja be Lee és Anderson nászutas hancúrozását egy hajón, kisemberünk pedig arra jut, hogy a betárcsázós internet hajnalán kihasználja ezt a fura dolgot, amit többen world wide webnek becéznek. A sorozat a maximumon pörgeti a botrányfaktort (van itt minden, amiért a bulvársajtó anno megőrült a sztárpárért), alaposan belemerül a ’90-es évek-nosztalgiában (két percenként felcsendül egy akkori sláger), Lily James és Sebastian Stan átalakulása pedig döbbenetes (és nem csupán sminkben: tényleg minden stimmel). Szikrázik köztük a levegő, nagykanállal habzsolják az életet, de alig derül ki, hogy a harsogó felszín alatt valójában milyen emberek. Persze lehet, hogy épp semmilyenek, és akkor helytálló ez a portré, de az alkotók a sorozat második felében megpróbálnak együttérzést csiholni irántuk a nézőben. Mindkét színész remekül eljátssza, hogyan érinti őket privát videójuk közhírré tétele, de dramaturgiai szempontból ekkor már alig tudunk hinni nekik (ráadásul még itt ez a fránya korszellem-vadászat is…). Andersont végül utoléri a hollywoodi kudarc (Barb Wire), Lee-t (és zenekarát) a grunge, Randy-t pedig a maffia, s mondhatnám erre, hogy karma, de a nagy csinnadratta annyira elgyengül az utolsó két részre, hogy csak halkan pukkan egyet.
írta Minime
A nyár Marvel-kalandja megérkezett. Könnyednek ígérkező, mégsem teljesen tét nélküli le- és bevezető történet a 3. és 4. fázisok határán. Peter Parker kirándulni megy, és vele együtt útra kel a kaland is. A barátságos Pókember ezúttal is igyekszik ugyanaz maradni, aki mindig is volt, ám lehet a megoldandó feladat ezúttal nagyobb erőfeszítést igényel főhősünk részéről, mint az előző kalandban, hiszen ezúttal egy másik dimenzióból érkező fenyegetéssel kell szembenéznie, amire talán segítség nélkül nem lenne képes. Jon Watts rendező legújabb Pókember mozija ott folytatja, ahol előzőleg abbahagyta, mégsem feledkezik meg a Végtelen Háború és a Végjáték okozta sokkról.
írta Minime
Ismét elérkeztünk egy olyan alkotáshoz, amely kiérdemelte, hogy olyan kritikát kapjon amilyenre maga a mozi sikerült, ellentmondásosat és meglehetősen komolytalant. Sajnálatos, hogy ennek a kritikának éppen az új Hellboy szolgáltatja az apropóját, hiszen a karakterben rejlő mozis potenciál és forrásanyag elegendő kellene, hogy legyen egy tartalmas és mai igényeknek megfelelő moziélmény megvalósításához.
írta Nikodémus
Tudom, kicsit megkésett ez az írás, mert a film, amiről szól, jórészt már kikopott a hazai mozikból (azért ha megtalálod még, ne hagyd ki), mégis érdemes pár sort szentelni egy olyan mozinak, amely kábé a semmiből érkezve akkora meglepetéssel csap arcon, hogy a fal adja a másikat. S ez a gigafranchise-ok és a személyre szabott tartalmak Hollywoodjától igen nagy ritkaság. A Pókember: Irány a Pókverzumnak amilyen hülye a címe, olyan kreatív az alapkoncepciója és a kivitelezése, ráadásul mindezt túlcsorduló ötlet-áradattal, száguldó tempóban adja. Nehéz ellenállni neki.
Az ember legjobb barátja… az autó, legalábbis Amerikában biztosan, ahol bizonyos vidékeken kilométereket kell menni ahhoz is, hogy bevásároljunk. Így alakulhatott, hogy az autó arrafelé elsősorban a kőkemény macsóság szimbóluma lett, míg Európában inkább az önállóság és a sebesség szinonimájaként vagy egyfajta művészi-mérnöki alkotásként tekintenek rá. Miközben egy kis sárga Bogárhátú épp most hódítja meg a mozivásznakat, összeszedtük, milyen autós franchise-ok születtek eddig a filmvilágban. (Volt már autós top10-ünk, de az inkább egyedi filmekről szólt.)
írta Nikodémus
írta Minime
Jelentős promóciós tevékenység, számtalan trailer és hosszabb-rövidebb bejátszás után végre egészben is megérkezett a mozikba a Warner/DC legújabb alkotása. Az Aquaman igazából a kevéssé sikeres Igazság Ligája után, mintegy titkos favoritként kellett volna, hogy lázba hozza a nézőket és felvillantson valami olyat, amit a Wonder Woman kivételével utoljára csak a Nolan-féle Batman-trilógia tudott, és a sokak által lesajnált, de azért a nézők számára meggyőző Öngyilkos osztag (Leto kivételével nekem tetszett) produkált. Itt volt az ideje tehát, hogy a DC nagyvonalúan szórakoztató és látványos legyen, lélegzetelállítóan szegezzen a székekbe és váljon kuriózummá. James Wan foglalhatta el a direktori széket és próbálhatta meg a kissé erőltetett és önmaga elvárásaitól is elmaradó franchise helyes útra terelését.
írta Minime
A történet, amelyet már jó páran nagyon sokféleképpen vászonra vittek, ezúttal Otto Bathurst debütáló rendezéseként futott be a mozikba. Robin Hood történelmi alapokat sem nélkülöző, népmesei elemekkel tarkított szövevényes históriája, feldolgozottságának tükrében és ennek elképesztő ötletgazdaságában már számos alkotásnak adott táptalajt, amelyek hol így, hol úgy sikerültek. Volt már itt komédiás verzió, drámaibb hangvételű, Oscar-díjakra pályázó alkotás és kőkemény kalandfilm is. Azonban a jelenkor mozirajongóinak igényeihez mindenképpen igazodva kellett egy nagyon cool és újszerű feldolgozás, amely mind játékidőben, mind szereplők tekintetében, mind pedig a sztori történelmi hitelességének és komolyságának szempontjait totálisan elhanyagolva, egyértelműen eléri a fiatalság és az ironikusok ingerküszöbét is.
írta Minime
Az előző részről itt olvashatsz.
Ismét megérkezett a vásznakra a menetrend-szerinti dinó-kaland. A Bukott birodalom az eddigi, korábban készített mozik sikerét meglovagolva igyekszik szert tenni az elvárt bevételre és öregbíteni a franchise hírnevét. Juan Antonio Bayona spanyol rendező vette át a stafétát az első felvonást jegyző Colin Trevorrow-tól, aki íróként és producerként azért visszatért. A szereplőgárda húzóalakjai megmaradtak, a szokásos vizuális potenciál ismét rendelkezésre állt, így hát bizakodva várhattuk a filmet. Lássuk, megérte-e?
írta Nikodémus
A kritika spoilermentes.
Vérmes rajongók, örök kétkedők, nyugi: a Solo: Egy Star Wars történet rendben van. Hogy ez pontosabban mit jelent a két tábornak, avagy az egyszerű mozinézőnek (és hát ne legyenek illúzióink, a Disney elsősorban őket célozza az újabb és újabb filmekkel), arról alább még lesz szó, de ahogy Minime kolléga tette a Deadpool 2-nél, úgy itt is szentelnünk kell egy bekezdést a rendhagyóan fajsúlyos előzményeknek.
írta Nikodémus
Életünket, szeretteinket biztonságban akarjuk tudni – alapvető emberi igény ez, s annál szomorúbb, hogy sokaknak bizony még manapság sem adatik meg. Étel, ital, otthon, szabad gondolat, szó és cselekvés: megannyi természetesnek tekintett adottság a nyugati ember számára. A világ azonban fordul, s úgy tűnik, nem a mi javunkra: Wes Anderson korábbi témáit részben hátrahagyva erről is mesél legújabb filmjében, a május elejétől itthon is vetített Kutyák szigetében.
FilmDROID